Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép - tanultuk egykor Radnóti Miklós versét. Húsz évvel a háború után hittük is, hogy mindenki tudja, mikor vétkeztünk. Ma azonban úgy látom, hogy sokan nem tudják. Szinte visszasírják Radnóti másik versének „hőseit”, a gyilkosokat, a rablókat.
Véletlenül leltem rá két internetes oldalra (antikommunizmus.hu, pestbuda.hu), ahol listát vezetnek a „kommunista” és az „önkényuralmi” utcanevekről. Szerintük még mindig sok közterület viseli azok nevét, akik részt vettek az önkényuralom előkészítésében és fenntartásában. Mint írják, „erkölcsileg” elfogadhatatlan számukra, hogy egyes kerületek, települések nem hajtják végre a törvényt, és nem nevezik át ezeket a közterületeket.
A főváros XIV. kerülete is mulasztásban van a megfelelési kényszeres firkászok szerint, amiért nem szüntette meg a Boros Mátyás és a Fischer István utca nevét. Van egy rossz hírem a számukra, egyben jó hírem a családnak és minden gondolkodó embernek: nem is fogják megváltoztatni, ellenkezőleg! Emléktáblát helyeztek el haláluk helyszínén, a Thököly út 80. számú ház falán: „A magyar nép becsületéért, a szabadságért, függetlenségéért harcoltak.”
Szerintem ha valaki az életét áldozza azért, hogy pár száz ártatlan embert megmentsen, az emberségből kitűnőre vizsgázott, méltó az utókor tiszteletére. Örüljünk, hogy voltak olyanok, akik tettek azért, hogy (Illyés Gyulával élve) „riasztó hírünk a világban” picit javuljon.
Mit kell tudnunk a két fiatalemberről? 1941-ben mindketten részt vettek a háborúellenes tüntetéseken, amiért kényszermunkára ítélték őket. A munkaszolgálatos egységből is együtt szöktek meg. A fővárosban húzták meg magukat, ahol beálltak az egyik illegálisan működő partizán csoportba. Tudjuk, hogy 1942. március 15-én ők is ott voltak a Petőfi szobornál rendezett háborúellenes tüntetésen, ahol sokak mellett Radnóti Miklós is. Az ügyes kezű Boros Mátyás rajzolta Marx és Táncsics portréját. Ő készítette a „Független, Demokratikus Magyarországot!” transzparenst.
1944-ben sem voltak hajlandóak sorkatonaként szolgálni, így kényszermunka táborba zárták őket, ahonnan ismét megszöktek. Nem akartak a fronton ölni és meghalni, sokkal inkább meg akarták menteni ártatlan emberek százait a Zuglóban megtelepedett nyilasoktól. Ezek a nyilasok önként, kéjjel kínoztak és erőszakoltak halálra több száz zsidót és nem zsidót. Egy pincébe zárták be a rabjaikat, a két fiatal illegális kommunista pedig kézigránátot dobott a fent mulatozó részeg csürhe közé. A gránátok azonban nem robbantak fel, a nyilasok azonnal lelőtték őket.
Az én fogalmaim szerint hős az a két fiú, aki tenni akart az embertelenség ellen. Tudjuk, hogy hazánkban nem sok dolguk volt a németeknek a zsidók felkutatásával, annyi bejelentést kaptak. Ez a két fiú akkor volt ifjú kommunista, amikor azért halál járt, nem zsíros állás. Gyilkossági kísérletük államilag támogatott tömeggyilkosok ellen irányult, a potenciális áldozatok védelmében! A zuglói nyilas perek iratait bárki megtekintheti, de annak, aki írásra adja a fejét és nyilvánosságra hozza a gondolatait, kötelező. A közelmúlt történelme jól dokumentált, nem papirusz tekercseket kell előbányászni az évezredek óta gyűlő sivatagi homok alól. Pár kattintás az interneten. Ha viszont eltitkoljuk, letagadjuk vétkeinket, az könnyen vezethet a bűn megismétléséhez.
Zuglóban ismerik Boros Mátyás és Fischer István életének történetét, és szomorú, hogy államilag támogatott oldalakon bátran felelőssé lehet őket tenni a haláluk után 10 évvel bekövetkezett eseményekért.
Idén lennének 100 évesek. 21 évesek voltak, amikor 79 esztendővel ezelőtt, karácsony első napján holtan találták őket egy Stefánia úti padra ültetve, nyakukban egy táblával: „Így jár minden KISKA-huszár!” Körülöttük egy tucat halott jelezte az embertelen világ urainak gaztetteit. Ha az nem hős, aki az életét áldozta azért, hogy megakadályozzon ennyi gyilkosságot, akkor ki az?
Sokan voltak akkor is, ott is, akiket nem kerített hatalmába a gonosz, akik tettek ellene. Zuglóban akkor a nyilas házzal szemben, a Szociális Testvérek Anyaházában Slachta Margit rejtegette a zsidókat. Kanizsai Dezső a mai Mozgásjavító épületében, Ocskay László a mai Radnóti gimnáziumban, az Ajtósi Dürer soron pedig a Sacré Coeur zárda apácái mentettek meg ezreket a borzalmas végtől. Raoul Wallenberg a közeli svéd nagykövetségen védőútlevelekkel akadályozta meg ezrek Auschwitzba deportálását.
Boros Mátyás és Fischer István az életüket tették kockára, nem volt másuk, csak néhány rossz kézigránát. Vesztettek. Nem rajtuk múlt. Jó helyen vannak azok az utcatáblák, emléktáblák. A listázók pedig még számos nevet lehúzhatnának a listájukról, ha nem akarnak ők maguk erkölcsileg vállalhatatlanná lenni.
Ha önként nem teszik, akkor támogatóiknak kellene szorgalmazni az újságírói etika szabályainak betartását.