Bent a cserépkályha már melegszik, a frissensült vajdasági sós illata beteríti a kis házat. Munkája mellett a Tűzcsiholó Egyesületet vezeti, erről mesél. Az a céljuk, hogy azok a gyerekek, akiknek a szülei állami gondozásban éltek, ne gyermekotthonban nőjenek fel.
– 26 évig dolgoztam a tiszadobi gyermekvárosban. Amikor Ibolyának sikere volt a tévés műsorban, hirtelen figyelmet kaptak az állami gondozott gyerekek. Ilyen korábban nem volt. Adományok érkeztek, és ezek között voltak olyanok is, amiket az otthonban nem tudtunk hasznosítani. Nálunk kamaszok laktak, így bébiételre például nem volt szükségünk. Hogy semmi ne vesszen kárba, odaadtam ezeket a korábbi lakóinknak, akik kicsi gyereket neveltek. Majd amikor Kecskemétre költöztem, nagy volt a szomorúság. Ilyen messzeségből nehezebb segítséget adni, ezzel együtt figyelemmel kísértem az életüket, és évente egyszer, karácsonykor biztosan találkoztunk. 2020-ban aztán néhány, az ügynek elkötelezett barátommal létrehoztuk a Tűzcsiholó Egyesületet, így tudok tovább segíteni.
– Amikor kilép egy fiatal az intézet kapuján, hova megy, hol lesz otthona?
– Ez attól függ, hogy mi történt vele, amíg a szakellátásban volt. Mit tanult, van-e kapcsolata a családjával, támaszkodhat-e a szüleire. Gyakran erős a család visszahúzó ereje is.
Mint mondja, azok a családok, amelyekkel a Tűzcsiholó Egyesület foglalkozik, kikerüléskor még megkapták a családi pótlékot, és kérhettek otthonteremtési támogatást. Ma már ez nem így van, a családi pótlékot beépítették az ellátásba.
– Ők mit kezdtek ezzel a kétmillió forinttal?
– Nem sokat. Arra elég, hogy vesznek valahol, leginkább Szabolcsban egy pici településen egy rossz minőségű házat. Munkalehetőség ott kevés van, a családok többségének nagyon nehéz a megélhetése.
– Mit tud értük tenni?
– Körülbelül 100 család van a látókörünkben, akiknek különböző szinteken tudunk segíteni. Mindenkinek másra van szüksége. Vannak olyan családok, amelyeknek mentorálással a mindennapi életében is benne vagyunk. Ez jelentheti azt, hogy segítünk munkát vagy albérletet keresni, de azt is, hogy a háztartásvezetés körüli praktikákat tanítjuk nekik. Az egyik legfontosabb az adósságkezelő programunk.
Azt láttuk, hogy egy-egy elmaradt telefonszámlából akár milliós nagyságrendű tartozás is felhalmozódhat. Ez addig is fajulhat, hogy elárverezhetik a házat a család feje felől.
De ennek a projektnek a keretében ezt meg tudjuk gátolni. Ezen kívül adományboltot üzemeltetünk Tiszadobon és Tiszadadán, ami nyolc asszonynak ad munkalehetőséget. Tavasszal tervezzük elindítani a konyhakert programunkat, aminek keretében megtanítjuk, hogyan tudják használni a házukhoz tartozó kertet. Ez jelentősen segíti a családok megélhetését.
A sok erőfeszítéssel is csak annak lehet segíteni, aki maga is tenni akar érte. Aki csak ül az önsajnálatban, annak karácsonykor egy kis törődést tudnak vinni élelmiszercsomag és egy ölelés formájában. – Egy évben kétszer mindenkihez eljutunk, tanévkezdésre viszünk tanszereket. Karácsonykor 15-20 ezer forint értékű élelmiszercsomagot adunk, a gyerekek pedig leírhatják, mi az álmuk, és igyekszünk teljesíteni ezeket – teszi hozzá.
De nemcsak az anyagi helyzet miatt kerülnek válságba a volt intézetisek. Nem tanulják meg azt, ami egy családban felnövő gyereknek természetes. Hiába lakik szinte mindenki kertes házban, fogalmuk sincs, miként kell kialakítani és megművelni a veteményest. Ahogy azt sem, hogyan kell beosztani a pénzt. Nincs előttük minta a párkapcsolati konfliktuskezelésre vagy a gyereknevelésre sem. – Az 1997-es gyermekvédelmi törvény előtt nem volt elvárás, hogy a gyerekek kapcsolatot tartsanak a szüleikkel. Aki születésekor bekerült egy csecsemőotthonba, onnan óvodásokat, majd általános iskolásokat, aztán középiskolásokat nevelő intézetbe költözött. Ez mindig más-más várost jelentett. Egy gyerek 10-15 helyet is megjárt, mire nagykorúvá vált, és akkor még nem számítottam ide, hány nevelőszülőnél lakott. Sérült a bizalom, a kötődés ki sem alakulhatott. Ma már azért jobb a helyzet – értékel Aranka.
Lassan indulnia kell dolgozni, de előtte elkísér minket egy családhoz. A rendezett kertes ház albérlője Sándor és Dóra. Dóra 26 éves, Sándor 33. Sándor hosszan öleli Arankát, akit Anyának hív. Aranka búcsúzik, mennie kell. Arra kéri Dórát, írja össze, mire van szükség, és két nap múlva együtt bevásárolnak.
A belső szobában alszik a legkisebb, hét hónapos kisfiú. Az ovis lányok, Mónika és Aranka, és a másodikos Milán is otthon vannak, betegek.
– Tizennégy évesen kerültem az intézetbe – kezdi a történetét Sanyi, miután hosszú öleléssel elbúcsúzott Arankától. Szabolcsban laktunk a cigánysoron édesanyámmal és hét testvéremmel. Nem szerettem iskolába járni. Édesanyukámnak a gyámhatóság azt mondta, vagy mind a nyolcan intézetbe kerülünk, vagy csak rólam mond le. Az alkuról semmit nem tudtam, így aztán arról, sem, hogy anyukám abban a szent szórásban azt mondta, jól van, vigyenek csak engem. Reggel elmentem az iskolába nagyapám ruhájába', mert nekem nem volt semmim. Felvettem a makkos cipőjét, az öltönynadrágját, meg valami összeszakadt inget. Mondták az iskolában, hogy át kell mennem valamiért egy másikba. Ott már a rendőrök vártak. Beraktak a rendőrkocsiba, nagyon sírtam, kérdeztem tőlük, hogy hova visznek, de nem értették, mit beszélek. Nem tudtam magyarul, csak cigányul – emlékszik vissza Sándor, aki így került Tiszadobra.
Az első nap nagyon rossz volt, de aztán megismerte Arankát. – Kimentem a kastélyból, ő odajött hozzám, megölelt, és megpuszilt – Sándor az emlékektől elérzékenyül, folynak a könnyei. – Össze voltam zavarodva. De Anyától, mert én csak így hívom Aranka nénit, valami megváltozott a lelkemben és a szívemben. Ezt nem is tudom szavakkal elmondani. Engem soha nem simogatott vagy ölelt meg korábban senki. Ma is Anya közelében érzem magam biztonságban. Ahol most vagyok, egyedül nem tudtam volna eljutni, ezt az albérletet is ő szerezte nekünk. Roma származású vagyok, hátrányos helyzetű.
Az intézetben láttam először ágyat, mi otthon a földön aludtunk. Azt sem tudtam, hogy asztalnál kell enni. Anya meg a nevelők tanítottak mindenre. Ő adott nekem rajzlapot, ceruzát. A nevemet nem bírtam leírni 14 évesen, igazából azt sem tudtam, hogy kell fogni a ceruzát. Kiesett a kezemből, fájtak tőle az ujjaim.
Amikor 18 évesen kikerült az intézetből, mégis visszament a családjához, de ezt nagy megbánta. – A nagyszüleim hívtak. Volt egy kis pénzem, a családi pótlékomat az intézetben félretették, azt megkaptam. Hazaköltöztem, aztán a nagyapám meghalt. Akkor éreztem, hogy ott a telepen már nem tartozom senkihez, nem akarok ott élni. De összeismerkedtem Dórikával, ő a magyar soron lakott. Udvaroltam neki, hozzájuk költöztem. Két családra dolgoztam, 12 embernek vittem a fát, meg az ennivalót. Vettem három-négy kenyeret, párizsit anyósnak, nagymamának, mindenkinek. Az életem maga volt a pokol. A telepen nagyon elterjedt a drog, de engem az nem érdekelt, minden nap imádkozta a Jóistenhez, hogy változzon meg az életem. Aranka nénivel ekkor nem tartottam a kapcsolatot, mert irgalmatosan nagyon szégyelltem magam előtte. Könyörgött, hogy ne menjek vissza a családomhoz, de nem hallgattam rá.
A gyerekek körénk gyűlnek, simogatják apjuk kezét, aki azzal folytatja a történetét, hogy egy reggel az egyik rokon, nem akarja megmondani, hogy ki, rátámadt, és kidobálta a ruháikat az ablakon. – Ekkor már megvolt Milánka, olyan egyéves lehetett, totyogott. Édesanyámhoz szaladtunk Dórikával meg a picivel, de nem fogadott be minket. Mentünk a nagymamához, de olyan ágyat tudott biztosítani nekünk, amire szó szerint vécéztek. A háromszobás házban harmincan laktunk. Nagymamám, meg Dóra édesanyja feljelentett a gyámügyön, már úgy volt hogy viszik Milánkát nevelőszülőkhöz. Féltem, de nem volt mit tenni, felhívtam Anyát, és mondtam neki, hogy nagy a baj.
Aranka pár nap alatt talált nekik egy kis albérletet. Még nem ezt, ahol most laknak, egy sokkal kisebbet. – Én azóta nagyon sok mindent elértem, és csak egy ember hitt bennem, Anya. Nem mondtam még neki, de én úgy veszem, mintha ő szült volna. Isten akarhatta, hogy bekerüljek az intézetbe hozzá. Irgalmatlanul nagyon szerencsés vagyok.
Sándor mesél arról is, hogy amikor első gyerekük, a ma 8 éves Milán megszületett, mennyire félt: – Amikor kihozták megmutatni, azt mondtam neki, kisfiam, én biztosan melletted leszek életem végéig. Aztán jöttek a többiek. Mondták rám, hogy gyerekgyártó vagyok, de engem ez nem érdekel. Arra tanítjuk őket Dórikámmal, hogy az iskola fontos, és kell a szakma. Milánka már másodikos, a számtan a kedvence. Nagyon jól teljesített, osztálydicséretet is kapott. Most beteg, de a tanító néni küldi nekünk a házi feladatot, Dórival egy napot sem hagynak ki, mindig megcsinálnak mindent. Mónika meg Aranka még ovisok, szeretik a kirakósokat, meg amikor mesélünk nekik.
– Dóri, neked van szakmád? – kérdezzük az anyukát. – Sajnos nincs. Akartam tanulni, de a szüleim nem tudták biztosítani. Én a nyolcat elvégeztem, de nem ballagtam, nem volt rá pénzünk. Aztán a gyerekek folyamatosan jöttek.
Amikor a kicsi majd ovis lesz, eljárok dolgozni, takarítani, vagy ilyesmi, és akkor könnyebb lesz.
– Mi most a legfontosabb célotok? – A munka. Az a legfontosabb. Három hónapja nem dolgozom – mondja Sándor. – Térkövesnél voltam legutóbb, de amikor a 45 kilós követ megemeltem, felszakadt az egész sebem. Azóta nincs munkám. Be van adva az önéletrajzom, nagyon bízom benne, hogy felvesznek. A targoncavizsgát csinálom, mert emelgetni már nem tudok. Van egy nagyon csúnya betegségem, sokszor műtöttek. Mindig halálra dolgoztattak, ha kértem a főnököket, hogy jelentsenek be, kirúgtak. Így nincs táppénzem sem. Nagyon szeretnék tanulni is. Dórával voltam már, mikor megcsináltam a 6. osztályt. Aztán megszűnt a tanfolyam. Anya keresett egy másik iskolát, és nézd csak, itt a bizonyítványom: 7. és 8. osztály. Elvégeztem. A matekot szerettem a legjobban, amikor belejöttem, abba sem akartam hagyni. Még bennem van, hogy továbbmegyek, és meglesz az érettségim.
