Kötelez arra, hogy különleges, mély, és az egész évünkre jellemző újságot tegyünk önök elé. Tudom, mondják, a napilap az egyik legromlandóbb termék, egyetlen napig él, ám mi mégis hiszünk abban, hogy az az egy nap, amíg él, hatásában sokkal erősebb, megmarad az agyakban, de legfőképpen gondolkodásra, hosszabb távú gondolatokra késztet.
Túl tehát a terjengős bevezetésen, amelyben azt próbáltam elmagyarázni, miért is csúsztam ennek az írásnak a leadásával, vagy nem is annyira a leadásával, sokkal inkább a ki- és végiggondolásával, íme a magyarázat: kerestem azt a gondolatot, azt a pillanatot, amely közelebb visz bennünket ennek a mellékletnek a fő vonulatához, ahhoz tudniillik, vajon mi is a mi megítélésünk, a határainkon túl, Európában vagy bárhol a világban. És érdemes volt várni: Orbán Viktor maga adta meg a választ, mégpedig a Mandinernek adott interjújában. A miniszterelnök így fogalmazott: „Az én tervem nem az, hogy otthagyjuk, hanem hogy elfoglaljuk Brüsszelt.” A gondolat persze, eredetileg – talán – csak az akkor még előttünk álló év végi uniós csúcsra vonatkozott, de nyilván értjük: sokkal többről van szó. Részint a kormányfő gondolatvilágában, részint pedig a világ hozzánk való viszonyában. Ez utóbbihoz csak még egy adalék, az említett interjúból. A riporter megkérdezte, mit szól ahhoz, hogy a Politico, amely ugye az Európai Unió politikai ügyeiről tudósít, „az idei év ünneprontójának" nevezte őt az Ukrajnának nyújtandó uniós támogatás ügyében képviselt álláspontja miatt. Mire Orbán azt felelte: „ha rossz a buli, akkor az ünneprontó ember nagyon is hasznos". És még azt is hozzáfűzte, hogy a brüsszeli lapot nem is Európából szerkesztik, ezért egy Európán kívüli nagypolitikai szereplő véleményét tükrözi.
Ez a két idézet, igen ez a kettő az, amelyre valójában vártam. Mert
ezek azok a gondolatok, amelyek tökéletesen jellemzik az orbáni világot, és azt is, hogy erre a világra hogyan tekintenek a való világból.
Mert az ottani a valódi világ, a miénk csak az itteni realitás, a mi realitásunk. Az ugyanis, hogy hiába léptünk át a diktatúrából – megengedem, sőt állítom: a puha diktatúrából – a demokráciába még bő harminc évvel ezelőtt, ami most Magyarországon történik, több mint visszarendeződés. Aminek a kétségen kívüli újítása az, hogy az Európai Unión belül történt/történik, és a magyar társadalom teljes asszisztenciája mellett.
De térjünk vissza az orbáni világképhez, azokhoz a gondolatokhoz, amelyeket a Mandinernek adott át a miniszterelnök. Azt mondta tehát, hogy nem az a terve, hogy otthagyjuk, hanem hogy elfoglaljuk Európát. Bízvást ki merem jelenteni: ma nincs még egy olyan politikus a szövetségen belül, aki ezt a kijelentést meg merné kockáztatni, de továbbmegyek,
nincs olyan, akinek megfordulna a fejében.
Tudom persze, hogy Orbán nem területi foglalásról beszél, ám akkor is: háborús környezetben különös hangsúlyt kap az elfoglalás szó. Egy olyan környezetben, amikor éppen az egyik hajdani szomszédunk és megszállónk területeket foglal el Európában, és amikor a józan környezet egyáltalán nem tartja lehetetlennek, hogy nem áll meg ott, ahol van, Kelet-Ukrajnában, és esetleg szemet vet Kárpátaljára is, vagy pedig – és ezt sem tartják sokan lehetetlennek -: Orbánnal együtt vet szemet Ukrajna nyugati területeire.
Lehet persze, hogy nem kell ilyen messzire mennünk, elég ha csak azt látjuk, hogy mit is jelent Orbánnak, ha valamit el akar foglalni. Hisz tizenhárom év alatt elfoglalta a teljes Magyarországot, tökéletesen megteremtette azt a rendszert, amely akadály nélkül simul bele az ő világába. (Azt írtam: tizenhárom év alatt, de mindannyian tudjuk, hogy ez nem igaz: az új világ megteremtése elindult már pont harminc évvel ezelőtt, amikor rájött arra, hogy „területrabló” elképzeléseit a liberális oldalon nem fogja tudni megvalósítani. Még azt sem tartom kizártnak, hogy minderre Szárszón jött rá, ahol is a liberális értelmiségi számon kérte rajta a székházlopást, aminek következtében végképp kiiratkozott a liberálisok világából. De azért sem igaz, még mindig a zárójelen belül, a tizenhárom év, mert a média elfoglalásának folyamatát már ellenzékből elindította, elég sikeresen.)
Szóval, mi aztán valóban tudjuk, mit is kell érteni azon, ha Orbán el akar valamit foglalni, a külföld láthatná ezt, és intő jelként is felfoghatná.
Ha ugyanis a magyar vezető sikerrel járna, azonnal hozzálátna egy olyan rendszer megvalósításához, amely nem a demokráciáról, hanem az örök életre szóló hatalomról szól.
Nem vádolom azzal Orbán Viktort, hogy meg akarja hódítani, maga alá akarja gyűrni Európát is, azt azonban állítom, hogy egy olyan Európát hozna létre, amely a kiválasztottak, a populisták, a gátlás nélküli diktátorok Európája. Igen: ő nem akarja otthagyni Európát, hanem sajátjává akarja tenni. Mi sokan feltéteztük, hogy a Fidesz mozgásából, mozgatásából az következik, hogy ki akarja vezetni Magyarországot az Európai Unióból. Korábban azt hallhattuk Orbántól, hogy meg akarja változtatni. Azért próbál összefogni mindazon erőkkel, akiknek elegük van, vagy talán sosem tetszett a demokrácia, hogy egy új rendszert hozzon létre. Ezen a gondolaton lépett most – vagy már korábban – túl a miniszterelnök: el akarja foglalni. Aminek persze a gondolati inverze is fontos: mi történik, ha nem sikerül? Márpedig a dolgok mai állás szerint nem sikerülhet. Akkor jön a távozás?
De hagyjuk most ezt a verziót, még akkor is, ha ennek nagyobb a realitása, mint Európa elfoglalásának. A Politico minősítése ugyanis, reméljük, pontosan tükrözi azt, miként is vélekednek rólunk és az Orbán által megteremtett magyar világról. Sőt, valószínűleg nagyon is romantikus kifejezés, ha ünneprontónak tartanak bennünket. Ügyes diplomáciai megfogalmazás, amely messze nem írja le, ahogyan rólunk beszélnek informális környezetben.
Ma a színfalak mögött elég egységes az a nézet, hogy súlyos hiba volt Magyarországot beengedni a szövetségbe, a mi történelmünk eleve arra intette, inthette volna őket, ez az ország, ez a társadalom lehet, hogy szereti a szabadságot, de tenni nem akar érte, jól elvan azzal, ha vezetik, irányítják,
és észre sem veszi, hogy megfosztják önálló gondolkodásától, akaratától. Ám amikor döntöttek arról, hogy Magyarország közéjük való, azt hitték: a magyar emberek tanultak saját történelmükből. Most már látják: nem tanultak, és ezt nekünk is látnunk kell. Viszont épp az Unió demokratikus rendszere nem engedi, hogy simán kidobjanak maguk közül egy renegát országot, ezért aztán a diplomácia legkülönbözőbb, finom, de új módszereit keresik, hogy megkerüljenek bennünket. Ez történt most, a decemberi uniós csúcson is; korábban soha nem használt megoldást választottak, hogy leválasszák Magyarországot magukról. Természetesen feltehetjük a kérdést, és fel is kell tennünk: miért ment bele Orbán ebbe a megalázó helyzetbe? Miért, illetve joggal gondolhatta-e, hogy momentán ez a legkisebb veszteség? Joggal. A kisebbik rosszat választotta: nem érkezett el az ideje a „foglalásnak”. Szükségünk van a pénzre, és persze arra is, hogy a hazai kommunikációban, a lebutított magyar társadalom előtt újra győztesnek és következetesnek hirdethesse magát. De ne gondoljuk azt, hogy egy pillanatra is lemondott a foglalásról, még ha ez ezúttal nem is sikerült neki. Nem tartott vele Fico, Meloni, és már nincsenek ott mellett a lengyelek sem. A jelenleg érvényes Európa kizárta magából Orbánt, és egyben meg is alázta. Tudjuk, az ilyesmit, jelleméből fakadóan nagyon rosszul viseli a miniszterelnök, és azt is tudjuk, mit kezdett azokkal a politikusokkal, akik ilyen helyzetbe tolták őt. (Gondoljunk Gyurcsányra, Simicskára, vagy bárki másra, aki szembement vele – ellenlépésként rájuk eresztette a karaktergyilkos brigádját.) Ez a módszer azonban külföldön nem működőképes, ott nem lehet elhelyezni Von der Leyent lejárató plakátokat, vagyis csak a mi országunk megítélése romlik fokozatosan. Európa önvédelme – DNS-e, reflexei – a jelek szerint képes elhárítani magától a fertőzést, vagy a Politicóval fogalmazva: képes az ajtón kívül tartani az ünneprontót, de egyelőre úgy, hogy vissza is engedi, abban hitben, hogy józan tud maradni. Illetve mégsem: ez az asztaltársaság pontosan látja már, hogy józanságot nem várhat a magyaroktól.
Orbánt látják maguk előtt, az ő viselkedését próbálják leszerelni, de közben a magyarokra gondolnak.
Jó tíz évvel ezelőtt történt, hogy a Der Standard akkor főszerkesztő asszonya azt mondta nekem: megpróbálják lezárni a határokat, hogy az Orbán-féle vírus ne fertőzhesse meg Ausztriát. Nyilván tudta, hogy a határok lezárás még képletesen sem lehetséges, a fertőzés át fogja lépni az összes határt, megfertőz minden olyan politikust, aki abszolút hatalomra tör, és minden olyan embert, akinek gyenge az immunrendszere. Azóta ez a hullám többször is végigment a kontinensen. Megpróbált ledönteni néhány demokráciát, de a védekezés eddig hatékonyan működött. Európa egyszerre védi a szövetségét, és igen, védi a tagállamok demokráciáját is. Ez azonban nem működhet tartósan akkor, ha az illető ország társadalma mindezt nem igényli. És a rólunk kialakított kép most az, hogy a magyar lakosság ezt nem igényli. Ugyanakkor egyre határozottabban vélekednek úgy, mint a hajdani főszerkesztő asszony: meg kell akadályozni, hogy a magyar vírus továbbterjedjen. Mindazonáltal ma már abban is egészen biztosak, hogy manufakturális módszerekkel, ahogy ez legutóbb történt, nem tudják meggátolni az infekciót. Generális megoldás kell, egy politikai Pfizer, amely – átmenetileg – gyógyírt, védelmet kínál. Mert teljes győzelem sosincs, a védőoltás ismétlésére folyamatos szükség van, kiváltképp úgy, hogy van egy ország, amely folyamatos vírushordozó, és el is tolja magától a vakcinát. Ja, és azt sem veszi észre, hogy tökéletesen le van gyengülve.
