- 150 éve rohanunk a forradalomba

„Budapestnek futós utcáin / S falvak csöndjén dühök remegnek.” Máig befejezetlen, és a történelem nyomorúságai által többször megszakított rohanás volt ez. Máig nem érkeztünk meg. Csodálkoztam is magamon, hogy amikor az a megtisztelő felkérés ért, hogy a Népszava a közreműködésemmel ünnepelné az első megjelent számát követő 150 évet, egy forradalmi Bibó idézet jutott eszembe, ráadásul – miközben Bibónak a munkás önigazgatás egyik kedvenc témája – olyan, amely a Nemzeti Parasztpártról szóló tanulmányban található.

Bibó István tehát, miközben e részlet bevezetőjében azt hangsúlyozza, hogy a társadalmi változásoknak egyáltalán nem kell forradalminak és erőszakosnak lenniük, azért így folytatja: „Csupán az az egy forradalom az elkerülhetetlen és nélkülözhetetlen, amelynek során az emberi méltóság egyszer s mindenkorra való érvénnyel fellázad, és megelégelve embernek ember felett való uralmát, emberrel szemben való kiszolgáltatottságát, a közösséget birtokba veszi. Ha egyszer egy közösségben ez a forradalom lezajlott, akkor minden egyéb politikai, gazdasági és társadalmi változás létrejöhet többé-kevésbé fokozatos és megrázkódtatás nélküli módon is” – írja.

A Népszava szociáldemokrata napilapként határozza meg magát. Ez, mert az újságírás nem pártszolgálat, és a lapindítás óta sok idő telt el, ideáltipikusan teljesen független állítás attól, hogy éppen létezik-e Magyarországon szociáldemokrata párt. A nálunk elterjedt téveszme szerint, pedig ezeket nem szabad összemosni, a sajtó pártatlansága és függetlensége legalább rokonértelmű fogalmak. Az autokrácia szolgái ehhez hozzáteszik, hogy sehol a világon egyik sem valóságos létező. A sajtó függetlensége ellenben „önmaga által gyártott mítosz”. Azaz senki sem jobb, mint a Deákné vászna, nem csupán a NER közlönyei, hanem mindenki gazdasági és politikai uraságok szolgája.

Ez valótlan. Noha sem abszolút igazságok, sem abszolút szerepek nincsenek, és a független sajtót érő befolyásolási kísérletek irodalma is gazdag, de azért vannak igen-nem válaszok. A közszolgálati médiumokban a politikai kiegyensúlyozottság a civilizált államokban általánosan érvényesülő követelmény, amely az elektronikus médiumok világában, ha kisebb eréllyel is, ugyancsak érvényesül. És amiről most beszélünk: vannak a piacon szabad, független újságok, médiumok, amelyeknek ugyanakkor van filozófiai meggyőződésük, sőt politikai irányuk is. Médiatörténeti és a jelenben is megfigyelhető világjelenség az, hogy a nyomtatott sajtó rendszerint szabad és irányzatos. Ezek ugyanis nem zárják ki egymást. Ilyen a Népszava is, melynek értéke, hogy élettörténete nagy részében a szegényekkel volt szolidáris, baloldali és független, miközben a befolyásolási kísérleteknek ellenállva, saját véleményt képviselt.

Ami a százötven év alatt a lap körül történt, az az egyetemes és a magyar történetbe egyaránt mélyen beágyazódott. A rendies, vármegyeházas, nagybirtok uralta Magyarországgal történelmileg és szellemileg a demokratikus polgári radikálisok és az ő tömeghatásukat jelentősen felülmúlva, nagy részben a szociáldemokraták, agrárszocialista mozgalma számoltak le. A szociáldemokrácia és a Népszava együttes története, ezt a körülöttünk lévő tablók némelyike megmutatja, folyamatos autonómia, sőt olykor szó szerint értendő élet-halál küzdelmek sorozata.

Ahogy az előbb idézett bibói szöveg is mondja, „megelégelve embernek ember felett való uralmát, emberrel szemben való kiszolgáltatottságát”, jó korszakaiban maga a lap lázadás is volt az emberi méltóságért. A szocdem párt karaktere, belső szerkezete is demokratikus és sokszínű-plurális, vitakultúrát építő volt, emiatt pedig határozottan különbözött a baloldali diktatúrák világától. Gazdasági filozófiájában nem a piacgazdaság, hanem a kapitalizmus kritikája dominált, és tegyük hozzá, a párt és a munkások újságja, a Népszava, továbbá a szakszervezeti mozgalom legendás helyei az autonóm elkülönülés és kikapcsolódás, szabadulás helyei voltak.

Ezek mind fontos és nemzeti összetevői a magyar munkásosztály, ezáltal Magyarország polgárosodásának. A magát a nemzeti öncélúsággal szemben meghatározó szociáldemokrácia a Népszaván keresztül is ellátott nemzetegyesítő szerepet. A magyar, továbbá a magyarrá lett német, szlovák, zsidó, román családi hátterű, szegény vagy tisztes kispolgári életkörülmények között élő munkások itt találtak maguknak olyan közösséget, amelyben etnikai és felekezeti gyűlölködéssel nem találkoztak.

Faludy György nemcsak szerzője, szépirodalmi szerkesztője is volt a lapnak. A szabad sajtó, mert független, eszményeket szolgál. Ezzel biztosan nem ellentétes a Népszava által ápolt, a magyar munkásmozgalommal összenőtt művészeti hagyomány – Adyt, József Attilát, Kassákot mint a Népszava szerzőit és e költői hagyomány megfogalmazóiként is tiszteljük.

Volt betiltva a Népszava, és mert hatalmi szóval átállították a pártállami zsarnokság oldalára, voltak kínos időszakai is. A lap mindig akkor fénylett, amikor elnyomatása ellen stabil eszményeivel a magyar jövőért és a túlélésért egyszerre küzdött. De a százötven éves újságnak nem csak múltja, jelene is van. Mondanám keserű iróniával, hogy hála az Orbán-világnak, a mai nap újból jó korszakában találja a Népszavát. Nem a rendszer része, ami, ha nem is záloga, de feltétele a minőségnek.

Ne feledjük, az ukrán háborúig, noha intézményes sajtószabadság nem volt, Oroszországban és Ukrajnában is működött szabad sajtó. Magyarországon évek óta az állami propaganda által a közönség jelentős része elől elzártan, nehéz életharcban működik a maradék szabad sajtó. Ilyen körülmények között intézményes értelemben a sajtószabadság megszűnt, alkotmányos szerepét, a hatalom azonnali következményekkel járó ellenőrzését, már nem töltheti be. Ne tagadjuk, történetében nem először a Népszavának ma is nyakán van a kötél. Szólhatunk erről a helyzetről a lap nagyszerű szerzőjével, Radnóti Miklóssal, „Ó, ez a kert is aludni s halni készül” és „Járkálj csak halálraítélt! / bokrokba szél és macska bútt, / a sötét fák sora eldől / előtted; a rémülettől/ fehér és púpos lett az út.”. Hogy ne így legyen, rajtunk, olvasókon is múlik!

Nem csak ebben áll ez a csapdahelyzet. A normalitásban minden újság a piacon, szakadatlan versenyben él. Ha az újság szó alatt saját véleményét közreadó, nem dróton rángatott lapot értünk, akkor (a helyzet majdani javulásáig) hazánkban a Népszava az utolsó újságként létező napilap. Miközben azért a szabad, független újságírás terén szerencsére akad versenytársa. Ellenben, de ez is baj, nincs ellenoldali politikai riválisa, mert a KESMA, a megyei sajtó, a Magyar Nemzet nevű, ugyancsak naponta kinyomtatott termék ugyan jog szerint újságok, de tartalmi tekintetben régen nem azok.

Az újságíró újraélesztendő, de kihalófélben lévő szakma, és a Népszava azon kevés magyarországi helyek egyike, ahol újságírók dolgoznak. Ez két dolgot mindenképp jelent: tudják, hogy mi a jelentése az újság szónak, és – ez szinte felbecsülhetetlen erény - tudnak írni.

Régi és tiszteletteljes kapcsolat fűz az újságíráshoz és a Népszava szellemi műhelyéhez. Azért is szeretem a lapot, mert tiszteletre méltó hagyományt folytat, például egyik utolsó újságotthona a szépirodalomnak és az értekező prózának. Tárcát és tárcanovellát, padig nagy és nagyon magyar hagyomány ez, szinte csak itt látok. Van kiváló kolléga, akihez évtizedes, személyes, baráti érzés fűz, és olyan is, akivel ismeretlenül személyesnek mondható a kapcsolatom, ám az arcát még nem láttam. Leggyakrabban interjúhelyzetben kerülünk kapcsolatba, ebben elég gyakorlott vagyok, olyan, aki mindig látni akarja a tőle idézett szöveget. És rendszeresen meghatódom attól, hogy a Népszavában a leírt változat gyakran jobb, élesebb annál, mint amit nyomdakésznek gondolva mondtam. Németh Péter főszerkesztőt pedig legközelebbről mint kiváló interjúkészítőt és hasonló teniszjátékost ismerem. Látom azt is, hogy a nap 24 órájában - kissé bosszantóan a teniszpályán is - szerkeszt, és noha nagyon szeret nyerni, de csak fair játékban.

Ha a Népszaváról szóló megemlékezést lehetetlen megírni a sokműfajú és kiváló, egy időben a lapot szerkesztő Fejtő Ferenc nevének említése nélkül, ugyanez a helyzet a nagyszerű közéleti asszony Kéthly Annával, a XX. század egyik legragyogóbb politikusával, aki pedig ’56-ban a Népszavának főszerkesztője is volt.

Az ukrónia az utópia párja, de nem az elképzelt világot, hanem a valóságos történelem elképzelt változatait mutatja meg. Én itt, mert az ukrónia ezt lehetővé teszi, a lehetséges, de nem létező jelenbe tekintek. Itt minden azonos a mával, azzal a különbséggel, hogy a szociáldemokrata Kéthly Anna és szenvedélyes, olykor ádáz ellenfele, a tradicionális keresztény értékeket képviselő Slachta Margit valamiképp, talán mert újraszülettek, kortársunk maradtak. Mindketten, ahogy mindig, a magyar jövőt kutatják. És mivel demokraták számára a keresztény konzervatív oldalon nincs nyomtatott napilap, vitájuk színtereként a Népszavát választják.

Slachta, nagyrészt elfogadva a hazai történelmi realitást, akárcsak Ferenc pápa vatikáni uralkodásának vezéreszméit, fenntartásokkal bár - ahogy 45-46-ban tette -, de belenyugszik a köztársasági államformába. Ám a dicső múlt örökségét félti a túltolt republikanizmustól, ezért azt javasolja, hogy dolgozzuk ki együtt a Szent Korona-tan olyan korszerű alkotmányos változatát, amely, mert ez a demokratikus Magyarország követelménye, a szegényeket, romákat is feltétel nélkül a Szent Korona egyenrangú tagjaiként ismeri el. Integrációjukat főleg az állam és az Orbán rendszere utáni újabb rendszerváltás során megújuló történelmi egyházak és azok nőszervezetei útján segítené. Ez a politika, szerinte, az evangelizációt és a társadalmi megbékélést is szolgálhatja.

Az én képzeletemben Kéthly Anna viszont éles szavakkal ellenveti: a trón és az oltár a Nemzeti Együttműködésben újjáépült amorális szövetsége ezt az utat elzárta, a Szent Korona-tan amúgy is lejárt lemez, az új Magyarország címere a koronátlan Kossuth címer legyen. Slachta iránti nagyrabecsülése mellett is inkább azt gondolja, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése, ennek körében a szegények és a romák tényleges emancipációja immár nem elsősorban alkotmányos tanokkal és deklarációkkal szolgálható; hanem inkább szabályozással és forrásokkal is támogatva, de a helyi társadalomnak a demokratikus készenlétre hajlandó csoportjaira, azaz társadalmasított eszközökre építve vezet az út e munka hosszútávú eredményességéhez. Egyébként ebben, külön megemlítve az Evangéliumi Testvérközösséget, az egyházak részvételét maga is támogatja.

Nézzünk bizakodva a jövőbe!

Ennek a – persze csak az én képzeletemben lezajlott – vitának részletes bemutatására nincsen terem. Ehelyett, szerintem nem utópisztikus, hanem reális jövőképként csak azt kívánom a Népszavának, hogy ha az eljövendő szabad Magyarország egyszer olyan szociáldemokrata kormányt választ, amely alapvető választási ígéreteket szeg meg, vagy az állami működés hatékonyabbá tételére hivatkozva közszabadságokat korlátoz, azt ugyanolyan éles hangú vezércikkben bírálja, mintha konzervatív kormánnyal állna szemben.