„Beethoven soha nem nősült meg, de korai negyvenes éveiben mély szerelembe esett egy titokzatos nővel, akit azóta is a »halhatatlan kedves«-ként emlegetnek, ezzel a mindörökre varázslatos kifejezéssel, melyet a nagy zeneköltő használt hozzá írott leveleiben. Valódi kilétét könyvek egész sorában próbálták kideríteni, de a történészek jelenleg úgy vélik, hogy Antonie Brentano volt az, egy bécsi arisztokrata, aki egy frankfurti üzletemberhez ment feleségül.”
Az idézett sorokat, melyekből szinte semmi nem igaz, a bolgár származású, New Yorkban élő Maria Popova írta le 2015-ben, amikor már jócskán tornyosultak a bizonyítékok a témában nála járatosabb szakértők, zenetörténészek tollából, hogy – Beethoven és Brunszvik Jozefin levelei, valamint Brunszvik Teréz naplófeljegyzései alapján – a „halhatatlan kedves” csakis Brunszvik Jozefin, a martonvásári Brunszvik Antal gróf középső lánya lehetett. Hasonló próbálkozások a „halhatatlan kedves” rejtélyének megfejtésére a mai napig születnek, igaz, ma már inkább csak az Atlanti-óceán túloldalán. Popova azonban nem akárki. Ha zenetörténészként nem is ismert, nem sorolható a történelemírásba gyakran belekontárkodó flúgos amatőrök közé. A The New York Times és a The Atlantic is befogadja írásait és blogján megjelenő esszéivel is sok százezer követőt szerzett. A probléma vele is az, ami a jó ideje sokakat foglalkoztató témával általában: valóságos és bizonyítható tények, kiagyalt és bizonyíthatatlan fantáziaszülemények gomolyognak alig elválaszthatóan.
Az egyetlen, ami Popova állításai közül vitathatatlan, hogy Beethoven sohasem nősült meg. Hogy miért nem? Nincs más magyarázat, mint az, hogy hiúsági, anyagi vagy egyéb okokból minden alkalommal társadalmilag magasan fölötte álló, főnemesi családok ivadékainak kegyeit próbálta elnyerni, többnyire sikertelenül. Ez történt első találkozásuk alkalmával Brunszvik grófkisasszony esetében is!
Brunszvik Jozefin és Teréz 1799 májusában ismerkedett meg személyesen Beethovennel. Az anyagrófnő kifejezetten azzal a céllal kocsikázott két idősebbik lányával Martonvásárról Bécsbe, hogy rangjukhoz illő férjet keressen az akkor 20 esztendős Jozefin, és a 24 évével már vénkisasszonynak számító Teréz számára. Beethoven zongoristaként addigra tekintélyt szerzett, zeneszerzőként azonban távolról sem volt annyira ismert, mint a nyolc évvel korábban elhunyt Mozart, vagy tanára, Haydn, két héten keresztül zongoraleckéket adott a Brunszvik lányoknak az Arany Griff fogadóban. És miért ne udvarolgatott volna a csúnyácska, de roppantul eszes Teréznek és a szépsége virágában pompázó Jozefinnek, ahogy mindig is tette alighanem valamennyi főrendi tanítványával?
A német származású Brunszvik család és Beethoven sokéves kapcsolatát illusztráló levelekből és naplókból annyi bombabiztosan megállapítható, hogy Ludwig, avagy „Luigi” viszonya „Pepivel” (Jozefin beceneve) több volt mester-tanítvány kapcsolatnál. Ugyanilyen jól dokumentált, hogy Jozefin ekkor találkozott a nála 30 évvel idősebb Joseph Deym gróffal is, aki az anyagrófnő áldásával és nagy valószínűséggel saját akarata ellenére hamarosan feleségül vette.
Beethoven tehát valóban nőtlen volt, de minden egyéb, ami Popova idézett summázatában foglaltatik, vitatható. Ha ugyanis Jozefin volt a „halhatatlan kedves”, vele Beethoven nem a korai negyvenes éveiben, hanem késői húszas éveiben találkozott, ami óriási különbség, mert a 29 éves Beethoven, bár hallászavarai már elkezdődtek, ekkor még lenyűgöző zongoratanári tekintélye és viszonylagos fiatalsága birtokában sikerrel csaphatta a szelet a nála sok évvel fiatalabb lányoknak. Pontatlan az is, hogy „valódi kilétét könyvek egész sorában próbálták kideríteni”, hiszen a „halhatatlan kedves” kilétét az esetek jelentős részében és sok ezer oldalon nem kideríteni, hanem megtippelni és kiagyalni próbálták. Szelíden szólva, problémás „a történészek jelenleg úgy vélik” megfogalmazás is, lévén az „úgyvélekedők" száma nagyon megcsappant a másképp vélekedőkhöz képest.
Vegyük Antonie Brentano esetét. Senki által nem vitatott tény, hogy amikor találkozott Beethovennel, a hölgy már férjnél volt, értékelhető források szerint egy vélhetően boldog, de mindenképpen működő házasságban élt és éppen hatodik gyermekét várta. A szenvedélyes, de a polgári és nemesi tisztesség szabályait ismereteink szerint mindenkor elfogadó Beethoven jellemébe is nehéz lenne beilleszteni egy ilyen szerelmi kalandot, még nehezebb feltételezni, hogy a hölgy akár oly mértékben is viszonozta volna a muzsikus érdeklődését, mint korábban a Brunszvik lányok. Igaz, mint „zongoratanár”, Beethoven az 1799-es találkozást követően is sok időt töltött Bécsben a már szintén házasságban élő és szintén állapotos Brunszvik (akkor már Deym) Jozefinnel is. A nem apró különbség az, hogy Beethovennel való megismerkedésekor Jozefin még szabad volt. Amerikai szerzők kombinációi alapján Popova mégis Brentanóra adja a szavazatát, de olyan amerikai szerzőt is idézhetnék, aki még 2020-ban is ezt a hölgyet tünteti ki a „halhatatlan kedves” címmel. Abszurd...
John E. Klapproth, aki Marie-Elisabeth Tellenbach Beethoven és halhatatlan kedvese, Brunszvik Jozefin című könyvét fordította angolról németre (a könyv nem jelent meg magyarul, holott alapmű a témában) és maga is könyvet írt a témáról, nem sokkal halála előtt, 2017-ben ízekre szedte a Brentano-teóriát. Nevezetesen, Jan Swafford professzor több mint ezeroldalas (!) Beethoven életrajzát, amely, mint Klapproth fogalmazott: „csaknem kizárólag angol nyelvű forrásokra épít és negligálja a német (és francia) tudósok fontos kontribúcióit. Most csupán Beethoven életének egyik vonatkozására utalok, az úgynevezett »halhatatlan kedvesre« (aki kétséget kizáróan Brunszvik Jozefin volt, ami bizonyított tény, ám kevéssé ismert Amerikában)”. Klapproth tizenhét tudományos publikációt sorol fel (nincs köztük magyar szerző és egyik sem olvasható magyar nyelven), melyek 1920 és 2012 között jelentek meg és egytől-egyig Brunszvik Jozefint nevezik meg Beethoven imádottjaként. Kimondja azt is, hogy az amerikai forrásból származó hasonló témájú művek szerzői, köztük azok, amelyek Antonie Brentanót vagy Giulietta Guicciardit nevezik meg „halhatatlan kedves”-ként, „inkább a szerzők képzeletének és fantáziájának szüleményei, semmint tényekkel és dokumentumokkal alátámasztható igazságok”.
Swafford nem hagyta válasz nélkül Klapprothot. Kettejük pocskondiázó jelzőkkel megtűzdelt szócsatája jól jellemzi az egész vak vezet világtalan típusú vagdalkozást, mely Beethoven magánéletének némely érdekes, ihletforrásként sem elhanyagolható vonatkozása körül folyik már száz éve. A több tucat elmarasztaló megjegyzésről Swafford többek között ezt írta: „Nem szeretném részletezni a Klapproth Jozefinről szóló írásában lévő trükköket, túl hosszú lenne a felsorolás... Van köztük szándékos évszámcsere és félrefordítás, amikkel állításait próbálja igazolni. A dologban az a szomorú, hogy létezik egy törekvés Josephine »halhatatlan kedvessé« nyilvánítására, melyet néhány komolyabb tudós is felvállalt, így Klapprothnak nem kellett volna semmit meghamisítani ahhoz, hogy a maga verzióját alátámassza”.
Elismervén ilyenformán, hogy a vitában a Brunszvik lány oldalán állóknak van igazuk, a professzor így összegez: „Több mint tíz évig dolgoztam a magam Beethoven életrajzán és eközben minduntalan találkoztam a Halhatatlan kedves problémával. A valóságban erre a címre három jelölt létezik: Josephine Deym (Brunszvik Jozefin), Bettina Brentano (lásd Walden igen alapos könyvét), és Antonie Brentano (akit Maynard Solomon a rejtély végleges megoldásának tüntetett fel, noha nem az). Az utolsó dolog, amit akartam, hogy egy olyan életrajz szülessen, melyben nincs hiteles jelölt a Halhatatlan kedves címre. Bevallom őszintén, hogy végül mégsem mertem vállalni ezt a döntést.”
Igaz és kétségbevonható, pró és kontra állítások sokaságát lehetne még idézni Beethoven és a Brunszvikok kapcsolatáról, a „halhatatlan kedves” kilétéről. Közös vonásuk, hogy javarészt nem autentikus forrásból származnak, holott ilyen források léteznek, ha nem is New Yorkban, hanem Bécsben, még inkább Martonvásáron, a hazai levéltárakban és könyvtárakban. Noha kötelező, de minimum érdemes lenne közreadni a külföldi publikációk közül is a színvonalasabbakat, a leginkább autentikus forrás ez esetben a hazai lehet. Van ilyen is, de nem elég.
A Beethoven és a Brunszvikok viszonyát részletező értékes hazai művek között nemcsak Székely Júlia ötven éve megjelent, de ma is hitelesnek tetsző regénye érdemel említést (ő nem foglal állást a halhatatlan kedves kilétének kérdésében), hanem például Hornyák Mária professzori alapossággal megírt dolgozata is kötelező olvasmány azoknak, akik tenni akarnak a magyar kulturális értékek megőrzéséért, vagy akiket egyszerűen csak érdekel a hazai kultúrtörténetnek ez a misztériuma. Antikváriumokban mindkét mű fellelhető...
Álszerénység volna tagadni: egy Brunszvik-Beethoven regényt magam is elkövettem. Ebben az ünnepelt Beethoven és az ünnepelt Brunszvik Teréz mellett és előtt a kevésbé ünnepelt (Báthory Erzsébethez, Szendrey Júliához, Mollináry Gizellához, Földes Jolánhoz, Kosáryné Réz Lolához hasonlóan inkább félreértett, elfelejtett, agyonhallgatott, porig alázott), emberként, zongoraművészként, anyaként egyaránt tiszteletet érdemlő Brunszvik Jozefinnek akartam emléket állítani. Magam sem hiszem azonban, hogy az értékőrzés legalkalmasabb formája a tényekkel szabadabban bánó regényműfaj lenne. Ez talán bizonyos értékek és gondolatok népszerűsítésére alkalmas. Ám az irodalom nem tévesztendő össze a tudományos kutatással és azt nem helyettesítheti. Hogy akkor miért írtam regényt a Brunszvikokról és Beethovenről? Nos, a martonvásári kastélypark varázsereje kapott fel, mint valami forgószél, és amikor letett, a szövegszerkesztő előtt találtam magamat.
Kulturális értékőrzés alatt nemcsak a témába vágó, de meg nem jelent külföldi és meg nem írt hazai alapműveket értem. Miközben a könyvesboltokban ezrével kínálják magukat a futószalagon gyártott, olcsó pikantériával és könnyfakasztó romantikával szórakoztatóvá gyúrt szövegek, egyre kevesebb az érdeklődés olyan kutatások elvégzése iránt, amelyekkel a magyar kultúrnépként jelenhet meg a világtérképen.
Az idő felgyorsult, a múlt sebesebben távolodik, mint valaha, a figyelem aprózódik, a dilettantizmus az MI-zónában végtelen játékteret kapott, a papírvágó gépek zümmögnek. Ám feltehetően így is képtelenség bebizonyítani a világnak, hogy a magyarok előbb voltak a Kárpát-medencében, mint a rómaiak, hogy Jézus magyar volt, vagy hogy Petőfi Sándor évtizedekig csalta korábban istenített asszonyát valahol Szibériában. Azt viszont esetleg elhinnék és javunkra írnák a határon túl is, hogy Ludwig van Beethovent zeneszerzőként ugyanakkor, netán korábban fedezték fel és tisztelték Martonvásáron és Budán, mint Bécsben vagy Berlinben, ami nem kis részben a Brunszvik család, azon belül a „halhatatlan kedves" érdeme.