Idestova tíz éve, hogy időm tekintélyes részét Londonban töltöm, mióta a férjem itt dolgozik. Az otthoniakkal ilyenkor nem tudok találkozni, de a járvány alatt megtanultuk az online kapcsolattartás mindenféle eszközét, úgyhogy mégiscsak rendszeresen látom őket. Persze ha ilyen szabályszerű menetrendje van a találkozásnak, akkor az embernek nem mindig van mondanivalója, sokszor csak hümmögünk: és veled mi van, kösz, minden a szokásos. Ez ellen találta ki egy barátom (szintén angol szakos), hogy heti találkozóinkon olvassunk valamit: én itt, ő ott, ugyanazzal a könyvvel a kezünkben a gép előtt.
No és mit olvassunk? Azt javasolta, hogy valami Byront. Fölszaladt a szemöldököm: Byron? Bevallottam, hogy sose olvastam, angol irodalom vizsgára valamicskét tudni kellett róla, de mint kötelező olvasmány nem volt előírva. Romantikus zsenikultusz, pesszimizmus, spleen. Szabadságvágy. Valami rémlett a diszkréten jelzett szexuális szabadosságról. Korai halál, ez is része a figurának, az ilyen ember nem öregedhet meg, lásd Petőfi. De mit írt? Barátom azt mondta: olvassuk a fő művét, a Don Juant (1819).
Elmentem a Foyles-féle nagy könyvesboltba, hát bizony keresni kellett, végül találtam egy teljes Don Juant. Nem volt drága, de iszonyú vastag. Ez a vastagság valahogy gyanússá tette, ugyanis szerintem a romantikus, önsorsrontó zseni, aki életét áldozza egy idegen nép, a görögök szabadságáért, az ne írjon ilyen terjengős műveket. Egyáltalán, mi ez? Regény? De versben van. Eposz? De locsog összevissza. Már nem futamodhattam meg. Ráadásul piszkálta a csőrömet a dolog: annyit én is tudtam, hogy Byron a tizenkilencedik században végig rendkívül népszerű volt, nem csak a Brit-szigeteken, hanem egész Európában. Korábbi művét, az 1812-es Childe Harold’s Pilgrimage (Childe Harold zarándokútja) címűt Puskin is élvezettel olvasta, méghozzá eredetiben, és az 1833-as Anyeginhez – és magához Anyegin figurájához – modellnek tekintette a lézengő, céltalan Haroldot.
Byron mindenkire hatott, minden irodalmi pórusba beszivárgott. Az egy generációval előtte indult Walter Scott (1771-ben született, Byron 1788-ban) szintén verses elbeszélésekkel kezdte, de okosan műfajt váltott és prózai regényíró lett, amiben Byron nem tudott konkurálni vele – nem is akart, lévén hogy Byron költőnek tekintette magát, ami ugyebár az irodalom csúcsa. Jellemző, hogy Babits Mihály Az európai irodalom történetében olyan sokszor említi Byront, hogy nála többször csak Shakespeare-t és Goethét. Toplista harmadik hely.
Aztán az első világháború idején – mintha elvágták volna – Byron eltűnt a süllyesztőben, hirtelen senki sem olvasta. Igazán furcsa. Mondhatnánk: változik az ízlés, módosul az irodalmi kánon, az egyik bekerül, a másik kipottyan, ez régóta így megy; de a toplista éléről mégsem szoktak ilyen hirtelen eltűnni. Például Goethe (aki lelkesen olvasta Byron műveit) ma is forgalomban van, és a kortársak közül Walter Scott, vagy akár a költő Shelley és Keats távolról sincsenek úgy a süllyesztőben, mint Byron. A Gintli-Schein-féle irodalomtörténet 2003-ban már finoman azt mondja: „Az irodalomtörténet-írás mai álláspontja szerint a múlt [= 19.] század némileg túlértékelte Byron költői teljesítményét.”
Alighanem arról van szó, hogy az élete, a figurája érdekesebb volt, mint a művei. (Oscar Wilde esete jut eszembe: vele is ez volt a helyzet.) Szép is volt, lord is volt, költő is volt – az angol sznobságnak nem kell több. Sietek leszögezni: egyáltalán nem rossz a Don Juan, és most beleolvastam a korábbi verses regénybe, a Childe Haroldba, az is nívós munka. Megjelenésekor azonnal óriási siker volt. Minden kézikönyv azt mondja Byronról: „romantikus költő”; csak nála nagyon angol srófra jár a romantika. A szöveg gyakran vicces, ironikus, gúnyos. Byron verstechnikája konzervatív, csupa azonos rímképletű strófa sorakozik egymás után; viszont a rímelésben olyan bukfencek vannak, mint például „axis” (tengely) -- „taxes” (adók) – „quacks us” (kuruzslással gyógyít minket – ráadásul „to quack” ige nincs is). Magyar megfelelője lehetne a „Jaj de hideg ez a beton, fölveszem a nagykabetom” szállóige.
Más. Egy viharban léket kap Juan és társai hajója, a matrózok kétségbeesetten igyekeznek kiszivattyúzni a vizet a hajófenékről. Byron azt mondja: „A szivattyúk óránként ötven tonna vizet emeltek ki, hála a gyártónak, a londoni Mr. Mann-nak”. Arcátlan reklám. Szatócsok népe. Képzeljünk el egy ilyen reklámot Goethe Wertherjében!
A Don Juan is, a Childe Harold is Földközi-tengeri utazásokról számol be. Igazából a narrátor a főszereplő, vagyis maga Byron. Ő valóban járt ott: Portugáliából indulva haladt kelet felé, Olaszországon át Albániába (ami szokatlan volt, senki sem járt arra), majd Görögországba. Mint narrátor szívesen számolt be konkrétumokról, műemlékekről, szokásokról, tehát útikönyv-funkciót töltött be, amire akkor egyre szélesebb körben volt kereslet. Nem véletlen, hogy Byron kiadója, John Murray kezdte a világon elsőként, 1836-ban az útikönyvek kiadását; részben tőle vette az inspirációt a német Karl Baedeker, akinek útikönyvei mindmáig a piacon vannak. Gyerekkoromban otthon minden útikönyvet „bédekker”-nek neveztünk (néha még most is kicsúszik a számon, a fiatalabbak nagy mulatságára).
Mindenki hangoztatja, hogy a tizenkilencedik század elején Anglia mennyire prűd volt. Így lehetett, hiszen mondjuk Jane Austen – egyébként kiváló – regényei valóban nem a szabadszájú hancúrozás krónikái. Olyan dolgokkal provokálni a közmorált, mint az ifjú Byron, máshol nem lehetett volna – a hangos botrány bizonyos értelemben éppen azt mutatja, hogy létezett szabadosság, hogy némelyek megpróbálták feszegetni a prüdéria korlátait, szemben más országokkal, ahol ilyesmiről még botrányként sem hallottunk.
Byron sántán született, de nagyon szép arcú, csinos férfi volt, és imádta a szexet. Jegyezzük meg, hogy hagyományosan az ördögöt is így szokták leírni: vonzó külsejű, szexmániás alak, aki kissé sánta. Az ifjú George már cambridge-i egyetemista korában is szenvedélyes volt, adósságokat csinált, és bár a „lord” címet tízéves korában megörökölte egy gyermektelen nagybácsitól, a vagyon addigra elúszott, a lordsághoz jövedelem nem társult. A fiatalember adósságai halmozódtak, az anyja se bírta tovább támogatni. Sürgősen meg kellett nősülnie, ezért kiszemelte a jómódú Annabella Milbanke-et és különösebb teketória nélkül feleségül vette. A baj csak az volt, hogy az előző évben Byron beleszeretett a saját féltestvérébe, Augusta Leigh-be, és gyerekük is lett. Ez bizony vérfertőzés, ami nagy bűn volt. (Én is annak tartom.) Ezt a viszonyt persze titkolni igyekeztek, de egyre szélesebb körben terjengtek a pletykák. Byron felesége, Annabella megszülte közös lányukat, majd két hónap múlva fogta a gyereket és elköltőzött, széles körben hirdetve, hogy a férje elmebeteg. A botrány folyamatosan dagadt, és nem enyhítette, hogy ekkor már Byron volt a legnépszerűbb angol irodalmi szerző. Sőt, hasonlóan a nyolcvan évvel későbbi Oscar Wilde-botrányhoz, a szerző celeb mivolta csak jobban fölkorbácsolta az ellenséges közhangulatot.
A vádaskodó kisgyerekes feleség, a szerelmes (és ugyancsak kisgyerekes!) féltestvér, a duzzadó adósságok és a lincseléssel fenyegető közhangulat elől Byron Svájcba ment, onnan Olaszországba, végül Görögországba. Sohasem tért vissza Angliába.
Olaszországban támogatta a forradalmárok, a carbonarik szervezkedését. Közben szexuális étvágya, úgy tűnik, töretlen maradt, hamarosan fiatal fiúkkal is kapcsolatot létesített, így például a tizennégy (!) éves Nicolo Giraud-val, akit Athénban ismert meg, és akitől olasz nyelvleckéket vett. (Alighanem alibiből, hiszen Byron jól tudott olaszul – bár a nyelvtudást mindig lehet csiszolni.) Egyéb kalandokban is szívesen részt vett, egy ízben barátaival együtt átúszták a Dardanellákat, ókori nevén Hellészpontoszt, bár ez nem akkora virtus, mint ahogy hangzik, mert a szoros alig 2 kilométer széles. (A Balaton-átúszás 5,2 kilométer – oda Byron nem ment, mert éppen dúltak a napóleoni háborúk a kontinens belsejében.) Csatlakozott a török uralom ellen küzdő görögökhöz, s maláriában halt meg 36 éves korában, Meszolóngi ostrománál.
A görögök nemzeti hősüknek tekintik Byront, a messziről jött embert, aki megértette szabadságvágyukat, felvállalta küzdelmüket a törökök ellen, és életét áldozta érte. (Emlékezete némileg hasonló ahhoz, ahogy mi magyarok vagyunk a lengyel Józef Bemmel, bár ő 1849-ben éppen a törökökhöz menekült és fel is vette az iszlám vallást. Ő is hamar meghalt maláriában.) A férjem gyerekkorában Athénban járt egy kis angol tannyelvű magániskolába, mely büszkén „Byron College”-nak nevezte magát – mi másnak?
Szóval most hetenként olvasom egy barátommal Byron Don Juanját. Ne tessék rosszra gondolni, ez nem a Mozart-darab, nőcsábítás alig van benne, inkább sodródás az élet tengerén (meg az igazi tengeren). Byron nagyon profi, de a szöveget igencsak hosszú lére ereszti, és tücsköt-bogarat beleír. Túlzottan élvezi, hogy milyen ügyesen költ. Azt hiszem, ez az, amiért kiment a divatból.
