Nehéz év végi számadás vár mindannyiunkra. Mindenki a vérmérsékletének és a szimpátiájának megfelelően viszonyulhat a sok százezer halottal, a sebesültekkel együtt pedig már összesen egymillió áldozattal járó háborúhoz. Ennek a pokoli két évnek az első óráiban még mindenki azt mérlegelte, hogy hány nap, esetleg hét alatt kényszerül térdre Ukrajna, esik el Kijev, és menekül külföldi száműzetésbe Zelenszkij elnök az ország kormányának tagjaival. Ez nem következett be, viszont jött annak felismerése, hogy a világ második legerősebbjének hazudott hadsereg képtelen végrehajtani az orosz főparancsnok, Vlagyimir Putyin elnök haditervét. Minden másképp alakult, nagyon másképp!
Idővel nagyot változott a háború menete, és közben egészen más országgá vált az áldozat, a megtámadott Ukrajna, de lehullott a lepel az agresszorról is. A mai Oroszország szinte semmiben nem emlékeztet arra az államra, amelyik békét színlelve, a világra mosolyogva büszkén rendezett 2014-ben téli olimpiát Szocsiban, 2014-től 2021-ig Forma-1 futamokat, és 2018-ban labdarúgó világbajnokságot. Pedig most már tudjuk, a mai háború első lövései 2014-ben dördültek el a kelet-ukrajnai Donbaszban és a megszállt Krímben.
De nem csak a háború két főszereplője lett más mára, Európa is egészen új arcát mutatja. Kontinensünk már-már elhitte, hogy semmi sem fenyegeti a szinte unalmas jólétét. Igaz, Jugoszlávia széthullása és 1991-től a délszláv háború emlékeztette az embereket, hogy a balkáni puskaporos hordó már robbantott ki világégést. Ennek ellenére, ahogy 2001 végére sikerült békés pályára terelni a balkáni folyamatokat, sokakban megkérdőjeleződött a NATO létjogosultsága. 2014-ben a szövetség harminc tagja közül csak hárman teljesítették azt a követelményt, hogy a tagállamok a bruttó hazai össztermékük 2 százalékát fordítsák védelmi célokra. 2021-ben már nyolcan érezték fontosnak a 2 százalékos vállalás teljesítését.
Európa kénytelen volt beismerni, hogy egyre fenyegetőbbnek érzi Oroszország birodalmi ébredését. Ennek ellenére az európai politikusok és szakértők többsége az utolsó pillanatig nem gondolta, hogy Putyin háborút indíthat Ukrajna ellen. Majd jött 2022 február 24, a kegyetlen ébredés napja.
Bárhogyan is közelítünk a sorsfordító történéshez, az egyértelmű, hogy a háború kirobbanására meglepően határozottan, gyorsan és egységesen reagált a NATO, Európa egésze, és a világ demokráciáinak többsége. Európa valóban felébredt, erőt mutatott, és nem kis erőfeszítések árán, de megőrizte gazdasági és demokratikus értékközösségét. Leglátványosabban Európa hatékonysága abban mutatkozott meg, ahogyan másfél év alatt, megszüntetve energiafüggőségét, levált az orosz energiahordozókról. Moszkva zsarolási kísérlete csúfos kudarcot vallott, Európa nem fagyott meg, gazdasága nem omlott össze, ezzel szemben Oroszország végérvényesen elvesztette energiahordozóinak legnagyobb piacát. Tévedés lenne azt állítani, hogy a nyugati érdekeltségek távozása Oroszországból nem eredményezett veszteségeket. Az ilyen károk dollármilliárdokban mérhetők, azonban még így is eltörpülnek az orosz gazdaság veszteségei mellett. Európa köszöni szépen, jól van. Nem fenyegeti se fagyhalál, se gazdasági, majd annak nyomán társadalmi, szociális válság. Sőt, egyes elemzések szerint a kényszerű fegyverkezés, a védelmi költések megugrása, majd az ukrajnai újjáépítés több évtizedes korszaka nagyot lendíthet a kontinens fejlődésén.
Az Egyesült Államok is drámai változások sorozatát éli. Az ikertornyok leomlásával 2001 óta új korszak vette kezdetét. Az újkori amerikai demokrácia teljes politikai intézményrendszere fejlődésének kényes időszakába lépett úgy, hogy a folyamatok a felszín alatt, nem látványosan zajlottak. Majd következett az a bizonyos elnökválasztás. 2017 januárjától Donald Trump lett az Egyesült Államok elnöke. A washingtoni Fehér Ház 45. lakójával nem a szellemi képességeinek korlátozottsága miatt volt gond. Ténykedésének négy éve alatt leginkább abban alkotott maradandót, hogy az amerikai demokrácia hagyományos értékei közül többet is lenullázott. Tette ezt annyira sikeresen, hogy 2021. január 6-án a választási vereségét megkérdőjelező felheccelt hívei megostromolták a Capitoliumot. A Kongresszus épületének öt halálos áldozattal járó szétverése, a trumpizmus féktelen tombolása pár órára a polgárháború szélére sodorta a világ legerősebb szuperhatalmát. A nagy Amerika akkor nagyon is sebezhető oldalát mutatta.
Hogy mindennek mi köze van Ukrajnához, és az Európában két éve zajló háborúhoz? Több elemző meggyőződéssel vallja, hogy Putyin egy meggyengült Egyesült Államokat látott, egy olyan több sebből vérző birodalmat melynek erőforrásait hosszú időre lekötik a belső csatározások. Az orosz elnök úgy érezhette, bármit megtehet. Ebben a hitében csak megerősítette az, ahogyan az amerikai katonák vert seregként távoztak Afganisztánból. Így hat hónappal Washington kabuli kudarca után Moszkva gyors akciót remélve ugorhatott neki Kijevnek. Nem tudhatjuk, hogy ki lepődött meg jobban. Az Egyesült Államok és a NATO, látva, hogy az ukránok nem omlottak össze, határozottan és gyorsan a megtámadott megsegítésére siettek.
Ennél a pontnál érdemes kicsit részletesebben is elidőzni. Bár már többször megtettük, de újra és újra emlékeztetnünk kell arra, hogy 1994. december 5-én hazánk fővárosában Oroszország, az Egyesült Államok és Nagy Britannia aláírták a Budapesti Memorandumot. E megállapodásnak megfelelően Ukrajna vállalta, hogy lemond a szovjet készletekből megörökölt nukleáris csapásmérő fegyverarzenáljáról és átad 1700 nukleáris robbanófejet, több mint száz interkontinentális ballisztikus rakétát, több ezer közepes hatótávolságú rakétát és harminc, atombombák célba juttatására alkalmas nehézbombázót Oroszországnak. Mindezért cserébe az Egyesült Államok, Nagy Britannia, Oroszország, valamint az egyezményhez később csatlakozó Franciaország és Kína hat pontban vállalták, hogy garantálják Ukrajna politikai függetlenségét és szuverenitását a nemzetközileg elismert határokon belül.
Magyarán, Moszkva több más nemzetközi egyezmény mellett ezt a kötelezettségvállalását is felrúgva követett el agressziót azzal az állammal szemben, amelynek a szuverenitásának biztosítására adta aláírását. Az már csak tetézte Putyin arcpirító cinizmusát, hogy állítása szerint Ukrajna Oroszország megtámadására készült. Az az Ukrajna, amelyik teljes bizalma jeléül korábban átadta az akkori világ harmadik legnagyobb atomarzenálját! Oroszország nagyon hatékony háborús propagandájának egyik állandó eleme annak sérelmezése, hogy milyen alapon kap külföldi segítséget, fegyvereket és pénzt Ukrajna. Bármennyire is fáj ez Moszkvának, de Washington, London és Párizs az 1994-ben vállaltaknak megfelelően nyújtanak teljes körű segítséget Ukrajnának.
Ugye, hogy két háborús év alatt mennyire más lett a világ, mennyire megváltoztak a szereplők pozíciói? A NATO jelentősen kibővült és megerősödött, Lengyelország Európa egyik legerősebb hadseregét építi, a Visegrádi együttműködés formálisan még nem szűnt meg, de már a múlté, a regionális bezzeg-állam, Magyarország uniós sereghajtóvá sorvadt.
Lássuk be, hogy mindezek a drámai változások eltörpülnek amellett, ahogyan Ukrajna vívja nap, mint nap a harcát a túlélésért. Igaz, keleti szomszédunk a külföldről biztosított támogatás nélkül, egyedül esélytelen lenne az agresszióval szemben. Ez azonban nem változtat semmit azon a tényen, hogy a világ demokráciáinak erkölcsi kötelessége és jól kitapintható önvédelmi érdeke fűződik a megtámadott állam megsegítéséhez. Ukrajna a háborús pusztítás, a fájdalmas emberveszteség, a változatlanul mindent átszövő korrupció ellenére erősebb, mint a háború kirobbanásakor. A külföld támogatása és saját erőfeszítései nem maradtak eredménytelenek. Ez az Ukrajna már egy másik ország.
Ahogyan egészen megváltozott Oroszország is. A szebb napokat megélt birodalom egyedüli eredményként azt tudja felmutatni, hogy elkerülte a kártyavárszerű gazdasági összeomlást. A Kreml átállította az országot a teljes háborús gazdálkodásra és ügyesen kijátszva a nemzetközi szankciókat, fenn tudja tartani a zavartalan működés látszatát. A Putyin által kitűzött háborús célok egyikét sem sikerült elérni 2022. február 24. óta. Ukrajna úgynevezett demilitarizálása nyomán a megtámadott ország hadserege erősebb lett, mint valaha. A NATO keleti terjeszkedésének megállítása annyira sikerült, hogy Finnország és Svédország után már napirenden van Ukrajna felvétele a katonai szövetségbe, csak még az időpont kérdéses. Ukrajna „nácitlanítása" is megfogalmazódott, de köztudott, hogy célszemélyek híján sikeresebb lett volna ez a tervteljesítés hazai, orosz környezetben.
A két éve indított támadás során megszállt területek több mint 50 százalékát szabadította fel az ukrán hadsereg. Így jelenleg a Krímmel és a Donbasz megszállt térségeivel együtt Oroszország Ukrajna 20 százaléka fölött gyakorol ellenőrzést. Kicsit tágabb perspektívával vizsgálva, Oroszország nagyon érzékeny geopolitikai veszteséget volt kénytelen elkönyvelni. Katonai értelemben kiszorult a Balti-tengerről, ami lényegében NATO beltengerré vált. De még ennél is drámaibb Oroszország helyzete a Fekete-tengeren. A háborút megelőzően Moszkva korlátlanul uralta a világpolitikai jelentőségű térséget. Mostanra egy haditengerészet nélküli állam, Ukrajna elsüllyesztette az orosz Fekete-tengeri Flotta 20 százalékát. Harcképes hajóit Moszkva kivonta a világ egyik legjobb adottságú haditengerészeti támaszpontjáról, Szevasztopolból. Az állandósult vízi és légi dróncsapásoktól tartva feladták jelenlétüket a Fekete-tenger nyugati medencéjében, visszafogott aktivitásukat a keleti medencére korlátozták. Szégyenszemre épp a napokban ért rakétatalálat Feodoszija kikötőjében egy nagy partraszálló hajót, a Novocserkasszkot. Egyelőre meg nem erősített információk szerint a hadihajó Shahed drónokat szállított, és egyben ezen eszközök egyik indítóbázisául szolgált.
Egymásnak ellentmondó értékelések születnek arról, hogy a hadigazdálkodásra átállt Oroszország mennyi ideig képes folytatni a sok szempontból önpusztító háborúját. Elterjedt vélemény szerint Moszkva a szinte korlátlanul fegyverbe állítható emberi utánpótlás miatt még akár 4-5 évig is rombolhat Ukrajnában. Az összetettebb elemzések viszont arra emlékeztetnek, hogy Oroszország minden sugallt magabiztosság ellenére sem rendelkezik korlátlan erőforrásokkal. Az élőerőt egyáltalán nem kímélő, hullámokban ismétlődő gyalogsági ostromokkal akár évekig elhúzhatnák az állóháborút, ebben valóban erősített az orosz haderő. Viszont látva az ukrán hadsereg technikai erősödését, az F-16-osok heteken belüli bevetését, azt, ahogyan a Patriotok hármasával lövik le a legmodernebb Szu-34-es vadászbombázókat, igaznak bizonyulhat két régi alapvetés. Az egyik szerint „a vas erősebb a húsnál”, a másik pedig arra emlékeztet, hogy a Szovjetuniót sem a fronton kellett legyőzni ahhoz, hogy megtörjön.
Idővel nagyot változott a háború menete, és közben egészen más országgá vált az áldozat, a megtámadott Ukrajna, de lehullott a lepel az agresszorról is.
A mai Oroszország szinte semmiben nem emlékeztet arra az államra, amelyik békét színlelve, a világra mosolyogva büszkén rendezett 2014-ben téli olimpiát Szocsiban, 2014-től 2021-ig Forma-1 futamokat, és 2018-ban labdarúgó világbajnokságot. Pedig most már tudjuk, a mai háború első lövései 2014-ben dördültek el a kelet-ukrajnai Donbaszban és a megszállt Krímben.
De nem csak a háború két főszereplője lett más mára, Európa is egészen új arcát mutatja. Kontinensünk már-már elhitte, hogy semmi sem fenyegeti a szinte unalmas jólétét. Igaz, Jugoszlávia széthullása és 1991-től a délszláv háború emlékeztette az embereket, hogy a balkáni puskaporos hordó már robbantott ki világégést. Ennek ellenére, ahogy 2001 végére sikerült békés pályára terelni a balkáni folyamatokat, sokakban megkérdőjeleződött a NATO létjogosultsága. 2014-ben a szövetség harminc tagja közül csak hárman teljesítették azt a követelményt, hogy a tagállamok a bruttó hazai össztermékük 2 százalékát fordítsák védelmi célokra. 2021-ben már nyolcan érezték fontosnak a 2 százalékos vállalás teljesítését.
Európa kénytelen volt beismerni, hogy egyre fenyegetőbbnek érzi Oroszország birodalmi ébredését. Ennek ellenére az európai politikusok és szakértők többsége az utolsó pillanatig nem gondolta, hogy Putyin háborút indíthat Ukrajna ellen. Majd jött 2022 február 24, a kegyetlen ébredés napja.
Bárhogyan is közelítünk a sorsfordító történéshez, az egyértelmű, hogy a háború kirobbanására meglepően határozottan, gyorsan és egységesen reagált a NATO, Európa egésze, és a világ demokráciáinak többsége. Európa valóban felébredt, erőt mutatott, és nem kis erőfeszítések árán, de megőrizte gazdasági és demokratikus értékközösségét. Leglátványosabban Európa hatékonysága abban mutatkozott meg, ahogyan másfél év alatt, megszüntetve energiafüggőségét, levált az orosz energiahordozókról. Moszkva zsarolási kísérlete csúfos kudarcot vallott, Európa nem fagyott meg, gazdasága nem omlott össze, ezzel szemben Oroszország végérvényesen elvesztette energiahordozóinak legnagyobb piacát. Tévedés lenne azt állítani, hogy a nyugati érdekeltségek távozása Oroszországból nem eredményezett veszteségeket. Az ilyen károk dollármilliárdokban mérhetők, azonban még így is eltörpülnek az orosz gazdaság veszteségei mellett. Európa köszöni szépen, jól van. Nem fenyegeti se fagyhalál, se gazdasági, majd annak nyomán társadalmi, szociális válság. Sőt, egyes elemzések szerint a kényszerű fegyverkezés, a védelmi költések megugrása, majd az ukrajnai újjáépítés több évtizedes korszaka nagyot lendíthet a kontinens fejlődésén.
Az Egyesült Államok is drámai változások sorozatát éli.
Az ikertornyok leomlásával 2001 óta új korszak vette kezdetét. Az újkori amerikai demokrácia teljes politikai intézményrendszere fejlődésének kényes időszakába lépett úgy, hogy a folyamatok a felszín alatt, nem látványosan zajlottak. Majd következett az a bizonyos elnökválasztás. 2017 januárjától Donald Trump lett az Egyesült Államok elnöke. A washingtoni Fehér Ház 45. lakójával nem a szellemi képességeinek korlátozottsága miatt volt gond. Ténykedésének négy éve alatt leginkább abban alkotott maradandót, hogy az amerikai demokrácia hagyományos értékei közül többet is lenullázott. Tette ezt annyira sikeresen, hogy 2021. január 6-án a választási vereségét megkérdőjelező felheccelt hívei megostromolták a Capitoliumot. A Kongresszus épületének öt halálos áldozattal járó szétverése, a trumpizmus féktelen tombolása pár órára a polgárháború szélére sodorta a világ legerősebb szuperhatalmát. A nagy Amerika akkor nagyon is sebezhető oldalát mutatta.
Hogy mindennek mi köze van Ukrajnához, és az Európában két éve zajló háborúhoz? Több elemző meggyőződéssel vallja, hogy Putyin egy meggyengült Egyesült Államokat látott, egy olyan több sebből vérző birodalmat melynek erőforrásait hosszú időre lekötik a belső csatározások. Az orosz elnök úgy érezhette, bármit megtehet. Ebben a hitében csak megerősítette az, ahogyan az amerikai katonák vert seregként távoztak Afganisztánból. Így hat hónappal Washington kabuli kudarca után Moszkva gyors akciót remélve ugorhatott neki Kijevnek. Nem tudhatjuk, hogy ki lepődött meg jobban. Az Egyesült Államok és a NATO, látva, hogy az ukránok nem omlottak össze, határozottan és gyorsan a megtámadott megsegítésére siettek.
Ennél a pontnál érdemes kicsit részletesebben is elidőzni. Bár már többször megtettük, de újra és újra emlékeztetnünk kell arra, hogy 1994. december 5-én hazánk fővárosában Oroszország, az Egyesült Államok és Nagy Britannia aláírták a Budapesti Memorandumot. E megállapodásnak megfelelően Ukrajna vállalta, hogy lemond a szovjet készletekből megörökölt nukleáris csapásmérő fegyverarzenáljáról és átad 1700 nukleáris robbanófejet, több mint száz interkontinentális ballisztikus rakétát, több ezer közepes hatótávolságú rakétát és harminc, atombombák célba juttatására alkalmas nehézbombázót Oroszországnak. Mindezért cserébe az Egyesült Államok, Nagy Britannia, Oroszország, valamint az egyezményhez később csatlakozó Franciaország és Kína hat pontban vállalták, hogy garantálják Ukrajna politikai függetlenségét és szuverenitását a nemzetközileg elismert határokon belül.
Magyarán, Moszkva több más nemzetközi egyezmény mellett ezt a kötelezettségvállalását is felrúgva követett el agressziót azzal az állammal szemben, amelynek a szuverenitásának biztosítására adta aláírását.
Az már csak tetézte Putyin arcpirító cinizmusát, hogy állítása szerint Ukrajna Oroszország megtámadására készült. Az az Ukrajna, amelyik teljes bizalma jeléül korábban átadta az akkori világ harmadik legnagyobb atomarzenálját! Oroszország nagyon hatékony háborús propagandájának egyik állandó eleme annak sérelmezése, hogy milyen alapon kap külföldi segítséget, fegyvereket és pénzt Ukrajna. Bármennyire is fáj ez Moszkvának, de Washington, London és Párizs az 1994-ben vállaltaknak megfelelően nyújtanak teljes körű segítséget Ukrajnának.
Ugye, hogy két háborús év alatt mennyire más lett a világ, mennyire megváltoztak a szereplők pozíciói? A NATO jelentősen kibővült és megerősödött, Lengyelország Európa egyik legerősebb hadseregét építi, a Visegrádi együttműködés formálisan még nem szűnt meg, de már a múlté, a regionális bezzeg-állam, Magyarország uniós sereghajtóvá sorvadt.
Lássuk be, hogy mindezek a drámai változások eltörpülnek amellett, ahogyan Ukrajna vívja nap, mint nap a harcát a túlélésért. Igaz, keleti szomszédunk a külföldről biztosított támogatás nélkül, egyedül esélytelen lenne az agresszióval szemben. Ez azonban nem változtat semmit azon a tényen, hogy a világ demokráciáinak erkölcsi kötelessége és jól kitapintható önvédelmi érdeke fűződik a megtámadott állam megsegítéséhez. Ukrajna a háborús pusztítás, a fájdalmas emberveszteség, a változatlanul mindent átszövő korrupció ellenére erősebb, mint a háború kirobbanásakor. A külföld támogatása és saját erőfeszítései nem maradtak eredménytelenek. Ez az Ukrajna már egy másik ország.
Ahogyan egészen megváltozott Oroszország is. A szebb napokat megélt birodalom egyedüli eredményként azt tudja felmutatni, hogy elkerülte a kártyavárszerű gazdasági összeomlást. A Kreml átállította az országot a teljes háborús gazdálkodásra és ügyesen kijátszva a nemzetközi szankciókat, fenn tudja tartani a zavartalan működés látszatát. A Putyin által kitűzött háborús célok egyikét sem sikerült elérni 2022. február 24. óta. Ukrajna úgynevezett demilitarizálása nyomán a megtámadott ország hadserege erősebb lett, mint valaha. A NATO keleti terjeszkedésének megállítása annyira sikerült, hogy Finnország és Svédország után már napirenden van Ukrajna felvétele a katonai szövetségbe, csak még az időpont kérdéses. Ukrajna „nácitlanítása" is megfogalmazódott, de köztudott, hogy célszemélyek híján sikeresebb lett volna ez a tervteljesítés hazai, orosz környezetben.
A két éve indított támadás során megszállt területek több mint 50 százalékát szabadította fel az ukrán hadsereg. Így jelenleg a Krímmel és a Donbasz megszállt térségeivel együtt Oroszország Ukrajna 20 százaléka fölött gyakorol ellenőrzést. Kicsit tágabb perspektívával vizsgálva, Oroszország nagyon érzékeny geopolitikai veszteséget volt kénytelen elkönyvelni. Katonai értelemben kiszorult a Balti-tengerről, ami lényegében NATO beltengerré vált. De még ennél is drámaibb Oroszország helyzete a Fekete-tengeren. A háborút megelőzően Moszkva korlátlanul uralta a világpolitikai jelentőségű térséget. Mostanra egy haditengerészet nélküli állam, Ukrajna elsüllyesztette az orosz Fekete-tengeri Flotta 20 százalékát. Harcképes hajóit Moszkva kivonta a világ egyik legjobb adottságú haditengerészeti támaszpontjáról, Szevasztopolból. Az állandósult vízi és légi dróncsapásoktól tartva feladták jelenlétüket a Fekete-tenger nyugati medencéjében, visszafogott aktivitásukat a keleti medencére korlátozták. Szégyenszemre épp a napokban ért rakétatalálat Feodoszija kikötőjében egy nagy partraszálló hajót, a Novocserkasszkot. Egyelőre meg nem erősített információk szerint a hadihajó Shahed drónokat szállított, és egyben ezen eszközök egyik indítóbázisául szolgált.
Egymásnak ellentmondó értékelések születnek arról, hogy a hadigazdálkodásra átállt Oroszország mennyi ideig képes folytatni a sok szempontból önpusztító háborúját. Elterjedt vélemény szerint Moszkva a szinte korlátlanul fegyverbe állítható emberi utánpótlás miatt még akár 4-5 évig is rombolhat Ukrajnában. Az összetettebb elemzések viszont arra emlékeztetnek, hogy Oroszország minden sugallt magabiztosság ellenére sem rendelkezik korlátlan erőforrásokkal. Az élőerőt egyáltalán nem kímélő, hullámokban ismétlődő gyalogsági ostromokkal akár évekig elhúzhatnák az állóháborút, ebben valóban erősített az orosz haderő. Viszont látva az ukrán hadsereg technikai erősödését, az F-16-osok heteken belüli bevetését, azt, ahogyan a Patriotok hármasával lövik le a legmodernebb Szu-34-es vadászbombázókat, igaznak bizonyulhat két régi alapvetés. Az egyik szerint „a vas erősebb a húsnál”, a másik pedig arra emlékeztet, hogy a Szovjetuniót sem a fronton kellett legyőzni ahhoz, hogy megtörjön.
