„Az az igazság, hogy ifjú emberként Haydn mesterhez jártam kontrapunktra” – hangsúlyozza Nádas Péter a Szépírás mint hivatás című kötet nyitó írásában (Haydn a panelban). Méltán, hiszen a többszólamúság a mű – s általában a Nádas-esszé – lényegi sajátossága.
A szöveg egyik vonulata Joseph Haydn alkotásmódját, mentalitását, elemzi. Karakterjegyeinek felidézésekor szükségképp szerez különös nyomatékot a munkaadójához, „pompakedvelő” Esterházy Miklós herceghez fűződő kapcsolata, mely az alacsony származású zenész és a roppant hatalmú arisztokrata közötti társadalmi egyenlőtlenség mellett – illetve ellenére – magában rejtette a szellemi/emberi partnerség mozzanatait is.
Ez a szál – mintha egy költői ihletettségű filmet néznénk – időről időre áttűnik a szerző és Esterházy Péter barátságának történetébe.
Nádas ugyanis e mély lelki-szakmai kapcsolat esszenciáját épp Haydn és Miklós herceg összetartozásának analógiájaként közelíti meg: részben pozíciójuk különbsége a vonzódás alapja. Értelmezésében a szerző egyrészt méltán emeli ki, hogy Esterházy egész életében feledtetni igyekezett származását, művészértelmiségi szerepét vele szemben határozta meg. Másrészt azonban Nádas szerint e páratlan törekvés ellenére barátja mégiscsak arisztokrata maradt: „… bárhogy forgassuk és nézegessük, akár még olvashatjuk is, művei nem polgári művek”. Esterházy értékelésében pedig szerzőnk polgár egy olyan országban, „ahol nincs polgárság, nem is volt”. Kötődésüket helyzetük közös paradoxona erősíti.
Az esszé újabb – harmadik – vonulata a prózaírás mesterségbeli szabályait, fogásait, fortélyait sorolja. Igen szellemes és szemléletes, ahogyan a szerző meg-megszakítja az alapszólamot, „kiszól” a szövegből: „ebben az első kilenc bekezdésben járulékosan bemutattam, ha jól értjük egymást, miként váltakoznak ritmikusan a rövidebb és a hosszabb mondatok, miként tagolok időt és teret vele, miként akasztom meg az idők folyását, mikor mit folytatok, miként utalok vissza, miként utalok előre, miként képzek szimmetriát és aszimmetriát…” Az ars (művészet), mint tudjuk, eredetileg szakértelmet is jelentett. A „szépírás mint hivatás” reprezentatív képviselői rendszerint a hozzáértésükben is kiemelkednek.
Az alkotás műhelytitkait elemezve a szerző kiemelt jelentőséget tulajdonít „a néma poétikának”.
Mindannak tehát, ami közvetlenül nem jelenik meg a szövegben, mert az író végül kihagyta, kihúzta. Ki- és végiggondolta ugyan, de egy későbbi fázisban elvetette. Az így létrejött hiátus, szünet – a szerző Haydn példáját is idézi – érzékelhető a kész műben, valamiképp erősíti szerkezetét, elemeinek koherenciáját.
A mű bevezetése – miként erre a cím is utal – a pályakezdő író panellakásába vezet bennünket. Oda, ahol roppant céltudatossággal igyekezett kialakítani prózájának autonóm stílusát. Oda, ahol a felidézett bensőséges emlék szerint először látogatta meg Esterházy (amikor is a lemezjátszóról, beszédes figyelmességként, Haydn muzsikája szólt). Innen ível az esszé a jelenbeli hiánynak erős – és elkerülhetetlenül elégikus – hangsúlyt adó zárómondatokig. Haydn és Miklós herceg „minden szokásrend ellenében egymásra találtak. Ahogy Péterrel mi is egymásra találtunk, míg egy szép napon meg nem halt.”
A Haydn a panelban szólamai – miközben önállóan is van szuverén jelentésük – szüntelenül árnyalják, gazdagítják, át- meg átértelmezik egymást. A szövegbeli hiátus és a barát életbeli hiánya, a panelház nyolcadik emeletéről látható – sivárnak tetsző – natura (a „puszta”) és a teremtett természet (a műalkotás világa), a származások és szerepek, történelmi párhuzamok és ellentétek, sztori és szakmai példatár, hűvösen precíz leírás és érzelmeket mozgósító vallomás itt mind-mind összefüggnek. Mestermű.
Nem kevésbé az a kötet záró esszéje (Akit Linné írt le először) sem, mely tavaly a Könyvhét budapesti megnyitóján hangzott el. Akkor és ott ez a szöveg némiképp zavarba ejtő volt, de most – post festa – olvasva feltárulnak igazi mélységei, szeszélyesen indázó – szabadversre emlékeztető – sorainak ritmusa bevon bennünket a súlyos, igencsak aktuális kétségek, rezignált töprengések körébe.
Első közelítésben az írás – profán módon – a földigiliszták „fenomenológiáját” tárja elénk.
Anatómiájukat, életmódjukat, természetes ellenségeiket részletezi – antropocentrikus módon említve meg a feltétlen hasznosságukat is. Persze, a giliszta fő jellemzője az, hogy – minden természeti létezőhöz hasonlóan – szüntelenül teszi a dolgát. Miként a szövegben megidézett harkály is, amikor a fák átvizsgálása közben a kertész készítette madáretetőt sem hagyja ki. A mi mércénk szerint ezzel megrongálja a kis építményt, kárt okoz. A tudatos pusztítás azonban – Nádas kivételes nyomatékot ad ennek – kizárólag az ember jellemzője. Történelmünkben a rombolás/építés ördögi köréből nincs szabadulás: a felvilágosodás fejlődéshite illúziónak bizonyult. A zárósorokban a szerző – szarkasztikusan – kéri hallgatóságát/olvasóit arra: „… ne veszítsétek el a bizodalmat. / Nem tudom miben. / De elveszíteni sem éri meg.” Ennyi.
Természetesen, a kötet attól válik kivételesen fontossá, hogy benne korunk egyik legnagyobb írója vall az irodalmi műalkotás létrehozásának törvényszerűségeiről. A művészet mesterségbeli hátteréről. Beavat bennünket a teremtés titkaiba. Ezáltal jelentékenyen kitágítja műértésünket, de szerteágazó bölcseleti előfeltevéseivel és konzekvenciáival világképünket is gazdagítja. Ránk fér.
Infó
Nádas Péter: Szépírás mint hivatás
Jelenkor, 2023
