A regény főszereplője egy kislány, aki a gyerekkorának egy fontos részét az USA-ban tölti, mielőtt visszatér Magyarországra. Az ő itthoni és óceánon túli családjának története bomlik ki lassan, több idősíkban, ahogy haladunk előre a könyvben. A kislány alapélménye Magyarországon és Amerikában is az, hogy nem beszéli a nyelvet, egy ideig képtelen kommunikálni. Átélt hasonlót?
Nem titok, hogy a regényben nagyon sok az életrajzi elem, ez teljes mértékben saját élmény. Hároméves voltam, amikor Amerikába költöztünk, vagyis magyarul akkor már beszéltem. Aztán egyszer csak már nem tudtam megértetni magam, a szűk családomon kívül nem tudtam kommunikálni az emberekkel. Két hónapig meg sem szólaltam, ám utána elkezdtem folyékonyan beszélni angolul. Mivel otthon is főleg angolul beszéltünk, a kint töltött évek alatt gyakorlatilag elfelejtettem magyarul. Nyolcéves korom környékén anyukám bevezette, hogy délutáni játék helyett minden pénteken gyakorolnom kellett a magyar hangokat. Amikor hazajöttünk Magyarországra, mégis megint abban a helyzetben találtam magam, hogy nem tudtam beszélni. Az osztálytársaim azt hitték, hogy értelmi fogyatékos vagyok, mert hiába ismertem a szavakat és a hangokat, nem voltam képes kommunikálni. Nagyon sok energiámba került, hogy megtanuljak rendesen magyarul. Vagyis a két kultúra, két ország kérdése nagyon is jelen volt az életemben, ez a regénynek is az egyik fontos motívuma.
Ha ilyen nagy küzdelem volt elsajátítani a nyelvet, mikor jelent meg az életében az írás?
Nagyon sokáig rajzoltam, grafikus akartam lenni, aztán amikor már Magyarországon éltünk, egy kosármeccsen eltört az ujjam. Addig mindig rajzokat ajándékoztam mindenféle ünnepre, az osztályfőnökömnek is rajzolni akartam pedagógusnapra, de ez akkor nem ment, mivel az ujjam gipszben volt. Ő biztatott, hogy helyette inkább írjak valamit. Akkor valami elindult, és azóta sem hagytam abba. Először főleg híres írókat imitáltam, vagy a tévében futó dél-amerikai szappanoperáknak írtam új szinopszisokat. Volt olyan este, hogy írtam harminc verset, és bár egyik sem volt jó, de nagyon jólesett ilyen formán kifejezni magam, az érzéseimet.
Magától értetődő volt, hogy magyarul fog írni?
Összességében Magyarországon sokkal többet éltem, mint az USA-ban, és az ilyen szempontból meghatározó középiskolás éveimet is itt töltöttem. Fokozatosan elértem, hogy jól ki tudjam fejezni magam írásban. Írtam blogot, csináltam iskolaújságot, részt vettem iskolai drámaíróversenyen, amit hárman nyertünk meg. Az egyik díj az volt, hogy bemehettünk a Magvető Kiadóba, beszélgethettünk a szerkesztőkkel, ami kamaszként hatalmas élmény volt számomra.
Hogyan lett a kedvtelésből komolyabb szépírói ambíció, majd egy regény?
Bár nagyon szerettem az írással foglalkozni, és többször is jelentkeztem írótáborokba, végül mindig megfutamodtam. Nem volt önbizalmam, ijesztő volt, tartottam tőle, hogy a sok ismeretlen ember mit fog szólni az írásaimhoz. Aztán 2013-ban egy magánéleti fordulópont után úgy gondoltam, most csinálni fogok valamit csak magamért, tök mindegy, ki mit gondol, és ismét jelentkeztem egyre, amire el is mentem. Nem voltak kész, befejezett írásaim, és soha nem jelent meg tőlem semmi. Megismerkedtem több emberrel, akik hasonló szituációban voltak, mint én, bár voltak olyanok is, akik már publikáltak korábban. Szemináriumot tartott Tóth Krisztina, Péterfy Gergely és Kukorelly Endre, akinek elkezdtem rendszeresen járni egy kurzusára. Nagyon nagy motiváció volt, hogy minden péntekre írjak valamit, akár felolvastam, akár nem. Valójában akkor már ennek a regénynek a részleteit írtam, csak akkor még ezt nem tudtam. Szépen lassan ezek a történetek elkezdtek összerendeződni, ugyanaz volt a tematika, ugyanazokkal a szereplőkkel. És egyszer csak kitisztult, hogy hát akkor ebből lesz egy regény.
A szöveg mozaikos, asszociatív, több idősík között ugrál, akár bekezdésről bekezdésre. Miért döntött e mellett a szerkesztési elv és stílus mellett?
Ez a fajta írásmód arra hasonlít, ahogy az emberek a saját életükről mesélnek, amikor megkérjük őket, hogy emlékezzenek vissza, mondjuk, egy sok évvel ezelőtti nyárra. Elkezdik mondani, aztán eszükbe jut valami más, ami ehhez kapcsolódik, és az egész történet végül ezekből az asszociációkból áll össze. Szerintem olvasóként is izgalmas, hogy figyelni kell az itt-ott elhintett mondatokra, hogy a végén kialakuljon a teljes kép. Én olyan irodalmat szeretek olvasni és írni is, ami nem szájbarágós.
A regény egyes szám első személyben írott sűrű, minimalista elbeszélés, amely tulajdonképpen egy nehézségekkel, traumákkal terhelt felnövéstörténet, ahol az elbeszélő látszólag szinte érzelemmentesen beszél a vele történtekről. A téma nehézsége miatt döntött e mellett a stílus mellett?
A magyar irodalmi életben kevésbé domináns ez a fajta írói stílus, de én nagyon szeretem. Az egyik kedvenc regényem a chilei Alejandro Zambra Bonsai című 88 oldalas könyve, amelyben egy teljes szerelmi kapcsolat történetét írja meg. Az élmény mégis olyan, mintha 500 oldalt olvasna az ember. Nem tudatos döntés a részemről, hogy én is minimalista stílusban írok, egyszerűen ez jön belőlem. Nem akarom másképp csinálni, csak azért, hogy populárisabb legyen, ha van rá esély, hogy ilyen formában ez befogadható mások számára, akkor inkább ennél maradnék. Az érzelemmentes narratíva pedig azért is van jelen, mert az írónak a dolga megmutatni a történteket, de nem az, hogy az olvasónak megmondja, hogyan érezzen.
Szereti tehát kihívások, feladatok elé állítani az olvasót. Az is egyfajta talány, hogy valójában honnan, milyen távolságból tekintünk vissza a történtekre, milyen korú a narrátor.
Ez a narrátor már nem gyerek, hanem felnőtt elbeszélő, aki „gyerekszájjal” meséli el azokat az eseményeket, amiket annak idején átélt. Ez is egyfajta játék, az irodalomban számos példa van arra, hogy rejtve marad a narrátor kora vagy éppen a neme, de valahogy belénk van programozva, hogy tudni akarjuk ezeket a dolgokat. Arra sincs egyszerű válaszom, hogy ez a regény miről szól, mert szerintem mindenkinek kicsit másról, az olvasó élethelyzetétől függ, hogy mivel tud a leginkább azonosulni. Alapvetően egy sok tekintetben átlagos, de diszfunkcionális családról és abban egy kislányról szól. A problémákról, amikről a legtöbben nem szeretnek beszélni, mert nem illendő, mert túl sok, mert szégyellik, mert nehéz. Bár nem szeretek általánosítani, de a magyar társadalomra ez különösen igaz volt. Talán az elmúlt 5-10 évben váltak az emberek nyitottabbá, és mernek bátrabban beszélni a traumáikról, és már nem ciki pszichológushoz menni, törekedni az önismeretre, energiát fektetni saját magunkba.
Van terápiás jellege az életében az írásnak, vagy konkrétan ennek a regénynek?
Csak azért tudtam megírni és befejezni, mert az életem ezen részének, a testileg és lelkileg traumatizáló élményeknek a terápiás feldolgozása már korábban megtörtént.