Egyszer elhatároztam, hogy listát vezetek majd a rossz karácsonyi ajándékokról. Mentségemre szóljon, hogy kiskamasz voltam, és épp akkortájt kaphattam meg életem első csíkos pizsamáját szép, hópelyhes csomagolópapírban. Épphogy megemésztettem, hogy nincs Mikulás és nincs Jézuska, tán még angyalok se, és máris jön ez, az úgynevezett hasznos ajándék. Az a fajta pizsama, amiben a holtsápadt betegek dohányoztak lopva a klinika udvarán. Ahogy ránéztem, máris betegnek éreztem magam. Arról nem beszélve, hogy meg voltam győződve, most ért véget a gyerekkorom. Tizenegy évesen. Mert a sokk után még meg is kellett köszönnöm nagyinak, holott tudtam, hogy anyámék vették helyette. A krampusszal karöltve.
Ezzel a fogalommal, hogy hasznos ajándék, sokáig nem tudtam megbirkózni.
Számomra addig a játék és az édesség volt a fő csapásirány, plusz két-három könyv, de semmi szövet. Az nem ünnep, hanem egy zimankós hétfő. A pizsama viszont kinyitotta Pandóra szelencéjét, és abból egyre-másra estek ki szellemi társai: a zoknik és fehérneműk, borotvák és arcszeszek, kötött sapkák és sálak. Az azért hozzátartozik az igazsághoz, hogy a nyolcvanas évek Romániájában ezek is kincsnek számítottak, én viszont úgy gondoltam, hogy ez nem egyéb, mint a karácsony megcsúfolása.
Aztán az első szabad karácsonyon, 1991-ben az unokatestvéremmel bosszút álltunk. Tizenkilenc évesek voltunk, már kaptunk zsebpénzt, nem is egy helyről. Összevásároltuk a leglehetetlenebb és filléres ajándékokat a habverőtől az ugrókötélig, majd egy egész délutánt a műhelyükben töltve úgy csomagoltuk be őket, mintha komoly és jelentőségteljes holmikról lenne szó. Azóta sem nevettünk annyit egy karácsonyon sem. Mindenki vette a poént, tán még a Jézuska is a térdét csapkodta odafent.
Akkor már tudtam, hogy ajándék szempontjából is van lejjebb a csíkos pizsamánál, amikor az ember pénzt kap, hogy intézze el magának az ajándékát.
Ami még inkább meglepett: ez nem is bosszantott annyira, hiszen mégiscsak én tudom a legjobban, hogy mit szeretnék. Akkor már a hasznos ajándékokra is másként tekintettem, főként hogy a kilencvenes évek elején megérkezett a műfaj királya: az első személyi számítógép. Használt volt ugyan, és egy vírus miatt aznap este nem is akart elindulni, de ez semmit sem vett el az örömömből. El sem tudom mondani, milyen változást hozott az életemben, a stílusomban. Addig ugyanis írógépen írtam (az utolsó már elektromos volt, épp csak meg kellett érinteni a billentyűit, viszont eszement hangosan csattogott), és az bizony egészen más összpontosítást igényelt. Például nem lehetett csak úgy leülni mellé, hogy akkor most írok valamit, mert az rengeteg összegyűrt papírt vagy követhetetlen javításokat szült. Az írógép sok elődolgozást (fejben) és fegyelmet igényelt, és kevés teret engedett a variációknak. (Ezt a mondatot laptopban kábé tíz másodperc alatt háromszor fogalmaztam át, a mechanikus masinán ehhez, főként ha a lap alsó harmadán történik, mintegy fél órára lenne szükségem, hiszen újra kellene gépelni a fölötte lévő sorokat is. Ötnél több javítást egy oldalon ugyanis nem nagyon tűrtek a redakciókban. Ugyanakkor én sosem tudtam ugyanúgy legépelni egy szöveget. Mert az unalmas, ez meg olykor végeérhetetlen káoszba torkollt.) Ez a tárca is egészen másként festene, ha írógépen született volna.
Dusi ötévesen szembesült először a hasznos ajándék fogalmával. Külföldön voltunk, és úgy véltük, remek alkalom ez arra, hogy csupa-csupa jó szándékú pedagógiával 1, azaz egy darab ajándékra csökkentsük a korábbi évek dömpingjét, amikor minden családtag egymást próbálta felüllicitálni. Így aztán vettünk neki egy narancsfacsarót. Azóta is pillanatnyi elmezavarnak könyveljük el az esetet, és értetlenül nézzünk egymásra a nejemmel. Mert az igaz, hogy előtte pár nappal a gyerek épp rajongott a frissen facsart narancsért, de erre azért ő sem számított. A helyzetet csak némiképp mentette, hogy anyám vett neki egy Amerika Kapitány jelmezt, az viszont olyan nagy volt rá, hogy inkább komikusnak festett. Így történhetett, hogy másnap megtaláltuk Montpellier egyetlen nyitva tartó játékboltját, ahol több rossz lelkiismeretű szülő mellett alaposan bevásároltunk.
Akkor találtuk ki a túlórázó Jézuskát, aki – mivel oly sokfelé kell mennie – nem mindig tudja az első éjszakán kiszállítani az ajándékokat, és a legnagyobbal kezdi. (Talán azért is volt akkora a csalódás, mert a jókora doboz igen komoly játékot sejtetett.) A facsarót azóta elnyelte a költözések köde, fogalmunk nincs, hogy hol lehet, az emléke viszont örökre fennmarad a családi annalesekben.
Az ajándék ugyanis nem puszta tárgy, hanem egy kérdés is egyben. Mennyire ismerjük azokat, akiket úgymond a legjobban szeretünk? Minden félrement ajándék abból fakad, hogy alibiválaszokat adunk erre a kérdésre. Vagy nem is akarunk válaszolni, letudjuk valamivel, ami a kezünk ügyébe akad. És többnyire magunknak választunk. A szeretet persze hatalmas korrekciókra képes, a gyerekünk is mindmáig szóba áll velünk. Ez pedig az este fényében a lehető legnagyobb ajándék.
