Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a terrorizmus valami modern dolog, de nem is tévedhetnénk nagyobbat. Már a két és fél ezer évvel ezelőtt élt görög történész, Xenophón is írt arról, milyen hasznos háborúban az ellenség lakosságának megfélemlítése. Ugyanakkor a civileket célzó háborús taktika (lásd Coventry és Drezda vagy pláne Hirosima és Nagaszaki sorsát) még nem feltétlenül felel meg a terrorizmus definíciójának. Ez utóbbiból azonban olyan széles a választék, hogy mindenki kedvére válogathat. Az egyszerűség kedvéért vegyük át Igor Primorac Moszkvában született horvát filozófus meghatározását: Az erőszak szándékos felhasználása vagy az azzal való fenyegetés ártatlan emberek ellen abból a célból, hogy a többieket olyan tevékenységre kényszerítsék, amit amúgy nem tennének.
Ezzel meg is érkeztünk a Közel-Keletre, ahol az i. sz. 6-ban a megszálló római hatóság elrendelte a lakosság összeírását. A Júdea szabadságáért küzdő vallási fanatikusok, a zélóták megpróbálták rákényszeríteni az embereket, hogy tagadják meg az együttműködést, és a Megváltó mielőbbi visszatérése érdekében fegyverrel űzzék el a megszállókat. Később, a 66–70 közötti háború során még a jeruzsálemi magtárakat is felgyújtották. Legradikálisabb szárnyuk, a szikáriusok a rejtve viselt tőrről kapta a nevét. Jó ezer évvel később ugyanez a vallási fanatizmus köszönt vissza az iszlám síita ágához tartozó aszaszin szerzetesrend képében – az ő nevük az angolban a mai napig a gyilkosság szinonimája.
Maga a terrorizmus szó a francia forradalom terméke, Robespierre jakobinusai vezették be a „rettegés uralmát”, bár egyesek már Kálvin János XVI. századi genfi kormányzását is hasonlóan emlegették.
Az első „modern” terrorszervezet az Ír Köztársasági Testvériség volt, amely a XIX. század közepén angliai merényletekkel próbálta elérni az ír sziget függetlenségét. Nem sokkal maradt le tőlük az orosz Narodnaja Volja, a Népakarat, Trockij pedig 1920-as, Kommunizmus és terror című könyvében már a proletárdiktatúrát bírálókkal replikázott.
Egy epizód kedvéért érdemes visszatérni a Közel-Keletre: a palesztinai brit protektorátus ellen fellépő titkos zsidó szervezet, az Irgun 1946-ban felrobbantotta a jeruzsálemi Dávid Király Hotelt. A 91 áldozat közül csak 13 volt brit katona. Az Irgun vezetője, Menáhém Begín később Izrael miniszterelnöke és Nobel-békedíjas lett.
Ez pedig átvezet egy dilemmához: vannak a végső céljukat elérő szervezetek, amelyek terrorista módszereket alkalmaznak, de később, győzelmük után ezek egyfajta „nemesebb” értelmet nyernek. Ki nevezhetné jogtalannak például az Afrikai Nemzeti Kongresszus hosszú harcát a dél-afrikai apartheid ellen, amelynek végén Nelson Mandela lett az új, békés ország első elnöke? Pedig a mozgalomnak volt egy polgári célpontokat támadó fegyveres ága is, az uMkhonto we Sizwe (A nép lándzsája).
A szakirodalom szerint a terrorszervezettel való leszámolás egyik legkézenfekvőbb módja a „lefejezés”, azaz a vezetők kiiktatása. Izrael most ezzel próbálkozik Gázában, de a terrorizmusnak ezzel még nem lesz vége.