A 2020-as évek elejéig a 2,5-3 milliónyi stabil fideszes szavazótábor körében igen erős kohéziós erőnek számított a népszerűvé váló "kevesebb demokrácia, több jólét" üzenet. Igaz, ezt követően már kevésbé bizonyult vonzónak a még kevesebb demokrácia, még kevesebb jólét valóságának átmárkázása ugyanezen szavazótábor számára.
De ennek a hierarchizált, hagymahéj-szerűen rétegzett választói konglomerátumnak a tagjai jól érzik magukat ebben az összkomfortos autokráciában. A viszonylagos jólétükért, pillanatnyi előnyökért cserébe a szabadságukat, a lázadásra való jogukat, autonómiájukat spirituálisan átadták a biztonságot és védelmet nyújtó, a nemzetet megszemélyesítő, paternalista vezérüknek. A tudatukban ő mint egy náluk sokkal tökéletesebb, a vidéki Magyarország illúzióját megtestesítő, győzelmet győzelemre halmozó, világmegváltó magyarázatokkal szolgáló, a tutit is mindig találóan megmondó népvezér jelenik meg, a képe rég politikai termékké kovácsolódott. Ezért vakon megbíznak benne.
A fentiekhez hozzájárul az a törzsi-nemzetségi, félfeudális függőséget átörökítő politikai kultúra is, amely lehetővé teszi, hogy ez az önfelmentő morális megalkuvás, a fájdalommentes elnyomás elviselése teret nyerjen. Ráadásul ez a mostanában már romló tendenciájú jólét piramisszerűen, torz, igazságtalan módon van szétterítve. Az elviselhető szegénységben szenvedő milliók csak a megváltást jelentő üveggyöngyökben és jutalomfalatokban reménykedhetnek, azok pedig el is homályosítják az alárendeltségben élést. A biztonságot nyújtó kilátástalanság, a kiszolgáltatottság, meg az ehhez társuló politikai vallásosság - felturbózva és átitatva a táborhoz tartozás érzésének eufóriájával, valamint az érzelmekkel túlfűtött, öröklött sorsként velük élő etno-nacionalizmussal - még a hívőkön átgázoló valóságot is képes felülírni.
Ezt a hitet illetően nem lehet az embereket meggyőzni, mert a hitnek nincs szüksége racionális bizonyítékokra. Az érzelmi politizálás a tudat szerepének kikapcsolásával erőfeszítésmentesen és lelki tehermentesítő funkcióként működik. Ezért van az, hogy a fiktív ellenségekről szóló üzenetek működnek, az infláció és a megélhetési válság pedig másodlagos szerepet játszik a hitre és hiedelemre épülő, küldetéstudattal párosuló, legmagasabb rendű szükségletként manifesztálódó közösségi célokhoz képest. Ezeket az emberi attitűdöket csak kataklizmák, összeomlások képesek megingatni, ezért a kijózanodásban csak társadalmi megrázkódtatások alkalmával lehet bízni.
Mindezek ellenére mára a társadalom többségében, a fejekben a rendszer de facto megbukott, a Holdról is látszik, hogy a pártállam támogatottsága már nem élvez társadalmi, legfeljebb szavazati többséget, amit jelez, hogy a szavazótábor külső héjában lévő bizonytalanok rugalmas leválása félmilliós nagyságrendben megtörtént.
Márpedig a 2,5 milliónyira leolvadt szavazótábor már nem lenne elégséges a kétharmados győzelemhez. Mivel nem versengő demokráciáról beszélünk, a választás tétje nem az, hogy a választók határozzák meg az ország sorsának irányát, hanem arról, hogy a félelem, a rendszerhez történő igazodás, a versenyképesebb alternatíva hiánya miatt a hívek felsorakoznak-e a regnáló hatalom mögött és legitimálják-e azt. A társadalmi többséget képviselő emberek már kiírták a fejükből a rezsimet, amiből viszont nem következik a változás. Hiszen az alkotmányos önkényuralom keretei között a rezsim választások útján nem - vagy alig - leváltható.
Ráadásul az ellenzéki oldalon jelenleg nem létezik a kritikus tömeget megütő, versenyképes alternatíva, elmesélhető történet és hiteles, bizalmat sugárzó, integratív vezető sem. A kormányzati kompetencia felmutatása nélkül nehezen hihető narratíva, hogy az ő vezetésükkel mitől lenne jobb az ország, az emberek élete és emberarcú a kormányzás. Jelenleg úgy néz ki, hogy inkább az autokráciának van ellenzéke, mintsem az autokráciának leváltó ereje, bár ebben a tekintetben - a programalkotást, szervezettséget, intellektuális erőt és kormányzóképességet illetően - a pártok között nagyságrendi különbségek vannak.
Az autokrácia jelenlegi leválthatatlanságából következik, hogy az ellenzék is leválthatatlannak tűnik, és az állampárti hatalmi érdek is azt diktálja, hogy fennmaradjon ez az önkényuralmon belül tartott ellenzéki ökoszisztéma.
Ezen túlmenően az ellenzéki pártok többségének a túlélésre, átmentésre játszó gyengesége, az éhezők viadalává vált kibékíthetetlensége is hozzájárult ahhoz, hogy egyetlen választáson sem voltak képesek "terheléses támadásnak" kitenni a NER rendszerét. Az ellenzék nem látta el a feladatát, nem végezte el a munkáját, nem volt képes megvédeni, megmenteni a magyar demokráciát, és ezzel hozzájárult a társadalom kapitulációjához.
Még kifelé sem lehet mutogatni, hogy idegen szuronyok hegyén kényszerítették ránk az alkotmányos önkényuralmat. Ha a demokrácia lebontásában érdekeltek érzik az immunrendszer legyengülését, akkor azt autokrataként szemrebbenés nélkül kihasználják, mivel minden politikus túlhatalmat akar. És ha ezt az emberek hagyják, ez azt jelenti, hogy nem elég erősek a demokrácia alapjai, nincs megfelelő hatalmi ellensúly, az ellenzék gyenge és megosztott. Ráadásul evidenciaként kezeli, hogy a 2006-os önkormányzati választások óta a Fidesz verhetetlen.
Bár a 2014-es választáson kínálkozott egy időablak akár a nyerésre is, 2022-ben pedig megakadályozható lett volna a negyedik kétharmados győzelem, az ellenzék teljesítménynélkülisége nyilvánvaló. Ennek ellenére a 2 milliós nagyságrendet kitevő szavazótábor nem olvadt tovább. A magukra maradt szavazók viszont a remény rabjai maradtak. Ám ezekből a fiaskókból sokat tanulva nem fognak még egyszer biankó csekket kiállítani a 13 éve folyó alibifocizásra, mivel felismerték, hogy az ellenzéki szavazónak is van hatalma, döntési szabadsága és elvárása az ellenzéki pártokkal szemben.
A választói akarat pedig az alulról történő, közösségi szerveződést, a felelősségvállalást, a számon kérhetőséget, a választói felhatalmazás betartását, a visszahívhatóságot és nem az ellenzéki elitek különalkuját, a frakcióalapítási garanciák biztosítását, a képviselői nomenklatúrának biztosított luxus javadalmazásokat, a parlamenti bizottsági helyekért folyó helyezkedést és az egyéni túlélési stratégiákat preferálja. Könnyen előfordulhat az is, hogy ellenzékváltó hangulatuk kifejezéseként a viccpártra szavaznak, vagy a passzív rezisztenciát választják és nem mennek el szavazni.
Ezt csak akkor lehet elkerülni, ha az ellenzék nem arra vár, hogy majd a rendszer egyszer magától összeomlik, és majd akkor beülnek a tutiba. A munkát el kell végezni, a munka nem spórolható meg.
A totális hatalmi politizálás természetrajzához hozzátartozik az is, hogy a pártok infrastruktúráját, erőforrásait ellehetetlenítve, az egymás közötti bizalmatlanság szításával, kollaborációs fellazítási stratégiák alkalmazásával, az ellenzék eszköztelenné tételével és vesztes pozícióban tartásával paralizálják az egész blokkot. Ezen túlmenően az uralkodó párt legnagyobb komparatív előnyének az számít, hogy be tudott épülni az ellenzékbe, amiből következően az ellenzéken belüli bizalomhiány bénítólag hat az összefogásra, a koalícióalkotásra.
Mindezek ellenére egy egységes, ütőképes és minden körülmények között összezáró, integratív ellenzéki blokk, a magyar demokratikus erők nagykoalíciója létrejöttével sarokba lehetne szorítani a hatalmat. Ez akkor lenne lehetséges, ha nem adnák meg a demokrácia látszatát, illúzióját és a hatalom legitimációját, hanem addig bojkottálnák a parlamenti választásokat, ameddig a Fidesz nem teljesíti a szabad és fair választással kapcsolatos követeléseiket. A politikai bojkott persze akár fordítva is elsülhet, de az ellenzék kezében a demokrácia látszatának nyilvánvalóvá tétele az utolsó olyan eszköz, amellyel nyomást tud gyakorolni a hatalomra. Ideje lenne már visszaszerezni a lázadás rég ellopott jogát is: mert ezeket a lázadási krediteket az autokrata zsebelte be, mintegy örök ellenzéki pozícióba helyezve magát.
Az írás második részét jövő kedden (január 9-én) közöljük.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.