Emlékezetes év volt az idei a Vatikánban, akár pozitív akár negatív szempontból. Ferenc pápa érezhetően igyekszik felgyorsítani a reformjait, újabb konzisztóriumot tartott, bíborosokat „kreált”, vagyis egyre több olyan főpap került a pápaválasztó testületbe, a Bíborosi Kollégiumba, akik hasonlóan vélekednek az egyházról, mint ő, amivel egy mélyrehatóbb változás alapjait teheti le. Októberben püspöki szinódust rendeztek a Vatikánban, amelyen az egyházi személyiségek, valamint civilek, köztük nők is, arról tárgyaltak, hogyan lehetne befogadóbbá tenni az egyházat. A folyamatnak ez csak egy állomása volt, jövőre újabb szinódust rendeznek, amin már konkrét döntések születhetnek. A pápa egyre határozottabban lép fel konzervatív bírálóival szemben; az amerikai Joseph Stricklandet például leváltotta a texasi Tyler egyházmegye éléről. A leváltott püspök a szélsőségesen konzervatívok számára egyfajta példaképként szolgált.
Ami viszont a legnagyobb negatívumokat illeti: a legtöbb bírálat – ugyanúgy, mint 2022-ben – a Szentszék külpolitikáját érte. A pápa továbbra sem ítélte el agresszorként Vlagyimir Putyint, nem nevezte meg név szerint a Hamász terrorszervezetet az Izrael elleni október 7-én elkövetett terrortámadás felelőseként, és további gesztusokat tett Kínának, elismerve például olyan püspököket, akiket a kommunista kormányzat nevezett ki. Mi áll a háttérben?
A Vatikán rendre azzal érvel, amikor a szemére vetik mindezeket, hogy nem kíván állást foglalni az egyes konfliktusokban. A Szentszék semlegességének már kétszáz éves hagyománya van. 1821-ben közölte Ercole Consalvi államtitkár: a pápa „teljes semlegességgel viszonyul minden nemzet felé”. Ezt az elvet IX. Piusz is megismételte az 1848-as forradalmak során. Ám a semlegességre való törekvés korlátai már az első világháborúban érzékelhetőek voltak. A számos békefelhívást közzétevő XV. Benedek keserűen csalódott amiatt, hogy senki sem hallgatott rá. A világháborúban résztvevő felek azonban nem bíztak az olasz pápában, Franciaországban Georges Clemenceau miniszterelnök „le pape boche”-nak (a boche a németeket becsmérlő szó) minősítette. A nagyrészt protestáns Németországban ugyanakkor „der französische Papst”-nak, „a francia pápának” tekintették, Olaszországban pedig a hazafias erők, élükön Benito Mussolinivel, „Maledetto XV”-nek nevezték el (szójáték a pápa nevével: a Maledetto olaszul átkozottat jelent, míg a Benedetto áldottat).
A semlegesség kapcsán a Vatikán számára egyfajta hivatkozási pont lett az 1929 februárjában, az akkori egyházfő, XI. Piusz és Mussolini fasiszta kormányzata által megkötött lateráni egyezmény, amely biztosította a Vatikán szuverenitását, rögzítve területét is. A Vatikán ekkor ismét megerősítette semlegességét. Ugyanakkor a megállapodás nem tiltotta, hogy a Szentszék közvetítőként lépjen fel az egyes konfliktusokban. A hidegháborút követően a Vatikán a „pozitív semlegesség” elvét alkalmazta, ami Pietro Parolin jelenlegi államtitkár szerint azt jelenti, hogy miközben egyik fél mellett sem áll ki, tevőlegesen lép fel az adott konfliktus békés rendezéséért, a tárgyalásokért.
Az ukrajnai konfliktus azonban megmutatta: a pozitív semlegesség sem működik minden helyzetben.
Bár Ferenc pápa sokszor emelt szót a békéért (az áprilisi pápalátogatás előtt Orbán Viktor azt állította: csak a magyar kormány és a Vatikán áll a béke pártján), később az egyházfő is elismerte: nincs esély a békére, tehát a vatikáni törekvéseket nem koronázhatja siker. Ezért a Szentszék már nem is a tárgyalásokra, hanem az oroszok által elrabolt gyermekek visszaszolgáltatására koncentrál, bár e tekintetben sem sikerült komolyabb előrelépést elérni. A Vatikán mostani megközelítése XV. Benedekét idézi, aki, miután belátta, hogy lehetőségei igencsak korlátozottak az első világháborúban a béketeremtést illetően, csak „kisebb” célokat tűzött ki, például a menekültek helyzetének javítását.
A vatikáni stratégia számára a legnagyobb nehézséget az jelenti, hogy a Nyugat egységesen lépett fel Oroszország ellen. Az Egyesült Államok és az Európai Unió a megtámadott Ukrajna mellett állt ki, amit a Vatikán ilyen nyíltan nem tett meg,
jóllehet Ferenc pápa minden megnyilvánulásában megemlékezik a „mártíromságot szenvedett ukrán nép” gyötrelmeiről. Ez azonban a kijevi vezetésnek nem elég, sőt, Ukrajna a pápa néhány kijelentését is erősen nehezményezte, köztük azt, amikor augusztus végén Ferenc a „nagy” Orosz Birodalmat dicsérte.
Ukrajna ezt úgy értékelte, hogy a pápa támogatja a Kreml imperialista törekvéseit, amire a Vatikán pontosítást adott ki, mondván, a pápa ezt kulturális értelemben értette. Mindenesetre a pápa megnyilatkozása után az egyházfővel kifejezetten jó viszonyban lévő Szvjatoszlav Sevcsuk érsek, az ukrán görögkatolikus egyház feje azt közölte, a katolikus egyházfő szavai „nagy fájdalmat és aggodalmat” keltettek. Ráadásul nem ez volt az első eset, hogy a pápa valamely megnyilatkozása miatt az ukrán vezetés megorrolt Ferencre, aki a konfliktussal kapcsolatban például rendre a fegyveripart kárhoztatja, pedig aligha ez állt Ukrajna tavaly februári megtámadása mögött. Vélekedések szerint a pápának az ukrán háborúval kapcsolatos külpolitikáját az argentin peronizmus, valamint a dél-amerikai államok Nyugattal szembeni attitűdje határozza meg. Ferenc a kérdésben olyan álláspontot foglalt el, amely sokkal inkább összhangban van Kínával, Indiával, Brazíliával, állapította meg a neves Vatikán-szakértő, John Allen.
A közel-keleti konfliktusnál is hamar felszínre kerültek a „pozitív semlegesség” ellentmondásai. A Szentszék politikája félreértésekre, félremagyarázásokra is lehetőséget adott.
Amikor november 22-én a Hamász által elrabolt túszok hozzátartozóival találkozott a pápa, egyebek mellett azt közölte, mindaz, ami a Közel-Keleten történik, már „nem háború, hanem terrorizmus”, amit az izraeli küldöttség egyik tagja rossz néven vett,
mivel szerinte ezzel egyenlőségjelet tett a Hamász terrortámadása és az izraeli válaszcsapás között. Tovább növelte a bizalmatlanságot, hogy a palesztin küldöttség tagjai azt állították, Ferenc pápa a velük való találkozója során elítélte ugyan a Hamász terrortámadását, de azt is mondta, ami Gázában történik az „népirtás”, s a „terrorizmusra nem lehet terrorizmussal válaszolni”. Ezután ismét a vatikáni sajtóhivatalnak kellett közbelépnie: Matteo Bruni vatikáni szóvivő tagadta, hogy a pápa a népirtás kifejezést használta volna, de a palesztin delegáció továbbra is állította: márpedig ez így történt.
Izrael egyébként röviddel az október 7-i terrorakció után nehezményezte, hogy a pápa nem ítélte el név szerint a Hamászt a terrorcselekményért. Diplomáciai konfliktus azonban nem keletkezett, mert október 11-én a pápa általános kihallgatáson fogadta Raphael Schutzot, a zsidó állam szentszéki nagykövetét, aki utóbb nyilvánosan hálálkodott az egyházfőnek, mert elismerte Izrael önvédelemhez való jogát és a Hamász által elfogott túszok szabadon bocsátására szólított fel. Eli Cohen izraeli külügyminiszter már nem volt ennyire elnéző, erős szavakkal illette a Vatikánt, amikor a Szentszék államközi kapcsolatokért felelős titkárának, azaz „külügyminiszterének”, Paul Gallagher érseknek elmondta, hazája „elvárja, hogy a Vatikán világosan és egyértelműen elítélje a Hamász terroristáinak gyilkos terrorcselekményeit”.
Ezek a bírálatok nyilvánvalóan igen érzékenyen érintették a Vatikánt, hiszen a katolikus egyház számára – különösen a II. vatikáni zsinat (1962-1965) óta – a legfontosabb vallásközi prioritás a zsidókkal való kapcsolatok helyreállítása. A Szentszék és Izrael 1993-ban írta alá a diplomáciai kapcsolatok létrejöttét szentesítő megállapodást. Ugyanakkor a Vatikán nem akarja figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy a Szentföldön élő keresztények túlnyomó többsége palesztin arab. Sok, a térségben lévő főpap is a palesztinok oldalán állt a konfliktusban. Hiába hangoztatja tehát a Vatikán a semlegességét, ezt nehéz megvalósítani. A Wall Street Journal október végén megjelent cikkében következetlenséggel vádolta a vatikáni diplomáciát.
Jézus Krisztus szülővárosában törölték a karácsonyi ünnepségeket, a keresztény egyházfők a gázai háború leállítását követelikA harmadik vitatott téma a vatikáni külpolitikát illetően a Szentszék és Kína kapcsolata. A Szentszék 2018-ban kötött megállapodást Kínával a püspöki kinevezésekről. Ez lehetővé tette, hogy a kínai rezsim által támogatott katolikus egyház, a Hazafias Egylet egyes püspökeit a Vatikán is elismerje, az illegalitásban működő, Vatikánhoz hű katolikus egyház néhány püspökét pedig Peking legalizálja. A két évre szóló megállapodást azóta kétszer hosszabbították meg, de egyértelmű, hogy abból elsősorban Kína profitált. 2022-ben a Vatikán azzal vádolta a kínai kormányt, hogy megsérti a megállapodás feltételeit. Következményei mégsem lettek, s a Szentszéket sokan azért bírálják, mert túl engedékeny Kínával. Ferenc pápa Kína-politikája az Agostino Casaroli államtitkár által a hetvenes években képviselt keleti politika („Ostpolitik”) egyfajta felélesztése. Akkor a Vatikán a szocialista országoknak tett komoly engedményeket. Akadt ennek a politikának egyértelműen pozitív vonzata (főleg a Jugoszláviával való viszonyt illetően), de bírálatokkal is illették, mert 1973-ban a Vatikán négy olyan püspök kinevezéséhez járult hozzá Csehszlovákiában, akik a békepapi mozgalomhoz tartoztak.
Ferenc pápa Kína jogsértései ellenére láthatóan ragaszkodik a viszony normalizálására a pekingi vezetéssel, részben azért, mert Ázsiában nagy lehetőségeket lát a katolikus egyház jövője szempontjából. E törekvéseiben nem csak a vérbeli diplomata, Pietro Parolin államtitkár támogatja, hanem a Szentszék külpolitikájára nagy hatást gyakorló Szent Egyed közösség is.
Ferenc tehát voltaképpen hű a Vatikán külpolitikájához, de a Szentszék is egyre inkább érzékelheti, hogy a bonyolultabbá váló geopolitikai helyzetben a semlegességnek is megvannak a maga árnyoldalai.
