- Megfogyva bár, de törve nem – Négy év után ismét megrendezték a dunaPartot

Újragondolt körtánc, gúny-performansz és játékos létezés a valóságban. A dunaPart idei, általam látott felhozatalát ezek a címszavak is jellemzik. Négy év kényszerszünet a külföldi szakemberek ismét megbizonyosodhattak arról: a hazai független előadó-művészeti szcéna tartalmi, esztétikai és innovatív szempontból is a nemzetközi szakmai vérkeringésbe való – még mindig. Dacára annak, hogy az elmúlt évek – és félek, az elkövetkezők is – a túlélésről, semmint a kreatív energiák felhasználásról szóltak.

A Tarnóczi Jakab rendezte Winterreise című előadás alapján készült a fesztivál teljes idején megtekinthető installáció. Az elöl nyitott, szerényen berendezett doboz a Schubert-dalciklushoz kontextusilag passzoló térben, a SOTE Elméleti Orvostudományi Központjában kapott helyet, amelyben háromszor a fesztivál során az előadás főszereplője, Borsi-Balogh Máté is adott elő részletet az eredeti produkcióból. A dobozon kívül körben elhelyezett monitorokon a ciklus dalaihoz készült jeleneteket követhette végig a látogató. Borsi-Balogh a felvételen is olyan átütő erővel és szenvedéllyel van jelen, hogy az is teljes képet kaphatott az önmaga magányába és elzárkózásába beleőrülő, kétségbeesett és dühös lélekről, aki nem látta az előadást. A kétségbeejtő és őrjítő elmagányosodás folyamatának összegző képe a doboz nyitott oldala, benne szétszórt matracokkal, kifosztott hűtővel és Borsi-Balogh által vájt lyukas fallal teli. Bezártság, frusztráltság, magány és szabadságvágy dobozva (majdnem) zárva - jó, hogy ezt leendő orvostanhallgatók is meg tudták nézni a fesztivál során.

Aki csak egy előadást is látott tőle, nem lepődik meg azon, hogy Vass Imre táncművész és performer új bemutatója, az In_Form is helyet kapott a dunaPart válogatásában. A sötétben játszódó „érzetelőadás” során mozdulathangokból, hangos kortyolásokból és hol a mikrofonba, hol pedig „simán” hallható lihegésekből lehetett tudni, hogy a performer hol és mit csinál. Amennyire barátságos gesztus volt, ahogyan Vass az elején még lámpafényben kedvesen biztosította a közönséget az előadás viszonylag rövid időtartamáról, annyira meghökkentő, zavarba ejtő, majd később frusztráló a hirtelen keletkezett és végig fennálló sötét, amit csak az alkotó fején elhelyezett apró, zöld lámpafény tört meg. Bár az In_Form egy edzés folyamatát hivatott bemutatni a fül és a fantázia segítségével, Vass lihegő közelsége és a közönségben való létezése nyomasztó, ijesztő és kíváncsiságot felkeltő egyszerre. A peformer jócskán komfortzónán kívülre lökte a közönséget, amit egy utolsó, látszik-nem látszik típusú poénnal és a villany felkapcsolásával oldott fel.

A kétségkívül hatásos és sokféle értelemben megmozgató, szemnek alig eláruló produkció után szinte felüdülés volt a vizuális ingerekben gazdag Fatigue. A magyarul szellemi és fizikai kimerültséget egyaránt jelentő kifejezést az ifjú Szeri Viktor videomapping technikával és fokozatosan, egy tempóban épülő hullámzó mozdulatsorral gondolt újra multidiszciplináris művészetében. Az L alakban leengedett fehér szőnyegen Szeri egyenletesen pulzált. Eközben a fények gyorsan váltakoztak körülötte és Molnár András szuggesztív zenei matériája is egyre gyorsabb ütemet diktált. Hipnotikus erővel bírt Szeri egyszerre lágy, esendő és a színpadi ingeráradat ellenére makacsul lassú jelenléte. Közben a vetítésen felhők gyülekeztek, villámok cikáztak, tűztenger folyt fel és le, míg végül a városi képek gyors montázsa közben Szeri leül és egy ideig mozdulatlan maradt. Gyönyörű színpadi metaforája a kimerültségnek: a szellemed még hajtana, de a tested nem bírja. Vagy éppen fordítva. Amikor Szeri kivonul a színpadról, zenei aláfestéssel már csak a városi képek gyors egymásutánjára tapadt a szemünk. Világszintű kritika, ahogyan egy idő után el is felejtjük, az alkotó levonult a színpadról.

Kevésbé lírai, inkább szatirikus és gúnyos Vavra Júlia Artist Like Me című performansza. Juhász Adél, Oláh Balázs, Molnár Csaba, Vavra Júlia és Szabó Veronika görbe tükröt tart az elmúlt harminc év kortárs művészeti világának viszonyrendszere elé. A fiktív „feltörekvő kelet-európai művész”lehetőségeiről, önnön nyugati kuriózumáról – ami ma tulajdonképpen a pálinkára és Orbánra épül – és az olykor önmegtagadó befogadási vágyról éppúgy kritikusan szól az előadás, mint az EU-n belüli egyenlőtlen mozgástérről, a kortárs művészet kapitalista rendszeréről vagy az éppen a körön kívül érkező, bebocsátást hiába kérő új nemzedék tagjairól. Mindezt széles és gazdag színházi eszköztárral, színdramaturgiával és tánccal.

A néptáncokban ismert és gyakran ismételt körformát gondolta át és újra Jenna Jalonen a SUB.LAB.PRO csapatával. Ring című előadásában többnyire a testi kontaktokkal is kísérletező Jalonen a magyar néptánc elemeit is felhasználta, főként a férfi lépéseket tanította be a csak lányokból álló csapatnak. A szürke nadrágban és fehér blúzban, hivatali öltözetben lévő táncosok a fegyelmezett lépésektől elkezdve az egyre szélesedő mozdulatokon át a teljes önkívületig jutnak el, eközben szinte mindvégig tartják a körformát, mint megtartó, visszahúzó erőt. Mintha apró mágnesszemek körtánca lenne látható az erős vasmag körül. A pulzáló táncban az erő, a szenvedély, a hagyományos formák, a fegyelem és a szertelenség száll ringbe egymással, hogy végül újra és újra formába rendeződjön.

A dunaPart utolsó napján a KŐ-KŐ-KŐ című társasjátékban a Nyugati pályaudvarról indulva újraélhettük mindennapi valóságunk pillanatait. Minden résztvevő a játékhoz tartozó kártyapaklival a kezében hajtotta vége a „rejtett író” utasításait, amik szakasztott mása a mindennapok mozzanatainak. A játék felhatalmazott arra, hogy úgy éljük meg a valóságot, ahogyan talán magunktól nem mernénk. A KŐ-KŐ-KŐ izgalmas kísérlet arra, hogyan képes a résztvevő megtapasztalni önnön mindennapi létezésének színházi elemeit és észrevenni saját történetének izgalmasságát.

A dunaPart csapata 2019 után ismét bebizonyította, hogy van még szufla a magyar kortárs független szcénában. Bárcsak ez a szufla nem a légszomjból, hanem friss levegő szippantásából származna!