Budapesten azt beszélik, hogy a szuverenitásvédelmi törvény visszamenőleges hatállyal íródott – csak aztán néhány, a most kriminalizált cselekményekben szintén nem vétlen kormányzati és kormányközeli prominens figyelmeztette a túlbuzgó mccarthystákat, hogy ők inkább szabadlábon karácsonyoznának. (Állítólag ez, vagyis az utolsó pillanatos átírás magyarázza a törvényszöveg benyújtásának fura késedelmét is, amiről például a pártlapot elfelejtették értesíteni, lesre futtatva az udvari tollnokot.)
A végül a parlament elé terjesztett verzió sem hibátlan azonban: két súlyos hiányosságot is mutat – mármint azon túl, amit már sokan szóvá tettek, hogy ti. olyan gumiparagrafusokkal és jogon kívüli fogalmakkal operál, amelyek a fenyegetettség érzetének fenntartásán kívül mindenre alkalmatlanná teszik. Egyrészt szót sem ejt Magyarország jelenlegi legsúlyosabb szuverenitási kockázatairól. Vagyis arról, hogy Oroszország (az egyetlen állam, amelyet a magyar honvédelmi doktrína potenciális veszélyforrásként megjelöl, és amelynek a nagyon is valós fenyegetését szimulálva nemrég hadgyakorlatot tartott a honvédségünk) telerakta a kémeivel a magyar államigazgatást, szabad bejárása van a kormány által felügyelt sajtóba, és a magyar nyelvű szociálismédia-felületeken is akadálytalanul terjesztheti a saját háborús propagandáját.
Egy másik imperialista hatalom, Kína pedig érthetetlen és megmagyarázhatatlan mértékű befolyást gyakorol az Orbán-kabinet gazdaságpolitikai döntéseire. Ezek nem feltételezések, hanem gazdagon adatolt tények, a jogszabály mégsem foglalkozik velük, megkérdőjelezve az egész vircsaft értelmét. Másrészt, és ez talán még súlyosabb, baj van az irányzékkal: miközben kifelé áll a szekerünk rúdja az EU-ból, felgyorsult a lopakodó jogharmonizáció egy majdani másik integráció irányában. Ki sem kell mondani, hogy milyen csatlakozás készül: elég megnézni, melyik jogrendbe illeszkednek hézagmentesen a mostanában elfogadott – például – civil, „gyermekvédelmi” vagy épp szuverenitási - törvényeink.