1) Ez nem a pénzről szól
A magyar gazdaság kilátásai nyilván ott vannak a szempontok között, de akik egyszerűen csak a több pénzért akartak elmenni, azok nagyrészt már elmentek. És akik mostanában döntenek a kiköltözés mellett, azok egy kicsivel több odahaza megkereshető pénzért nem fogják meggondolni magukat – de talán még sokkal többért sem.
Álljon itt két történet, illusztrációként. Az egyikben Magyarországon dolgozó magyar csúcsértelmiségi beszél osztálytársaknak az érettségi találkozón arról, hogy egyre több kollégája költözik haza Magyarországra bizonyos nyugati országokból, kifejezetten oktatási megfontolásokból. A hitetlenkedő megjegyzéseket hallva meg is magyarázza: a kinti iskolai osztályokban egyre több a muzulmán (hátterű) gyerek, akik kulturális okoknál fogva a női pedagógusokat egyáltalán nem tisztelik. Viszont a pedagógusok többsége ott is nő, így a közoktatásban az órákon lehetetlen haladni: rengeteg a fegyelmezési probléma, terméketlen vitákkal, rendrakási kísérletekkel megy el az idő. Nem divat beszélni róla, de ez (is) az igazság, a drasztikusan romló európai PISA-eredmények mögött ez is ott van. Tehát egy magas képzettségű és jövedelmű magyarnak akár hasznosabb is lehet a tehetséges, szorgalmas, otthonról is sokat hozó gyerekét egy magyarországi elitiskolába járatnia (az elitképzésünk mindig jó volt, most is az), mint egy nyugati átlagiskolába – ha minden más szemponttól eltekintünk, és csak az egyetemi felvételi számít.
A másik történetben – a magyar osztályozás szerint – az átlagot alulról súroló tehetségű kisiskolás gyerekek szülei magyarázzák, hogy miért mentették ki a csemetéiket a hazai közoktatás karmaiból, és mi történt velük a kormánymédiában rendre migránsgettóként leírt nyugat-európai főváros állami iskolájában. „Kivirultak”, „megtáltosodtak”, „anyanyelvi nyelvtudást szereztek egy év alatt”, „kiderült, hogy az egyik nagyon jó táncból, a másiknak pedig a manuális kreativitása nagyon erős”, „olyan órarendet raktunk össze, ami nekik is tetszik”, „imádják az iskolát” – ilyeneket hallunk. Mert ez is a baj a magyar oktatással: nem ismeri a rugalmasságot, nem a (valamiben) tehetségeseket keresi, hanem a szorgalmas biflázókat, nem képes ledolgozni az otthonról hozott hátrányokat, nem motivál, nem gyerekközpontú, nem hatékony. És innentől már csak az a kérdés, melyik típusú magyar gyerekből van több – akikre az első sztori illik, vagy akikre a második –, hogy megértsük, melyik a mozgás fő iránya.
2) A távolság öl
Nem az emberi kapcsolatokat öli meg, azokat az új technikai lehetőségek révén olykor még szorosabbra is szövi („Mióta kijöttünk, minden nap fél órát beszélek apámmal Skype-on. Otthon néha egy hónap alatt sem beszéltünk ennyit.”), de az országgal, mint értékközösséggel való azonosulást nagyon intenzív tempóban számolja föl.
Aki az elmúlt évtizedekben sokat járt külföldön, valószínűleg átélte: fokozatosan egyre kényelmetlenebbé vált odakint magyarnak lenni. A 90-es években még kifejezetten szívderítő volt, egy sikersztori főszereplőinek és sikervárományosoknak számítottunk az otthoni nehézségek ellenére is; a 2000-es években is elment (bár azért a tévéostrom és a Budapest utcáin grasszáló tank látványa sokakat sokkolt, akkor már lehetett nagyon kellemetlen kérdéseket kapni), 2010 óta viszont néhány szélsőjobbos szubkultúrától eltekintve: kínos. Finnországban, ahol tényleg kézről kézre adták a magyarokat, a NATO-vita után nem szívesen állnak szóba velünk, sokszor ugyanazok az emberek sem. Svédországban ugyanez még az ultrajobboldali Svéd Demokraták szimpatizánsaira is igaz: orosz-kérdésben nincs kompromisszum. Vagy a túlsó pólus: Spanyolországban a közintézményeken sokfelé ukrán zászló lobog, és az iskolákban a legkülönfélébb alkalmakkor Ukrajnának gyűjtenek. Magyarázzuk még? Másfelől meg a Costa del Solon, az ország talán legfelkapottabb tengerpartján, ahol többek között a magyar sajtóban egy időben sokat pörgő Marbella is található,
ha igazán dühös magyart akarunk látni, elegendő szóba hozni Tiborcz István vagy Orbán Ráhel nevét. „Nem tudunk olyan messzire költözni, hogy ne jöjjenek utánunk.”
„Azért jöttünk el, hogy nyugtunk legyen tőlük!” – mondják, és ökölbe szorul a kezük. Az ember egész más lelkülettel olvassa odakint a Magyarországról szóló híreket. Különösen a kinti sajtóban. A jelzők, a párhuzamok, a hasonlatok… Ami otthon talán még eladható vagányságnak, kurucos kiállásnak, harcos érdekérvényesítésnek, az egy kinti tükörben egészen másnak látszik: olyasminek, ami mellett a kitántorgó magyar nem szívesen látja a saját arcát.
3) „A magyar reformok működnek”
Ez a mondat egy valóban működő országból nézve értelmezhetetlen. Minden további indoklás helyett külföldön élő honfitársainktól idézünk. „Itt is van várólista a szakrendelésekre, három hét, vagy akár egy hónap is, telefonos vagy internetes időpontfoglalással. De ha azt írják, hogy XII. 28., 17.15, 3-as rendelő, akkor 28-án 17.15-kor kinyílik a 3-as rendelő, valaki kijön, és a nevünket szólítja. És ha sürgősebb a vizsgálat, akkor lehet sürgősségi időpontot kérni, igaz hogy azt más csak személyesen, a recepción, de akkor egy napon belül megvizsgálnak.” „Az iskolai beíratáshoz először lakcímet kellett szerezni. Miután kibéreltük a lakást, bementünk a címmel az önkormányzat oktatási osztályára, ahol megnézték a bizonyítványmásolatot, és ajánlottak három állami iskolát a lakóhely közelében. A háromból kettő kéttannyelvű volt. Az iskolában minden ingyenes. Az iskolabusz évi egy euróba kerül. Minden nap ugyanaddig tart a tanítás. Nulladik óra nincs. Az iskolabusz a ház előtt rakja le a gyereket.” „Az önkormányzatnál személyesen kellett bejelentkezni. Körülbelül egy hónap múlva küldtek egy kártyát, amivel ingyen használható a helyi buszközlekedés. A vonat pénzbe kerül, 10 euró a bérlet négy hónapra, de ha legalább tízszer utazunk vele, akkor visszafizetik az árát. A vonat 20 percenként jár. 2000-ben nyílt meg a vonal, azóta nem változott a menetrend.” „Kétféle tanár van, az állandó, meg az ideiglenes. Mindenki állandó státuszt szeretne, de oda csak a legjobbakat veszik fel. Hatalmas a verseny az ideiglenes tanárok között, hogy véglegesítsék őket. Az állandó státuszúak nagyon jól keresnek. Az egyetemen az egyik legnépszerűbb szak a tanárképzés.” Ellenben: „Két éve vagyunk kint, itt fizetjük az összes közterhet, és azóta nem tudtuk lerendezni a magyarországi egészségbiztosítóval, hogy pontosan mi a teendőnk az otthoni TB-vel. Sorstársak tapasztalatai szerint ennél már csak akkor lesz nehezebb dolgunk, ha megpróbálunk visszajelentkezni a magyar rendszerbe.”
4) Stabilitás
A magyar kormány szerint ez országunk egyik legfőbb értéke, vagyis a kormányzat stabilitása, a politika kiszámíthatósága és változatlansága. Nos, például Belgiumban jóformán az számít hírnek, ha éppen van kormány – ehhez képest ők az egyik leggazdagabb állam az EU-ban, és rendre a világ legboldogabb országainak élmezőnyében végeznek. Vagy vegyük Spanyolországot, ahol fél éven át gyakorlatilag nem volt kormány, és mégis, a mostani gazdasági krízist egész Európában az egyik legkisebb gazdasági visszaeséssel és inflációval vészelték át (a pénzromlás üteme a csúcson is alig lépte át a 3 százalékot, érzékelhető drágulás nincs). A benzin konkrétan olcsóbb, mint Magyarországon (ami azért különösen nagy bravúr, mert a spanyolok alapvetően Brent olajat használnak, nem az egyharmaddal olcsóbb Uralt, mint mi). Tényleges kormányzás nélkül töltötték az évet májustól november végéig, de azért ha a kukásautó a kanyarban véletlenül fölhajt a járdára, és kidönti a szegélykövet, akkor a következő években nem egy Úthiba feliratú tábla fog emlékeztetni a balesetre, sőt, nem is fog rá emlékeztetni semmi, mert másnapra megjavítják.
5) Béke
Az országban, ahol egy ideje tartózkodunk (a neve maradjon homályban, mert a jelenség nem egyedi: nem kivétel, hanem szabály, éppen Magyarország a sajnálatos kivétel) nincsenek politikai plakátok. A helyhatósági szavazás idején láttunk néhányat, de a parlamenti választási kampány simán lement úgy, hogy semmilyen politikai befolyásolási kísérlettel nem találkoztunk. A politika nem nyomul be az emberek mindennapjaiba: egyáltalán nincs is jelen a hétköznapokban. Leginkább azért, mert nincs tétje. Nagyon kevés múlik azon – főleg helyben –, hogy ki nyeri a választást. A városunkban a teljes helyhatóság lecserélődött tavasszal, de ez ugyanúgy nem érintette az életünket, mint az őszi kormányváltás.
A katolikus egyháznak itt nagy befolyása és saját intézményrendszere van, például vannak kocsmái is (lehetséges, hogy nem kocsmának hívják, de lényegében kocsmák, némi közösségi térrel); az egyik legnagyobb ilyen egységben tartották ősszel a Pride-hónap nyitóbuliját – anélkül, hogy ez bárkinek fájt volna.
Az a dühödt indulat, ami Magyarországon a legtöbb embert és a teljes közéletet jellemzi, errefelé ismeretlen, és otthon is valamiféle mesterséges kreálmány vagy rendszerhiba lehet. Az itteni emberek nagyjából tíz évvel élnek tovább, mint a magyarok, és közben tizedannyit sem gyűlölködnek vagy keseregnek – miközben az ország elveszítette a fél világra kiterjedő gyarmatbirodalmát, etnikai ellentétek szabdalják, sokkal több a bevándorló, mint nálunk és még a csapatuk is csúnyán leszerepelt a futballvilágbajnokságon. Sem a nyílt agressziónak, sem a néplélekbe égett frusztrációnak semmi jelével nem találkoztunk mióta itt vagyunk, és ugyanezt halljuk minden honfitársunktól, akikkel esténként olykor eszmét cserélünk a világ dolgairól. Meg azt – és ugyanígy gondoljuk mi is –, hogy ha van valami, aminek a megtapasztalásáért mindenképpen érdemes huzamosabb időt az otthontól távol tölteni, pláne gyerekkel, akkor az: a béke.
