A Népszava ritkán vállalkozik jóslásra - most sem tesszük, csupán a látható jelekből vonunk le következtetéseket. Márpedig a jelek azt mutatják, hogy a miniszterelnök olyan külpolitikai fejleményt valószínűsít, amely az ország vagy a kormányfő szemszögéből nézve pozitív (hogy ez a kettő – sajnos – egyre ritkábban esik egybe, arra Donald Trump 2017-es elnökké választásától Robert Fico idei diadaláig és az ukrajnai háború friss fejleményeiig hosszan tudnánk sorolni a példákat), és amelynek a babérjait ő szeretné learatni.
A kormányzati kommunikáció 2010 óta következetesen úgy működik, hogy a kudarc mindig valaki másé, a siker viszont dedikáltan egyvalakié. Azaz amikor mondjuk az Index lelkesen beharangozza, hogy Orbán Viktor „fontos bejelentésre készül”, biztosak lehetünk benne, hogy nem a rezsicsökkentés lefaragásáról lesz szó. A rossz híreket Németh Szilárd, Lázár János vagy Varga Mihály kommunikálja. Amikor megjelenik a soron következő Navracsics-eszmefuttatás arról, hogy elkezdhetnek csordogálni a befagyott uniós támogatások, nyilvánvaló, hogy a kiolvadás még messze van: ha majd tényleg kapunk valamit, az Orbántól fogja a nép megtudni. Vagy emlékezzünk az inflációra: a letörése mindaddig a jegybank és Matolcsy biznisze volt, amíg az árak monoton növekedésben voltak, viszont a kormányfő azonnal a pénzromlás elleni harc élére állt, amint a bázishatások elmúltával tudhatóvá vált, hogy megtörik a trend. Ő az az ember, aki még soha nem vett a nevére egyetlen áremelést sem, ellenben azonnal beáll a fénybe sütkérezni, ha nyer a magyar válogatott: ez egy ilyen szisztéma; egyszerű, mint egy fogpiszkáló, de hatékony.
Tehát a külpolitikában valami készül, hiszen maga a címszereplő mondta el, hogy a „páratlanul hatékony” Szijjártó Pétertől magához telepíti a külkapcsolatok feladatkörét, mert azok Magyarország sikeres korszakaiban mindig is a végrehajtó hatalom mindenkori fejénél voltak (lásd még: „Óceánia mindig is Keletázsia ellen viselt háborút”). Hogy mikor voltak azok a bizonyos sikeres korszakok, annak kifejtésével Orbán Viktor adós maradt, mint ahogyan azzal sem bajlódott, hogy Szijjártó lefokozásának közvetlen következményeiről szót ejtsen. (Ezentúl csak a külgazdaságért felel majd? A felére csökken a fizetése és az apparátusa? Jár még neki a különgép meg a magánhelikopter?) De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a miniszterelnök az ő hivatásbeli illetve szellemi magaslatairól olyasmit lát jönni, amit mi, többiek még nem láthatunk, és szeretné, ha az érdemet mindenképpen neki tulajdonítanánk.
Ha tippelni kellene – de, mint fentebb kitértünk rá, szerencsére ez nem egy politikai napilap feladata –, akkor a megfejtést valahol a megtámadott Ukrajna és az agresszor Oroszország háza táján keresnénk. Az e heti EU-csúcs központi témája Ukrajna uniós csatlakozása lesz, amit Putyin minden erővel szeretne megakadályozni. Orbán már előre letette a voksát a putyini álláspont mellett – amennyire tudható, egyedüliként az uniós kormányfők közül –, de a nagy dobás aligha a csatlakozási tárgyalások megakasztása lesz. És még csak nem is az, hogy a magyar miniszterelnök a többiek képébe vágja: „ugye megmondtam, az ukránok nem győzhetnek!”. Ehhez elég lenne Szijjártó is. Amihez személyesen Orbán Viktor kell, az valami sokkal nagyobb dolog. Tényleg csak a példa kedvéért: mondjuk a béke.
Helyzet van: az EU a tagfelvétel belengetésével kitette az asztalra a legkomolyabb fegyverét. Az ugyanis tényleg egy másik világ lenne, ha Oroszország arra ébredne, hogy egy EU-tagállammal háborúzik. Valamit tehát hamarosan Putyinnak is virítania kell.
Az Izvesztyija a napokban arról írt, hogy „magyar közvetítéssel” kezdődhetnek béketárgyalások Moszkva és Kijev között. Lehetséges, hogy szimpla kamu, de az sem kizárt, hogy formálódik valamiféle illiberális összjáték, és a szivárogtatás valójában Orbánnak a brüsszeli csúcs előtti pozicionálásáról szólt. Vagy nem – majd kiderül. Egy biztos: ha a terv befuccsol, vagy egyszerűen csak nem történik semmi, Szijjártó Péter csendben, de annál gyorsabban visszakapja a külügyi féltárcát.