A Mikulás még tartotta magát. A Fogtündérről és a Húsvéti nyusziról már korábban kiderült, hogy ők csupán a szülői fantázia termékei. Nem nagyon tudtam kardoskodni a létük mellett, mert számomra is idegenek voltak. Én sosem tettem a párnám alá a tejfogaimat, amiket apám húzott ki a fürdőben, amikor már látta, hogy kellőképpen meglazultak. Különös kíváncsisággal vizsgálgattam a kis fehér darabkákat a tenyeremben, amelyek pár órája még a testem részei voltak, az élet szerves alkatrészei, a tenyeremben viszont már furcsa, idegenné vált anyagként viselkedtek. Nekem nem kellett halálközeli élmény ahhoz, hogy egyszerre lássam magam kívülről és belülről, csak egy csonka fog és némi fantázia. Ugyanígy, a Húsvéti nyuszi sem hozott az előre elkészített fészekbe édességeket, mi csak tojásokat és némi zsebpénzt kaptunk a hervadástól épphogy megmentett néniktől. (Aztán kiderült, hogy ez is ordas nagy hazugság volt, hiszen a nénik ugyanúgy hervadtak tovább húsvét után, nem állították meg a sorvadást sem a versikék, sem az olcsó kölni.)
A Mikuláshoz (vagy szentetlenített változatában: a Télapóhoz) viszont foggal-körömmel ragaszkodom.
Ennek köszönhető, hogy Duska – igaz, már nagyon sok kétellyel viaskodva – még egy kicsit hisz benne. Nekem ez volt életem egyik legfontosabb szerepe. Ugyanis három- és négyéves korában én alakítottam a Télapót, a jelmezt egy kínai boltban (éljen a multikulti!) szereztem be, és a pincében öltöztem be, miután nagy hangon közöltem, még el kell mennem bevásárolni. Elképesztő lámpalázzal húztam fel magamra a piros nadrágot és kabátot, egy kicsempészett tükörben ellenőriztem, hogy a vattaszakáll és -szemöldök minden felismerhető részt takar-e az arcomon, még fehér kesztyűt is húztam, hogy az se legyen ismerős. Aztán a nyakamba vetett zsákkal visszatrappoltam. Addig-addig ismételgettem az első pár mondatot, amíg gond nélkül végig tudtam mondani, egy dadogós Mikulás azonnal leleplezett volna. Még egy kicsit mélyítettem a hangomon, és fohászkodtam, hogy ki ne essek a szerepemből. A gyerek az első alkalommal még ijedten, másodjára már kíváncsian vizslatott. Aztán másnap magabiztosan kijelentette, hogy a Mikulásnak pont olyan a hangja, mint az enyém.
Nem volt mit tennünk, ötéves korára meg kellett kérnünk egy barátunkat, hogy ő ugorjon be helyettem a jelmezbe. Azóta is ez a legfőbb bizonyítékom a Mikulás létezésére. Az ekkor készített fényképen ugyanis ott integetek lelkesen a nagyon is eleven Télapó mellett, ahogy mindenki más. Az a teória tehát, hogy én vagyok az ajándékok kiosztója, minden gyerek álma, megdőlt. Idén még meg tudtuk győzni Dusit, hogy írjon neki levelet az Északi-sarkra (amit aztán elfelejtettünk „feladni”, az utolsó pillanatban bíztuk a manópostára, amely tudvalevően a leggyorsabb a világon), benne a kért tételekkel. Ő viszont ragaszkodott hozzá, hogy a kinézett könyvet megmutassa nekünk, ahogy az édességeket is, mert az már egészen világos, hogy a mi kezünk valahogy benne van a dologban. Talán a Mikulás segédeiként.
Amúgy elég nagy a zűrzavar szegény Télapó körül. Karácsonykor ugyanis az amerikai filmekkel ellentétben nem ő, hanem a Jézuska hozza az ajándékokat – erről már egyértelműen kiderült, hogy mi vagyunk.
Nem is csinálunk titkot belőle, együtt díszítjük a fát, majdhogynem együtt is szedjük le, az is kiderült már, hogy személyre szabott Jézuskák is vannak, akik pontosan tudják, hogy kinek mit kell hozni, anyának például fülbevalót hozott Zsiga-apa Jézuskája, és néha csúnyán mellé tudnak fogni. A filmek viszont elemi erővel képesek újra és újra erőt adni a mítosznak. Nem ritkán én magam is könnyezve állok fel (idővel valahogy jobban tágulnak, vagy mit csinálnak ezek a furcsa könnycsatornák), és szentül hiszek – magunkban. Tehát hozzánk az amerikai Mikulás jár, mintegy edzésként a nagy napra december elején, rakta össze Duska. A képet csak tovább bonyolította, amikor testközelből tapasztaltuk meg, hogy Spanyolországban a háromkirályok munkaköri kötelessége az ajándékok kihordása január elején. A szentestén való ajándékozást (ilyenkor csak jelképes dolgok vannak a fa alatt) csak ímmel-ámmal vették át a kontinensre és Észak-Amerikára való tekintettel. Hát ebből hogyan is lehetne fenntartani egy némiképp egységes illúziót?
A csodát viszont tovább táplálja, hogy idén fehér Mikulásunk volt, ilyenre utoljára talán gyerekkoromban akadt példa. Ráadásul ez komoly, majdnem húszcentis hó, amire most is szállingózik az utánpótlás. És végre napokig nem olvad el. Azok szerint, akik nem hisznek a Mikulásban, ilyenkor megbénul a város, azok szerint viszont, akik még hisznek, csak egy kicsit megtorpan, hogy vessen önmagára egy töprengő, csöndes pillantást.
Kinézek az ablakon, látom a súly alatt meghajló fenyők ágait, a kínlódó postást a még le nem szórt lépcsőkön, a szinte teljesen betakarózó világot, és érzem magamon ezt a tekintetet. Kicsit szomorú, kicsit neheztelő, de mindig és újra megbocsátó. Szinte simogat. Talán most is kiérdemeljük a végső nagy ajándékot: azt, hogy ennyi kis és jelentéktelen csoda közt élhetünk.
