Többszörös jubileum van. Egyrészt a Four Seasons legnagyobb sikereinek egyike egy hatvan évvel korábbi decembert idézett fel: December, 1963, Oh, What a Night! Másrészt harminc esztendeje újra kiadták a számot, és az 1993-as változat 27 hetet – több mint fél évet – töltött az amerikai slágerlistán. Ugyanannyit, amennyit az eredeti kislemez.
Azt 1975. december 17-én dobták piacra, majd előbb Nagy-Britanniában, aztán az Egyesült Államokban is az első helyre került. Ezzel a tengerentúlon a Four Seasons lett az első olyan előadó, amelynek a Beatles regnálása előtt, alatt és utána is volt listavezető dala.
Az 1963 decemberét megörökítő szerzemény különszám volt az együttes karrierjében, hiszen a csapat utoljára jelent meg az amerikai, továbbá először és utoljára a brit lajstrom élén. Az 1960-ban a New Jersey állambeli Newarkban alakult banda amúgy rutinosan mozgott a listákon, az óceán túloldalán első volt a Sherryvel (1962), a Big Girl Don’t Cry-jal (1962), a Walk Like a Mannel (1963), a Rag Doll-lal (1964), harmadik a Candy Girllel (1963), a Dawnnal (1964), a Let’s Hang On-nal (1965), a Who Loves You-val (1975), és további hat számát jegyezték a Top Tenben.
Az áttörés évében, 1962-ben a Four Seasons karácsonyi albumát is vitték, mint a cukrot, noha azt az együttes egyetlen éjszaka alatt vette fel, mielőtt a New York-i Apolló Színházban koncertezett Ike és Tina Turnerrel együtt.
A December, 1963 című dalt eredetileg 1933. december ötödikének, az amerikai alkoholtilalom megszüntetése napjának szentelték, de Frankie Valli énekesnek nem tetszett a szöveg, ezért átírták, és a világsiker bizonyította: jól tették. Különben az eredeti csoport minden tagja énekes volt és hangszeren is játszott: a billentyűs Bob Gaudio a tenor, a szólógitáros Tommy DeVito a bariton, a basszgitáros Nick Massi (majd 1965-től John Long) a basszus szólamot hozta. Aztán a hetvenes években módosult a felállás – hiszen szegény Balázs Fecótól is betéve tudjuk: változnak az évszakok –, Valli mellett Don Ciccone, John Paiva, Gerry Polci és Lee Shapiro tűnt fel.
Vallinak jól ment abban az időben (is). A My Eyes Adored You című dalt ugyan hiába ajánlotta a Four Seasons a Motown kiadó szíves figyelmébe, az hűvösen visszadobta a nótát, ám Valli négyezer dollárért megvásárolta a kiadás jogát, majd a Private Stock Records meg is jelentette a számot azzal a feltétellel, hogy Valli nevével hirdeti. Jó döntés volt: a felvétel első lett az amerikai listán. Ahogyan 1978-ban a Grease musical címadó dala is, amelyet Barry Gibb írt, és Frankie Valli énekelt el.
Azóta már a Four Seasons történetéről is musical született. A Jersey Boys 2005 őszétől tizenegy és fél évig ment a Broadway-n, nem kevesebb, mint 4642 előadást ért meg. Pedig 1967-ben szörnyű csend vette körül Frankie Vallit. Akkoriban a Can't Take My Eyes Off You című száma a tengerentúli lajstrom második helyére került, kétmillió példányban kelt el, ám az énekes egyszer csak azt vette észre: nem hall. Az orvosok kiderítették, hogy ritka fülbetegségben, otoszklerózisban szenved, amelyre nincs igazi gyógymód.
„Ha nem hallok, nem tudok énekelni, akkor mi értelme élni?” – tette fel a kérdést önmagának Valli, aki készen állt arra, hogy kiugorjon az ablakon. Pedig néhány héttel korábban még így beszélt a turnékról: „Amikor városról városra jársz, az olyan, mintha meglátogatnád a barátaidat. Ha fellépsz, megfeledkezel minden bajodról.”
Aztán több műtéttel kiküszöbölték a halláskárosodás jelentős részét, miközben megannyi rajongója semmit nem tudott arról, milyen drámai helyzetbe került. Napjainkban 89 éves, és azt mondja: „Az elmém fiatal maradt. Ismerek olyan embereket, akik alig várták, hogy nyugdíjba vonuljanak, s amikor megtették, nagyon gyorsan megöregedtek.” Newarkban már életében utcát neveztek el róla, jóllehet bevallotta: „Valójában nem popénekes akartam lenni, gyerekkoromban jobban szerettem a jazzt. A big band-korszak végén nőttem fel. Bámultam Frank Sinatrát, Nat King Cole-t, Count Basie-t, Stan Kentont és Duke Ellingtont.”
A világ meg egyaránt bámulja – a többivel együtt – Franket és Frankie-t.
