Felvállaltan történetfókuszú alkotó. Ám soha nem klasszikus történeteket mesél újra. Maiakat keres, közvetlenül fogalmazva saját koráról – ahogy a legutóbbi rendezésében is.
A Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá O’Neilltől a perinatális gyászról szól, cél, hogy elmeséljük két nagyon különböző ember szerelembeesésének viszontagságos történetét, de közben egy tabusított témáról szóljunk, amiben ma Magyarországon minden negyedik nő érintett. Ez azt jelenti, hogy mindannyiunk környezetében van egy ilyen történet. És ezek az emberek sokszor egyedül vannak ezzel a problémával – ha mi elkezdünk erről beszélni, talán kevésbé fogják egyedül érezni magukat. Mi pedig, akik nem vagyunk érintettek, megértőbben, okosabban fogunk tudni viszonyulni hozzájuk. Vagy jobban megbecsüljük a saját sorsunkat, amit túlságosan is természetesnek veszünk.
A békét is túlságosan természetesnek vesszük. A korábban bemutatott Becsapódás, aminek szerzője is, a háború közelségéről szól.
Szándékom volt megmutatni: beszélünk, beszélünk a háborúról, nagyon explicit módon az életünk része, ám szépen lassan apatikussá válunk vele kapcsolatban, mert elnyomják a saját mikroproblémáink. Azt is meg akartuk mutatni, mennyire véleménybuborékokra vagyunk szabdalva, és kíváncsiak voltunk, ezek az emberek mit tudnak egymással kezdeni egy olyan szorított helyzetben, mint amikor tényleg betör az életükbe a háború. És ez kívülről mennyire végtelenül szórakoztató, mert ilyen szorított helyzetekben abszurd módokon, szürreálisan és nagyon komikusan tudunk viselkedni.
Döbbenet, milyen vagabund módon járja be a történetmesélés lehetőségeit, rendezéstől drámafordításon át sorozatírásig. Ilyen nyughatatlan természet vagy mindez menekülés a rutin elől?
Pillanatnyilag úgy érzem magam ebben az országban, de kicsit a világban is, mint egy szabadulószobában, és minél inkább jönnek közelebb a falak, minél kilátástalanabb a helyzet, annál kreatívabb leszek. Jelenleg egyik szobából menekülök a másikba, és ezekben a szobákban egyelőre elvagyok, de azért látszik, mindenhol szűkül a tér. A miénk amúgy is egy pici pálya, és azt vallom, minden megtanulható, ha az ember szorgalmas és elég munkát beletesz, akkor eredményeket fog tudni felmutatni, és a végén megtalálja a kiutat. És igen, nyughatatlan természet vagyok, és nagyon türelmetlen is, sokat akarok egyszerre. ilyen szempontból is nagy tanulás nekem a gyereknevelés és az, hogy a Loupe Színházi Társulással elkezdtem hosszú távú tervekben és szervezetten gondolkodni. Harmadrészt az ország legjobb színésznőjével (Lovas Rozival – a szerk.) élek együtt és ez egy olyan konstans inspiráció, egy olyan húzóerő, ami sok energiát ad.
A társulatalapítás, a Loupe Színházi Társulás akkor is merész lépés. Akkor hoznak létre új társulást, amikor sorra lehetetlenülnek el a függetlenek.
Mondtam, hogy ez egy szabadulószoba. A tao elvételével a magyar színház kapott egy haslövést, és utána ebből igazából sosem tudott felállni, nem volt kész financiális gondolat. Ehhez kellett rugalmasan alkalmazkodni, és úgy kezdtünk felépíteni egy rendszert Lengyel Tamással. Színházra mindig is lesz igény, csak fenntartható rendszert kell köré kialakítani. Úgy próbáljuk, hogy a témában, gondolatban ne legyen kompromisszum, abban viszont, hogy hogyan kerül színpadra, legyen egyfajta józanság. Ám most az előremenekülés adhat valamiféle biztonságot. A Loupe-pal most ezt tesszük, ebben az évadban már négy bemutatónk lesz.
Két téma vissza-visszatér rendezéseiben és darabjaiban: a szülői felelősség és a menni-maradni kérdése.
A személyes és az univerzális összekapcsolódása a színház. Mostanában nagyon keresem ezt a személyességet. A rendezéssel kicsit mindig el kell távolítanom a történeteket, de íróként nagyon fontosnak tartom a személyességet. A gyermekeimhez való viszonyt például hogyan lehet majd megmutatni úgy, hogy közben nem bújok el a sebezhetőség elől. Az Anya csak egy drámámnál az érdekelt, milyen, amikor valaki bele van szorítva egy társadalmi szerepbe, miközben sok szerepet kell ellátnia, és mi van, ha valaki kienged egy pillanatra ebből, és abban az egy pillanatban elvesztheti, ami neki a legfontosabb.
A menni-maradni kérdésnek pedig folyamatos jelenléte van az életemben, nyelveket is többek között a menni lehetőségének fenntartásáért tanultam. Mostanra viszont lett bennem egy furcsa küldetéstudat, belső motiváció, hogy itt kell megcsinálni valamit, amit csak itt lehet, azoknak az embereknek, akik itt élnek, és hátha ezzel hozzá tudunk járulni, hogy egy szabadabb, empatikusabb Magyarországon éljünk. Lehet persze, ez egy kamikazeakció.
Vallja is, hogy a drámának társadalomalakító szerepe van. A küldetéstudattól viszont nem csúszhat az alkotás könnyen didaktikusságba? Milyen kontrollokkal próbálja ezt elkerülni?
Mindig abba az irányba megyek, hogy emberekről beszéljek, és az legyen a középpontban, hogy ezekkel az emberekkel mi történik. Házastársi konfliktus, testvérek közötti kötelék, ami próbára van téve stb. – olyan történetek, amelyekhez nagyon könnyen tud bárki kapcsolódni. Nem a társadalmi témához, mint például a rasszizmushoz keresek darabot, hanem történeteket keresek, amelyekben megfog egy-egy karakter, akinek persze mindig van egy társadalmi háttere, mint például az Árvákban. A Becsapódás két házaspárja tükrözi, mennyire polarizált társadalomban élünk, és ez a kapcsolatainkra milyen hatással van. Ám a történet vázának megírásánál sosem a véleménybuborékokról gondolkodtam, hanem az adott karakterekről – honnan jönnek, miért lettek épp olyanok. De mivel a történet Magyarországon játszódik, egy lehetséges közeljövőben, így a szereplők végül egy nagy körképet is kiadnak.
Bármilyen fajsúlyos is legyen a téma, a humor meghatározó helyet foglal el előadásaikban. A bőrünkre menő tragikus helyzeteken, borzalmakon is lehet nevetni?
Mindenképp. Mindenen lehet nevetni. Pontosabban mindenen, minden helyzetben kell nevetni, mert különben elviselhetetlen. Mert ha nem nevet az ember, megkattan vagy depresszióba esik, és ezt onnantól kezdve, hogy gyereke lesz, nemigen engedheti meg magának. A humor fontos eszköz a túléléshez. Hiszek benne, hogy anélkül nem lehet kemény témákról sem beszélni, hogy ne röhögjünk rajta, hiszen anélkül csak kiábrándító vagy lehangoló lesz. Az egynemű anyag amúgy sem az én színházam és történetem. Nekem szükségem van a humorra.
Azt a küldetést is jól szolgálja, amit a Loupe-pal kitűztünk magunk elé: társadalmi jelenségekről, problémákról beszélni művészileg igényesen, de olyan nyelven, amely széles közönségréteget is el tud érni, meg tud mozgatni. Mint a Becsapódásnál. Nevetek rajta, de hazafelé azért azon gondolkodom, mit csinálnék a családommal, hogyha itt kitörne a háború, legyen-e egy bőröndünk bepakolva, csak a biztonság kedvéért.
+1 KÉRDÉS
Ön is alkotója, kitalálója a YouTube-on futó, 6 millió megtekintéssel rendelkező Magyarország kedvenc műsora sorozatnak, amely szintén azt célozza: humorral és minél szélesebb közönséghez szólni arról az abszurdról, ami körülvesz bennünket. Ez hogyan jött?
A karanténidőszakban, az SZFE-s einstand után indult. Mindnyájunkat feszített ez az ügy, amit valahogy fel kellett dolgoznunk. Annyira abszurd volt az egész, azt tudtuk, hogy minden megtörténhet, de az dermesztően ijesztő volt, hogy pillanatok alatt megteremtődik hozzá egy keret, egy kontextus, amelyben ez törvényes és elfogadható. Mert ez azt jelenti, hogy bármihez ugyanígy megteremtődhet pillanatok alatt. És milyen tehetetlen ebben a helyzetben a másik fél. Ám ebből a tehetetlenségből időnként produktum születik. Nálunk is: Rainer-Micsinyei Nórával elkezdtünk jeleneteket írni, összekapcsolódtunk Janklovics Péterrel, aztán Molnár Áronnal és Lengyel Tamással. Elindult a csatorna, a saját mobilommal kezdtünk el forgatni. Később a hírcsárdásokkal kitaláltuk, mi lenne, ha csinálnánk egy híradót, ez Kormányinfóként futott tovább. A célunk 2020 óta, hogy csináljunk egy olyan közéleti szkeccsműsort, mint amilyen a Saturday Night Live Amerikában. Úgy érezzük, nagyon nagy szükség van erre a fajta közéleti humorra, a korábban említett okok miatt.
Horváth János Antal
(Budapest, 1993) drámaíró, forgatókönyvíró, rendező. Volt sorozatfejlesztő és művészeti tanácsadó, dramaturg, a Freeszfe-en oktató, a Vidor Fesztivál válogatója és a Nemzetközi Drámaírók Bizottságának tagja. Írt nagyjátékfilmet (Szép csendben) és tévésorozatokat (A mi kis falunk). Háromszor elnyerte az Örkény-ösztöndíjat, kétszer a Staféta-pályázatot. Tavaly társulatot alapított: Lovas Rozival, Molnár Áronnal és Lengyel Tamással létrehozták a Loupe Színházi Társulást.
Loupe Színházi Társulás
A Loupe arra tesz vállalkozást, hogy úgy nyújtson szórakoztató élményt, hogy közben felszabadítsa nézőiben a vágyat, elkezdjen saját problémáiról, társadalmi kérdésekről beszélgetni. „Mert beszélgetés nélkül az ember csak befele feszül.” Idén még három bemutatójuk lesz: Elsőként egy cirkusz-színházi párkapcsolati vígjáték, amelyben a nemi szerepek skatulyáit próbálják kibontani. Márciusban Lovas Rozival Dennis Kelly Lányok, fiúk című monodrámáját állítják színpadra. Végül a nyári előadás egy vidéki kocsmában fog játszódni, ahol a magyarok Eb-meccsét nézik a tévében. „Ha belegondolunk, mennyien őrjöngtek az Eb-n, amikor ikszeltünk a franciákkal, és mennyien voltak az utcán a státusztörvény megszavazása után, ami a gyerekeink jövőjéről szól, látjuk, fontos ügyekhez milyen apátiával tudunk hozzáállni, de egy focisiker hogy össze tudja hozni ezt a kicsi országot. Ezért a focit vettem alapul, és ezáltal szeretnék beszélni a vidék és város közti egyre nagyobb különbségről.”
