;

érettségi;Franciaország;Szlovákia;atlétika;iskola;középiskola;sportoló;

- A hiányzó reneszánsz emberek

Atlantisz

Annak ellenére, hogy iskoláztatásom évei alatt megannyi tanár oktatott, keze nyomát csak kevés hagyta rajtam. Érettségi után bölcsészkarra felvételiztem, így adódhatna a következtetés, hogy magyar és történelem tanáraim között kellene őket keresni, de ez a legkevésbé sincs így. Két oka lehetett ennek, igyekszem magam számára érthetőbbé tenni a mögöttem álló rejtélyes időt, a múltat. Tíz éves korom óta igazolt focista voltam, nem is legtehetségtelenebb. A megyeválogatottságig vittem, hogy egy tizenhét évesen elszenvedett sportsérülést követően már ne gyötörjön a kérdés: az egyetemet célozzam meg vagy az élsportot.

Abban az időben, amikor középiskolába jártam, annak falai között még nem voltak ismeretlenek a tanáregyéniségek. A humán tárgyakból azonban nem volt szerencsém hozzájuk, más irányban találtam meg őket. Ilyen volt gimnáziumi testnevelőtanárom, aki nem szívlelte a focit, neki mindene az atlétika volt. Ahogyan ritka ünnepélyességgel nevezte: a sportok királynője. Mivel gyors voltam, és középtávfutásban is nem focistához mérhetően jó eredményekkel büszkélkedhettem, nem egyszer kérdezett rá: nem gondolkoztam-e el a sportágváltáson. Nemleges válaszomat tiszteletben tartotta.

Elképesztően kemény tanár volt, amit emberivé és elfogadhatóvá igazságossága szelídített. Senkivel nem kivételezett, szavaiban, ígéreteiben soha nem csalódtunk. Tudásának mélysége már diákként feltárult előttünk. Az emberi test izmairól, idegpályákról, a sportsérülések okairól és természetéről, az anatómiáról olyan magas fokon és érthetően beszélt, hogy tátva maradt a szánk.

Ő értette meg velünk, hogy a test és a lélek mennyire feltételezi egymást. Hogy ép test nélkül tényleg nincs ép lélek. Olyan érzésem volt középiskolásként, hogy szemlélete és hozzáállása egy angol college-é avatta kelet-magyarországi városunk szürkécske gimnáziumát, ahol a testnevelés épp olyan fontos részévé vált a felnőtté érésünknek, mint a matematika és a történelem.

Már a 1980-as évek elején sítáborokat szervezett Szlovákiába. Bámulatosan síelt, noha első táborából lábtöréssel ment haza. Nem adta fel. Tudása akkor nyert igazi bizonyítást, mikor szlovák testnevelőtanárokkal fogadást kötött, ki tud egy léccel esés nélkül lemenni a hegyi szerpentinen. Ő nyert, aki negyvenéves kötött először lécet a lábára. Evezős táborokat szervezett, középiskolai atlétikai bajnokságok döntőseinek sokaságát készítette fel. Mindent tudott a kosárlabdázásról, kifejezetten olvasott volt, ötvenen túl tanult meg angolul, és temette el rajongva szeretett kisebbik fiát.

Neki köszönhetem, hogy Szlovákia után egymást követően három évben Franciaországban síelhettem. Ez a váltás azzal az élménnyel ért fel, mint amikor a Trabantból átülhettünk a Mercedesbe. Hetven éves volt, amikor utoljára csúsztunk együtt Puy Saint Vincentben.

Egy súlyos műtétet követően kórházi fertőzésben halt meg, éppen tíz éve. A mindennapok olyan reneszánsz emberei, amilyen ő volt, nagyon hiányoznak. Szigeti Istvánnak hívták.