A mégis a Nemzeti élén maradó Vidnyánszky Attila egy adventi interjúban úgy fogalmazott, hogy a Nemzeti Színházban történt baleset beárnyékolta a teátrum egész évét. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy az ügy kommunikálása, kezelése nem csak a Nemzeti Színházét árnyékolta be, hanem mindannyiunkét. De írtunk erről többször is, rugaszkodjunk el innen. De először nem messzire, mondjuk a Színházi Olimpiáig. A több milliárdos sorozatot lebonyolító Nemzeti Színház vezérigazgatója (több színház és szervezet bekapcsolódott a szervezésbe) arról is beszélt, hogy júniusi összesítéssel négyszáz társulat hétszázötven előadását láthatták az érdeklődők az Olimpián. Ma is furcsa leírni egy színházi fesztiválról, hogy olimpia, de ezen is próbáljunk túllépni. Jó néhány előadást láttam, amelyet ezek között a keretek között rendeztek.
A világhírű rendező, Christoph Marthaler A sírás (A sejtés) című előadásáért Miskolcig kellett utazni. A produkció egy melankolikusan groteszk világot mutatott. Egy másik világhírű rendező, Romeo Castellucci a Bros című előadását a MITEM-en játszották, a produkció nagyon megosztó volt. Nagyon kemény, fájdalmas, a háborúkra is reflektáló, könyörtelen, ám a megváltást nem nélkülöző környezetbe vitte el a nézőt. Összességében azonban a több értékes előadást felvonultató sorozat válogatási logikáját nem lehetett érzékelni, nagyon eklektikusan, szakmailag és időben is kiszámíthatatlan módon kerültek produkciók a Színházi Olimpiára.
Járvány és Rokonok
Évek óta nem rendeznek Országos Színházi Találkozót, a POSZT felszámolódott, idén Debrecenben a Színházi Olimpia keretében tartottak ugyan seregszemlét, ahová hívtak előadásokat az egész országból, de a valószínűleg a debreceni színház maga szervezte és választotta ki az előadásokat. Nemrég bejelentették, hogy jövőre Kaposváron lesz az Országos Színházi Találkozó, a szervezéséről már kibontakozott némi vita. Amíg ez a rendszer nem járatódik be újra, addig a kritikus kénytelen más fesztiválokkal vigasztalódni. Idén is voltam Kisvárdán, a határon túli magyar színházak fesztiválján. A marosvásárhelyi színház Ivan Viripajev: Részegek című darabjával érkezett, egy igazán költői, egyben szenvedélyes előadással. Szintén az orosz kortárs drámaíró jegyzi az Oxigén című művet, amelyet a remek sepsiszentgyörgyi színész, Pálffy Tibor vitt színre két színésszel. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház A Föld fia című előadását játszotta a fesztiválon, bár a zsűri nem díjazta, de az anyaságról, a gondviselésről szól rendkívül költőien Gunilla Boëthius darabja Hegymegi Máté rendezésében. Emlékezetes volt az Aradi Kamaraszínház és a szegedi Pinceszínház közös produkciója, az Amadeus Tapasztó Ernő olykor provokatív rendezésében. (Peter Shaffer darabját a Pesti Színházban is bemutatták Hegedűs D. Géza színrevitelében.) A Csíkszeredai Csíki Játékszín előadásában játszották a Hegedűs a háztetőn-t, Tevjét Kányádi Szilárd játszotta egészen kiválóan. És még mindig fesztivál: Kolozsváron rendezték novemberben az Európai Színházi Unió huszadik fesztiválját, ahol erőteljesen jelen volt a házigazda teátrum, a Kolozsvári Állami Magyar Színház: markáns adaptációjuk Móricz Zsigmond nyomán a Rokonok, melyet Bocsárdi László vitt színre. Egy másik előadásuk az Elektra, Kali Ágnes és Botond Nagy szövegadaptációja Szophoklész tragédiája nyomán készült Botond Nagy figyelemre méltóan innovatív rendezésében. Különösen aktuálisnak hatott Carel Čapek: Fehér kór című darabja, amelyet a Prágai Városi Színház játszott Michael Dočekal rendezésében és - mondanom sem kell - hogy egy járvány sújtotta helyzetről szól.
Színpadi határokat feszegetve
A fesztiváloktól ellépve csak most év végén sikerült megnéznem a szombathelyi és a Forte Társulat koprodukcióját a Kivilágos kivirradtig című előadást. (A produkció elnyerte a Színházi Kritikusok legjobb kőszínházi előadás és a legjobb rendezés díját). Horváth Csaba rendezése nagyot vállal és nagyot is fog. Ötvözi a fizikai színház és a kreatív, modern zenés színház formanyelvét, népdalokkal, remek táncokkal, koreográfiával.
Több Molnár Ferenc adaptáció is akadt ebben az évben. Mohácsi János rendezte már az Az üvegcipőt, most a Vígszínházban vitte színre olykor a színpadi határokat feszegető rendezésben. (Molnár darabját Miskolcon is műsorra tűzték.) Ha már Molnár, radikális átirat született Budaörsön. Az elsősorban külföldön dolgozó Kovalik Balázs Alföldi Róberttel a címszerepben rendezte meg a Liliomot, ahol a főhős egy ötvenes színész. Erőteljes olvasat, drámai látlelet a hazai színházi viszonyainkról, vitatható dramaturgiai megoldások, látványos poénok és színpadi megoldások teszik az évad egyik fontos és megkerülhetetlen előadásává. Alföldinek egyébként erős éve volt a 2023-as, hiszen színészként beállt a felújított Fekete Péterbe a Centrál Színházba és a Radnótiban megrendezte a 3tél című kortárs horvát drámát, az Átriumban pedig Az orvos című darabot; és Csáki Judit tollából egy új kötetben beszélgetőtárs lett ismét.
Rátérve a kortársakra, Ascher Tamás rendezte rendkívül pontosan és lényegre törően Pintér Béla Gyévuskáját Miskolcon (Azóta a Pintér Béla és Társulata is újrajátssza a darabot.) Nagyon tanulságos és fájdalmas a Pintér Béla és Társulata új bemutatója a Réka és az oltatlanok és örömteli tény, hogy ebben az előadásban tért vissza betegsége után a színpadra Gálvölgyi János.
Új drámával, a Skorpióval jelentkezett Kerékgyártó István a Belvárosi Színházban az Orlai Produkció előadásában Máté Gábor rendezésében, a címszereplő egy a rendszerváltás után meggazdagodott, majd a családja által kifosztott nagyvállalkozó, akit Mészáros Máté személyesít meg bravúrosan. Az egyik független társulat a Stereo Akt Remény panzió című dokumentarista előadása négy színész és hat aktivista remek összjátéka a Trafóban Boross Martin rendezésében.
A Katona József Színházban Székely Kriszta vitte színre az Embtrag című előadást, amely Madách Tragédiájának egy még a dráma hagyományos formáját is felbontó változata, több Ádámmal és Évával. Bodó Viktor nem először dolgozott idén az Örkény Színházban. A Lidércek, Shaxpeare, Delírium Shakespeare Szent Iván-éji álom című darabjának átirata, amelyet Závada Péter jegyez, a Társulat improvizációi alapján. Az Örkény Színház csapata mindegyik generációt beleértve nagyon erős társulati formát mutat. Ha már Örkény, nem friss bemutató a Solness, már másodszor láttam az idén. Jövőre a nagy érdeklődés miatt Szkénébe költöztetik az intim térbe játszódó produkciót. Érdemes rá benevezni 2024-ben is.
Fájdalmas búcsúk
2023-ban is jelentős színházi emberek hagytak itt bennünket. Februárban váratlanul és hirtelen távozott közülünk Dunai Tamás, aki a színpad mellett a koncertpódiumok kedvelt alakja is volt, hiszen nagy kedvvel zenélt és énekelt is. Kilencvenöt éves korában májusban hunyt el Máthé Erzsi a nemzet színésze. Talán a magyar színházi élet egyik utolsó nagyasszonya távozott. Gazdag életpályáján hatalmas tűzzel égett, ám ösztönös tehetséggel és örökké kitartó szakmai kíváncsisággal és nyitottsággal tudott jelen lenni mégis sok évtizeden át. Balázsovits Lajostól, aki szintén a nemzet színésze volt, júliusban kellett búcsút vennünk. Sokan szerették, voltak, akik filmszerepei miatt éreztek vonzalmat iránta, mások jellegzetes orgánuma, illetve színházi működése okán kedvelték, tisztelték. Novemberben egy újabb nemzet színészétől kellett elbúcsúzni, Csomós Maritól, aki mindig önmaga tudott lenni bármelyik életszakaszában, filmen és színházban is. November végén hagyott itt bennünket Szilágyi Mária színházi producer, dramaturg, szerkesztő, a kortárs német darabok fordítója, a Kortárs Drámafesztivál alapítója és igazgatója. Október végén kellett azzal szembesülnünk, hogy ha belépünk a Pesti Színházba, nem találkozunk már többé Bakacsi Alice-zal, aki csaknem 40 évig, 1985 szeptembere óta dolgozott a Vígszínházban művészeti titkárként és évtizedeken át intézte, szervezte a Pesti Színház ügyeit. Nélküle is szegényebbek lettünk. Végül emlékezzünk még egy színházi nagyasszonyra, Galambos Erzsire, aki mindent tudott, énekelni, táncolni és a prózai szerepeket is élvezte. Kilencvenegy évesen novemberben távozott közülünk.
