Az olyan ragyogó férfi, mint az én uram, nem egy asszony számára van teremtve – mondta (esetleg: mondhatta volna) Rohonczy Gedeon felesége, amikor valaki arról pletykált neki, kinek teszi a szépet éppen a férje. Ha így volt, ritka zsenerőz asszonyt kell tisztelnünk Rohonczynéban. Ha nem így volt, különösen meghökkentő az alkalom, hogy mindezt pont Rohonczy nekrológjában látta szerencsésnek világgá kürtölni 1929 októberében az Aradi Közlöny.
Rohonczy Gedeon – sokaknak még holtában is Gida –, aki a Tisza Kálmán-i időkben Törökbecse és környéke kormánypárti képviselője volt, a maga korában impresszív egyéniség lehetett. „A kilencvenes évek gavallérja” a lapok szerint nem pusztán „daliás külsejű, elegáns megjelenésű, irigyelt szépségű” férfi volt, hanem rettenthetetlen párbajhős, fáradhatatlan bálozó és kemény sportember is. Utóbbi minőségében feltalálta fel a fémből készült Columbus korcsolyát, miközben földbirtokosként pazar dinnyéket termesztett délvidéki birtokán.
Tulajdonképpen igazságtalan dolog a sorstól, hogy ez a különleges ember nem pusztán élve eltemetve vegetált tizenöt éven át, ágyhoz kötötten a pesti Ferenciek terére néző Királyi bérházban (lankadatlan udvarhűségét demonstrálandó vette ki állítólag a lakást), de holtában is összefonódott a neve a sorsát megkeserítő férfiéval: Schamorzil Kálmánéval. Mert az utóbbi bizony minden Rohonczytól búcsúzó cikkben előkerült.
1889. március 19-én bilincselődtek ők ketten össze, egyszer és mindenkorra. Aznap, amikor a véderőről szóló új törvény vitája kapcsán minden korábbinál hevesebben csapott össze a kormánypárt és ellenzéke a Nemzeti Múzeum melletti képviselőházban, miközben a karzatok megteltek dühös fiatalokkal és érdeklődő szépasszonyokkal. Az ülés végén a ruhatárnál sűrűsödött össze a tömeg, a karzatról érkező Schamorzil pedig elcsípett egy dehonesztáló megjegyzést, amelyet egy idős szabadelvű képviselő Eötvös Károlyra tett. Hogy ki ütött először, az végül sosem derült ki. De pofonok csattantak, aztán a honatyák püfölni kezdték a diákot, ahol érték; állítólag még bot és boxer is előkerült, míg végül Rohonczy előkapta a pisztolyát és belelőtt Schamorzilba.
Fél órán belül mindenki tudta Pesten, hogy agyonlőttek egy joghallgatót a képviselőházban. Aztán Schamorzilt hazavitte egy bérkocsi a belvárosi Kéményseprő utcába, ahol másnapra országos híresség vált belőle. Boldogan mesélt az újságíróknak bármiről, amiről kérdezték: az ötvenes években Pestre érkezett édesapjáról, aki közlekedésügyi minisztériumi tisztségviselőként, királyi főmérnökként dolgozott; édesanyjáról, aki a gyorsan magyarosodó Pesten is csak németül beszélt; négy nővéréről; reáliskolai tanulmányairól, amelyeket a Műegyetemen kívánt folytatni; huszárönkéntesi mivoltáról vagy épp a Kossuth Lajos iránti olthatatlan rajongásáról. A Budapesti Hírlap „tizenkilenc éves, jól megtermett, csinos barna fiúnak” írta le a sebesültet, hangsúlyozva, hogy rendkívül fegyelmezetten tűrte a fájdalmakat.
Bár alaposan elagyabugyálták, a lövés szerencsére nem tett nagy kárt a fiatalemberben: Rohonczy szemtanúk szerint a lábára célzott, és a zsebében lévő pénztárca a rézgarasokkal felfogta a lövedéket. Ennek betudhatóan Rohonczy renoméját sem maga a lövés rendítette meg, hanem az a beszéd, amelyet a mentelmi ügye tárgyalásán tartott. A képviselők és a karzat közönsége is döbbenten hallgatta, ahogy arról mesél, miként emelt töltött pisztolyt Tisza Kálmán fejéhez, amikor egy ízben a miniszterelnököt korrupcióval vádolták meg. Ami persze nem akadályozta meg, hogy kiadják a bíróságnak – ahogy azt sem, hogy egy bő évtizeden át még honatya és kedvelt társasági ember legyen.
A bíróság hamarosan ejtette a szándékos emberölés kísérletének vádját; a könnyű testi sértésnek minősített ügy végül a járásbíróságon kötött ki 1889 őszén. Schamorzil ekkor édesapja elhunytára hivatkozva visszavonta a vádat, jelezve, hogy az idős tisztviselő már korábban is könyörgött neki, „hagyja abba”. Mindössze annyit kért a bíróságtól, a költségeket Rohonczyra terheljék. Ezt az igényt azonban nem akceptálta a törvényszék, a meglőtt fiatalembernek 8 forintot kellett befizetnie az állampénztárba.
Schamorzil Kálmán ezután egy időre eltűnt – talán besorozták katonának –, majd az 1892/93-as tanévben újra felbukkant: immár magántanulóként, 24 évesen valóban leérettségizett a budai Toldy Ferenc főreáliskolában. Valószínűleg ezután beiratkozott a Műegyetemre, mert amikor legközelebb hallunk róla, 1898 novemberében, a várbeli Hentzi-szobor áthelyezése miatt kitört zavargások idején, azon a környéken is látják őt az újságírók. A kolozsvári Magyar Polgár ekkor egész vezércikket szentelt a parlamenti ellenzék által bujtogatott diákoknak, az írást az „őstüntető” archetípusára hegyezve ki – aki persze nem más, mint „Samorzil”. Pedig a mitikus bajkeverő hivatalosan már nem létezik: még októberben jóváhagyták a névváltoztatási kérelmét. Immár megszületett Szemere Kálmán.
Szemere Kálmán mérnök, Szemere Kálmán szakcsi kisbirtokos, Tolna megyei bizottsági tag; Szemere Kálmán műszaki rajzoló, Szemere Kálmán agitátor, felforgató és forradalmár; Szemere Kálmán férj és apa. Ezzel a felsorolással nagyjából leírtuk, mi minden történt az egykori Schamorzillal az elkövetkező bő évtizedben.
Bár előszeretettel nevezte magát mérnöknek, esetleg szigorló mérnöknek, a jelek szerint sosem fejezte be az egyetemet – műszaki rajzolóként dolgozott: saját, Dohány utca 75. alatti lakásában rendezte be az irodáját. Szabad idejében pedig a legkülönfélébb botrányokba keveredett a rágalmazástól a verekedésig. Egy ilyennek köszönhetjük a legpontosabb személyleírását is: 1902 nyarán ugyanis tíz napra börtönbe vonult, így takarítva meg egy 200 koronás büntetést. Eszerint 162 centi magas volt, barna hajú, barna szemű, vöröses bajuszú, kerek arcú és átlagos testalkatú ember.
Szakcsra viszont úgy került, hogy Karolina nevű nővére postamesternő lett a faluban, és vele költöztek a testvérei is. Szemere Kálmán „mérnök” hamar belefolyt a település életébe: előbb csak Szent Istvánt alakította egy színielőadásban, majd hamarosan lázítgatni kezdte a nincstelen bérlőket, végül zsellérlakás-építési akciót kezdeményezett az egészséges lakhatás jegyében. Programja alapvetően azt célozta, hogy az Eszterházy-uradalom ne nagybérlőknek, hanem maguknak a nincstelen földműveseknek adja bérbe gazdálkodásra a földet. Ezt azonban olyan hatékonyan propagálta a gyűlésein és a nagy tömegben előállított falragaszokon, hogy 1908 végére még bíróság elé is citálták izgatás vádjával. A kormánypárt országos lapjai őt kiáltották ki első számú közellenségnek, és bár mint felforgató elemet kitiltották Tolnából és Somogyból, egy időre mégis sikerült megválasztatnia magát megyei bizottsági tagnak.
Két igazi rejtély maradt megoldatlanul ezzel az időszakkal kapcsolatosan: egyrészt, hogy honnan – kitől?! – volt pénze a rengeteg plakátra, a folytonos utazgatásra; másrészt, hogyan sikerült eközben még meg is nősülnie. De tény, ami tény, a nála tizenöt esztendővel fiatalabb Tivald Bernadetta (a címtárak szerint hivatalnok Budapesten) az évtized végére már két gyermekének adott életet.
A forradalmár Szemere Kálmán ugyanolyan elvágólag tűnt el a dunántúli közéletből, mint ahogyan oda megérkezett. Ki tudja, talán ezt a „szereplésre vágyó, szilaj temperamentumú” embert csak megrázta Karolina nővére halála és az, hogy az ellenlábasai az ő agitációs buzgalmát tették felelőssé a rablógyilkosságért. Mindenesetre amikor 1911 végén a helyi sajtó tort ült „az ismert szakcsi népámító” választási bukása fölött, egyszerűen nyoma veszett. Többet nem írtak róla sehol.
Bár a névsorokban nem szerepel, esetleg mégis besorozták a nagy háborúban? Netán nem Szemereként, nem is Schamorzilként? Nem lehetetlen. A későbbiek felvetik ezt a lehetőséget is.
A helyzet az ugyanis, hogy hála a digitalizációnak, immár tudjuk, mi történt vele: 1922 novemberében Hamburgban családostól felszállt a Reliance nevű tengerjáróra, és tíz nap utazás után megérkezett New Yorkba. Ellis Islanden Szemere Koloman néven jelentkezett be, foglalkozásaként pedig bediktálta, hogy „engineer”. Gépészként szerepelt még akkor is, amikor 1928 májusában a maga, felesége és a hét gyermeke – az utolsó már New Yorkban született – nevében állampolgárságért folyamodott. Igaz, akkor már Seemernek hívták az egész családot.
Az asszony éppen csak megérte az állampolgári esküt, 1930-ban belehalt az őt régóta kínzó tbc-be. A valaha volt Schamorzil Kálmán azonban szép kort ért meg. 1944 májusában, 75 évesen érte a halál, Manhattanben. Életpályája ismeretében talán nem is kell csodálkoznunk azon, hogy a halotti anyakönyvben Carl Seemer néven tűnt fel; a foglalkozás rovatba pedig azt írták róla, nyugalmazott kőműves.
