A várható vevők kockázatvállalási készségét, fizetőképességét még a legbátrabb piaci jövendőmondók sem próbálták megbecsülni. Bonyolultabb lett az emberek élete, túl sok az olyan esemény, amely elvonja a figyelmüket a művészettől, hűtötték le az előzetes várakozásokat a szakértők. A kérdőjeleket gyarapította az is, hogy a kínálatából nagyon hiányzott az egy évvel ezelőtt piacra dobott Paul Allen gyűjteményhez mérhető csemege. A Microsoft hajdani társalapítójának kollekciója tavaly novemberben egymaga több mint 1,6 milliárd dollárt fialt. Most összesen alig került valamivel több a három aukciósház kasszájába.
A Christie’s egyik rendezvényét megzavaró klímaaktivisták, ha nem is ez volt a céljuk, jól érzékeltették a közhangulatot. “No art on a dead planet!” (Halott bolygón nincs művészet!) – állt a táblájukon, majd amikor a biztonságiak kivezették őket, azt kiabálták: „krízisben vagyunk”.
A kéthetes New York-i árveréssorozaton születtek rekordok, az áru java elkelt, de az elemzők tartózkodtak a szuperlatívuszoktól. Tömeg volt a Rockefeller Centerben, de a vevők nem voltak hajlandók kockáztatni, igazi érdeklődést csak a „biztosnak” mondott tételek váltottak ki. Az örökrangadót a Sotheby’s nyerte: 1,2 milliárd dollárt számoltak össze a jutalékokkal együtt a végső mérlegkészítéskor, a rivális Christie’s 864 milliót, míg a Phillips 175 milliót kalapált össze. A műtárgyakon túl ráadásként a Sotheby’s elárverezett egy 1962-es Ferrari GTO-t csekély 51,7 millió dollárért – ezzel együtt is az összbevétel mintegy 30 százalékkal maradt el a tavalyi eredménytől.
A máskor bőven osztogatott „leg” szócska ezúttal inkább csak nőknek jutott: soha nő nem dicsekedhetett korábban az Emily Fischer Landauéhoz hasonló értékes gyűjteménnyel, de a legtöbb egyéni rekordot is hölgyalkotók írták. Joan Mitchell-hez mind a Sotheby’s-nél, mind a Christie’s-nél nagy reményeket fűztek. Előzetesen csak azt találgatták, vajon az 1959-es Untitled, vagy a 90-es évek eleji Sunflowers ír aukciós rekordot, végül az utóbbi, a Christie’s portékája lett a győztes, 29,2 millióért talált vevőt, a másikért 1,5 millióval fizettek kevesebbet a Sotheby’s kasszájába. A szezon felfedezettje, Agnes Martin 1961-es alkotásáért jutalékkal együtt 18,7 milliót adott az új tulajdonos, miközben előzetesen maximum 8 milliót reméltek tőle. A 33 esztendős Marina Perez Simão képe, amelyet előzetesen 100 ezer dollár körüli összegre becsültek, 422 ezer dollárt ért a Sotheby’s “The Now” néven már hagyományossá vált rendezvényén. A „legek” listájára felkerült Tamara de Lempicka, az újonnan jöttek közül pedig Amy Sillman és Barbara Chase-Riboud.
Eltérő stratégiát választott a két piacvezető aukciósház: a Sotheby’s valójában egyetlen nagy gyűjteményre építkezett, míg a Christie’s a kisebb kollekciók felé fordult. Mindkét társaság bevetette a háttérgaranciát, ám míg a Christie’s láthatóan speciális szempontok szerint választotta ki a támogatandó tételeket, addig a Sotheby’s szinte az adott alkotás teljes kockázatát felvállalta. Az eredmény nem sok különbséget mutatott, épphogy megfelelt a minimumelvárásoknak mindkét ház esetében. A neves kollekciók mostanság a piac „blue chip"-jei, már csak azért is, mert a műtárgyak megítélésében napjainkban sokszor a kvalitásnál fontosabb, hogy kinek a tulajdona. A vevők számára biztonságot nyújt, ha a kiválasztott érték egy ismert névhez kapcsolható. Ennek egyfajta magyarázata, hogy az árveréseken a tárcsát emelgetők között kevesebb a műértő gyűjtő, és több az újonnan gazdagodott pénzember. A Sotheby’s a már említett Landau-hagyatékkal, a Christie’s a hollywoodi filmrendező, Ivan Reitman gyűjteményével szállt hadba, és a Phillips ugyancsak értékesített egy kollekciót, a hajdani holland hajómágnás, Willem Cordia és felesége gyűjteményét.
A New York-i étlap vitathatatlanul legnagyobb falatját a Sotheby’s tálalta fel az ínyenceknek Emily Fisher Landau kollekciójával. A Whitney Museum of American Art nagyvonalú mecénása, egy New York-i ingatlanmágnás özvegye idén márciusban 102 évesen hunyt el – gyűjteményének 120 tétele került most kalapács alá. Landau még 2010-ben a Whitneynek ajándékozott 367 festményt, de így is maradt eladó portéka: Jasper Johns, Willem de Kooning, Robert Rauschenberg, Mark Rothko, Ed Ruscha és Andy Warhol művei – mind méltó a mesteri jelzőre. De a legkiemelkedőbb tétel Picasso 1932-es, Marie-Thérèse Waltert megörökítő alkotása volt, amelyet előzetesen 120 millió dollárra taksáltak. A Femme à la Montre (Nő órával) című képet 1968-ban vásárolta Landau. (A Marie-Thérèse Walter sorozat legdrágább képe, a Le Rêve [Az álom] 2013-ban fordult meg a piacon, a vásznat a Las Vegas-i a kaszinótulajdonos Steven A. Cohen 155 millió dollárért vette meg.) A Nő órával végül „mindent vitt”, a kéthetes sorozat legdrágább képeként 121 milliónál ütötték le, így a jutalékkal együtt 139,4 millió dollárt fizetett érte az egyelőre ismeretlen gyűjtő, akinek nevében a Sotheby’s egyik elnöke licitált. (Picasso legmagasabb áron elkelt képe a Les Femmes d'Alger; 2015-ben 179,4 millió dollárt adott érte Al Thani, volt katari miniszterelnök.) Amúgy a Landau-kollekció épphogy hozta a minimumot, a gyűjtemény 425 millió dollárt fialt, miközben a hírek szerint a Sotheby’s 430 millióra vállalt garanciát.
A Christie’s bevételének javát a XX-XXI. századi válogatás hozta, közel 750 millió dollárral. A ház becslése szerint legalább 1,5 millióan követték az eseményeket a különböző platformokon, és a helyszínen. Claude Monet Le Bassin Aux Nymphéas című vászna 74 millióval járult hozzá a mérleghez. A kortársak közül Cy Twombly és Jean-Michel Basquiat művei voltak a zászlóshajók; előbbi Untitled című képe közel 20 millió, míg Basquiat 20 évesen készített monumentális alkotása 12 millió dollárt ért.
Zavaros múltú képek is bekerültek a ház kínálatába. A Christie’s ügyesen lavírozott a kényes ügyekben és olyan megállapodások nyélbe ütésében működött közre, amelyek végül is lehetővé tették több olyan kép értékesítését, amelyek a „hadak útján" kerültek aktuális tulajdonosaikhoz. Ezek között három Cézanne okozta a legtöbb galibát, amelyeket a svájci Museum Langmatt bocsátott áruba. A vásznak összesen 52 millió dollárért találtak vevőre, de hogy a pénz végül kinél is landol, azon várhatóan még egy ideig elvitatkozgatnak a jogászok (lásd keretes írásunk).
Hajdan Hilda Graetz tulajdona volt Max Pechstein csendélete, amelyet a Christie’s kínált fel New Yorkban. Hilda 1935-ben menekült el Németországból Dél-Afrikába. Apja, egy berlini textiliparos, képgyűjtő koncentrációs táborban halt meg 1942-ben; a nácik mindenéből kifosztották, lánya pedig egy johannesburgi kereskedőnek adta el az egyetlen kimentett művet. Vélhetően az akkori ár nem egészen piaci volt. A Christie’s most előrelátóan és alaposan nyomozott, és egyezkedett a beadóval, illetve a Graetz-örökösökkel. A potenciális vevőket azonban vélhetően lelombozta a 2-300 ezer dollárra taksált kép előélete, amelyet mégsem sikerült értékesíteni.
Több olyan Egon Schiele alkotás is szerepelt a Christie’s kínálatában, amelyet nemrég kaptak vissza Fritz Grünbaum örökösei. Az osztrák kabaréművész, aki már a háború előtt következetesen gúnyolta a nácikat, 1941-ben Dachauban végezte. Hagyatéka, benne több, mint 80 Schiele-alkotás, szétszóródott. A képek restitúciójára a manhattani bíróság döntése nyomán került sor. A közönség esetükben nyitottabb volt, licitált mindre: az egyik pasztell, egy 1910-es gyermekportré, amiért 5-800 ezer dollárt reméltek az eladók, 2,2 millió dollárért kelt el a papírmunkák közül. A fajsúlyosabb kollekcióban pedig az Ich liebe Gegensätze című kép 1,5 milliós becsértékét sokszorosára tornázták fel, közel 11 millió dollár adtak érte.
Aknákon át az árverési terembe
A már említett műveknél is kényesebb volt a Christie’s kínálatában szereplő három Cézanne-kép a svájci Museum Langmatt gyűjteményéből. Amikor az aukciósház nyilvánosságra hozta értékesítés tervét, azonnal kitört a botrány. Először muzeológusok tiltakoztak, mondván, a Langmattnak nincs joga csak azért értékesíteni, hogy fenntartsa magát. Majd egyéb dolgok is nyilvánosságra kerültek, a részletek egy regényt töltenének meg. A lényeg, a Langmatt kollekció Sidney és Jenny Brownnak köszönhető, ám a házaspár vagyonának alapját egy olyan cég képezte, amely kollaborált a nácikkal. Az előzetes ismertetőből a Christie’s elegánsan kihagyta, hogy a házaspár mögött álló amúgy patinás vállalat, a Brown, Boveri & Cie – a mai ABB jogelődje – üzemeiben koncentrációs táborokból kikölcsönzött kényszermunkások dolgoztak. Majd, ha ez kevés lenne, felbukkantak a képek egykori tulajdonosának örökösei. Ám az ügyet gyorsan elsikálták, és az árverés előtt kiadott közlemény szerint a Museum Langmatt megállapodást kötött Jacob Goldschmidt hajdani képkereskedő leszármazottaival. Hogy pontosan milyen feltételekkel, arról egyelőre semmit nem osztottak meg a nyilvánossággal.
A három Cézanne 1929-ben lett Jacob Goldschmidté. Sidney Brown, a Museum Langmatt alapítójának apja 1933-ban vásárolta a képeket, amelyek akkori tulajdonosai felerészben a frankfurti Goldschmidt Galéria és egy svájci kereskedőcég, az Art Moderne voltak. Részleteket nem tudni az ügyletről, de vélhetően nem volt egyenlő a felek pozíciója, Goldschmidt finoman szólva nem volt árja. Így azután, ahogy a múzeum is elismeri, Goldschmitt fenyegetettségben élt, majd 1934-től teljesen ellehetetlenítették, hogy képkereskedőként dolgozzon. Végül, miután kifizette az emigrálni szándékozó zsidókra kivetett repülési adót (Reich Flight Tax), 1936-ban elhagyhatta Németországot. De hogy kényszer alatt adta-e el a Cézanne-műveket, addig nem merült fel, mint kérdés, amíg a Christie’s nem hirdette meg az eladásukat. A Langmatt mindenesetre felkutatta az örökösöket, bár konkrét dokumentumok nem álltak rendelkezésükre az eladás körülményeiről, ám mint az ARTNews-nak fogalmaztak, a 30-as évek általános gyakorlatának ismeretében nem zárható ki a kényszer-értékesítés. A képek végül kalapács alá kerültek, csak immár az örökösök hozzájárulásával. Baráti megállapodást kötöttünk – nyilatkozták az érintettek. Hogy mit takar a baráti megállapodás, azt csak találgatni lehet.
A Christie’s egyébként hasonló kényelmetlenségekkel szembesült néhány hónappal ezelőtt, amikor Heidi Horten ékszereit árusította ki Genfben 202 millió dollárért. Az aukciósház renoméjának nem igazán használt, hogy a tavaly elhunyt osztrák milliárdosnő náci kollaboráns férjétől örökölte vagyonát. Zsidó szervezetek felszólították az aukciósházat, faroljon ki az értékesítésből, ám ezt nem sikerült elérniük, igaz, később a maradék kiárusítástól elálltak. Amúgy a kalapács alá került csecsebecséket egytől egyig 1970 után vásárolták, a kérdés mindössze annyi, milyen pénzből. Heidi Horten férje, az 1987-ben elhunyt Helmut Horten, a vészkorszakban zsidó vállalkozások felvásárlásával gyarapította vagyonát. 1936-ban például valós értékének alig 65 százalékáért vette meg a duisburgi Alsberg áruházat. Egy kutató, Peter Hoeres tanulmánya szerint Helmut Horten „opportunista üzleti szellemű volt, de semmiképp nem antiszemita”. Kihasználta a lehetőségeket, de „többé-kevésbé” normális árat fizetett szerzeményeiért, és fair volt a zsidó tulajdonosokkal. Gyakran alkalmazta őket az „átvett” vállalkozásban, és kapcsolatban maradt a zsidó beszállítókkal is. Amúgy tagja volt a náci pártnak.
Viszlát Jussi!
Az aukciós színpad aktuálisan talán legnagyobb alakja búcsúzott a közönségtől New Yorkban. Jussi Pylkkänen a Ghristie’s-nél recepciósként kezdett 36 esztendővel ezelőtt, most a cég egyik elnökeként, alig 60 esztendősen teszi le a kalapácsot. Először 1987-ben kukkantott be igaz, csak kíváncsiskodóként, az árverési terembe, ám jó pillanatban: Londonban akkor írtak történelmi rekordot Van Gogh napraforgóival, egy japán biztosítótársaság 40 millió dollárnak megfelelő összegért szerezte meg a vásznat. Később ő is kézbe vehette az események irányítását. Pylkkänen ütötte le 2017-ben Leonardo da Vinci Salvator Mundi című művét, amiért 450,3 millió dollárt fizettek. Andy Warhol Shot Sage Blue Marilynje is a közreműködésével kelt el 195 millióért 2022-ben, de a nevéhez fűződik a Les Femmes d'Alger című Picasso-mű 2015-ös 179 millió dolláros értékesítése is. Rábízták Paul Allen kincseinek tavalyi kiárusítását, korábban pedig a Rockefellerek gyűjteményét és Elizabeth Taylor páratlan ékszereit – valamennyi bekerült az aukciós rekordok krónikájába.
