Mitől művész a művész? És mik a mozgatórugói annak az illékony, megfoghatatlan, testetlen valaminek, ami nélkül nincs alkotás, és aminek a neve is csak egy sóhajtás: az ihlet? Jacques Offenbach Hoffmann meséi című egyetlen, halála pillanatáig írt operája, melynek bemutatóját szerzője már nem érhette meg, talán éppen annak köszönheti töretlen sikerét, hogy túl csodálatos dallamain, a művészlélek olyan belső titkos kamráiba enged betekintést, amelyek egyébként rejtve vannak a külső szem elől. Vagy nem is. Pontosítsunk: engedhet. Ugyanis a mű megfejtésének kulcsa egy másik művész kezében van, aki, ha tud olvasni a sorok, és hallani a dallamok között, képes az írott mű rejtett jelentését, elsüllyedt Atlantiszát felszínre hozni, és láttatni nézőivel. Ezt a művészt pedig úgy hívják: rendező. De persze ez ritka. Ritka az az alázatos színházi alkotó, aki képes saját egóját félretéve valóban olvasni, hallgatózni. Robert Carsen ilyen rendező. És az Opéra Bastille színpadán múlt héten bemutatott Hoffmann meséi előadása (mely egy 2016-os rendezésének repríze, teljesen új szereposztással) olyan korszakos előadása ennek a sokat játszott operának, amilyet ritkán látni. A darab története szerint Hoffmann a költő, törzshelyén, egy tavernában várakozik, míg legújabb ideáljának, az énekesnő Stellának előadása véget ér a szomszédos színházban, ahol Mozart Don Giovanniját játsszák. Barátai körében iszogatva mesélni kezd boldogtalan szerelmeiről. Arról, hogy élete minden pillanatában ott volt, közbelépett egy ismeretlen, ördögi erő, amelyik meghiúsította azok beteljesülését. Olimpia, Antónia, Giulietta – három nőalak, akik mind egy-egy tanulságot hordoztak magukban, és akik mind egy nőben, Stellában egyesülnek Hoffmann számára. Test-lélek-szellem egységei ők egy nőiségnek, egy szerelemérzésnek, mely boldogságot csak ideig-óráig adott a számára. Könnyeket viszont annál többet.
Izgalmas, az átlag operai történetektől merőben eltérő cselekménye számos értelmezésnek adott már alapot.
Robert Carsen rendezése messze föléemelkedik minden eddig látott előadásnak. Az ő szeme ugyanis megakadt egy olyan apró részleten, melyen többnyire mindenki átsiklik: tudniillik, hogy Mozart Don Giovannija megy a szomszéd színházban. És párhuzamot von Don Juan hódítói sikerei, és Hoffmann antihős volta között, aki meséiben kvázi színpadra, lelkének színpadára állítja bukott szerelmeinek történetét. Narráció és előadás. Opera az operában. Színház a színházban. Így Carsen értelmezésében a kezdő kép kocsmájából színházi művészbüfé lesz, és a történet összes többi helyszínén is az operaház különböző tereit járjuk be. Olimpiára, az életre kelő babára a kelléktárban talál rá, Antónia, a haldokló énekesnő a zenekari árokban bolyong, míg Giulietta, a kurtizán világa a rivalda és nézőtér közötti létet jelképezi. A Michael Levine által megálmodott részletgazdag, csodaszép terekben nézői kameránk minden képben más és más színházi helyszínre helyeződik, és a színpadi díszlet ilyen módon egyfajta tükörképévé válik annak a térnek, amelyben éppen ülünk. Az ördög, aki Hoffmann boldogságát mindig aláássa négy különböző alakban jelenik meg a történetekben. Ezek az alakok mind az opera műfaj különböző figurái: hol igazgató, hol karmester – ő a nagy manipulátor, aki ilyen módon Hoffmann színházának rendezőjévé lesz. De a mérge gyógyszer is egyben. Azzal, hogy kitépi Hoffmann kezéből a Don Giovanni partitúráját egyértelműen jelzi számára, hogy a nagy hódító szerepe nem őt illeti. Eun Sun Kim, az előadás tényleges karmestere biztos kézzel vezeti zenekarát, és bár minden kidolgozott mégis kicsit ridegnek hat. Az énekesek a háztól megszokott vokális profizmussal vannak jelen a produkcióban. Robert Carsen előadásának nagy erénye, hogy mindenkinek szól, ugyanis minden néző megtalálhatja benne a saját olvasatát. Képeit magunkkal visszük, és még napokkal később is gondolkodunk rajta.
Az előadás végére a tér kiürül, Hoffmann lelkéhez hasonlatosan. Démonjait legyőzte, fájdalmát szublimálja. Írni kezd.
