Ma már jól látszik, hogy az a működési mechanizmus képezi a pénzügyi-anyagi alapját Orbán mindent (is) totálisan ellenőrző rendszerének, amelyet – akkor még szürke eminenciásként társuralkodó – barátjával, Simicska Lajossal alakított ki.
Az elhíresült 1993-as székházeladásból (a Fidesz-MDF közös székház értékesítése) származó bevétel azóta is homályos felhasználása tette lehetővé számukra azt, hogy megfordítsák a szokásos pártüzemeltetési eljárást. Ennek köszönhetően nem az történik, hogy a párt elnöke a párt bevételeiből a jogszabályok (pl. egyesülési törvény), illetve a saját belső szabályaik keretei között, tételes felhatalmazás alapján gazdálkodik, hanem a párt elnöke (társtettesként a pénztárnoka) a megszerzett különvagyonból, valamint a személyes rendelkezése alá terelt pártpénzekből utalványoz a pártvezetőknek és a szervezeteknek. Ők így a párt elnökének személyes függőségébe kerülnek, vazallusai lesznek, egyszerűen fogalmazva: Orbánnak van pártja, és nem a Fidesznek van választott elnöke.
KÖZPONTOSÍTOTT, RENDETLEN MONARCHIA. Amikor harminc éve a liberálisok elnöke érdeklődve megkérdezte a fiatal demokraták főnökét, hogy van az, hogy náluk vita nélkül, simán mennek a dolgok, maga is meglepődött a válaszon: „Én fizetem őket”. Ez a történet ugyan már harminc éves, mégis ez a faék egyszerűséggel tálalt természetesség a magyarázat mindenre. Ha én fizetem a nótát, akkor én rendelem a zenét.
Így megy ez Kádár János óta, ehhez alkalmazkodott a nép. Igaz, Kádár nótáinak élvezetét „segítette”, hogy itt voltak az oroszok. A kéznél lévő orosz szuronyok megkönnyítették, hogy Kádár hatalma a nép által megkérdőjelezhetetlen legyen, de hogy belső hatalmi körét is féken tarthassa, neki is alkalmaznia kellett a kamarillapolitika, az oszd meg és uralkodj, a bot és a répa eszközeit.
Orbán – bár a meghitt viszony okán Putyin palotapincsijének csúfolják – az orosz szuronyokkal (még) nem rendelkezik, így egy másik orosz találmánnyal kellett megszilárdítania törzsfőnöki, keresztapai hatalmát. Ez Nagy Pétertől származik, aki a katonailag és gazdaságilag versenyképes Oroszország létrehozása érdekében az orosz nemességet is szabályozta, tizennégy hierarchikus osztályba sorolva őket. Megszabta, hogy az egyes osztályok hány jobbágyot tarthatnak, ezzel gazdagodásuk (előmenetelük) a cár szolgálatában tanúsított magatartásuktól függött.
A péteri találmányt, a „szolgáló nemességet” Orbán először a saját pártjában alakította ki, majd alkalmazta a gazdaságban oligarchái és az azok által elnyert közbeszerzések, beruházások, koncessziók által; a közigazgatásban, illetve a közpolitikában az állami hivatalok szétosztásával (ezzel semlegesítette a felvilágosodás nagy találmányát, a montesquieu-i hatalmi ágak megosztását is). Végül kiterjesztette a sajtó és média nyilvánosságra.
A gazdaságban a jövedelmek keletkezését és felhasználását, a vagyonosodást – az adóelkerülés megakadályozása indokával – aprólékosan és központosítottan ellenőrzik, amihez az adóhivatalhoz bekötött pénztárgépek, az adóhivatal elektronikus programjaival lehetséges számlázás és az Elektronikus Közúti Áruforgalom Ellenőrző Rendszer (EKÁER) áll rendelkezésre. Így nincs egyetlen forint, amely Orbán ellenőrzése nélkül gurulhatna át Pestről Budára.
Az átfogó ellenőrzés szükséges, de nem elégséges feltétele annak, hogy az államilag szervezett járadékvadászat és az Orbán vazallusaiként szolgáló vállalkozói tápláléklánc is megvalósuljon. Ehhez a cégeket kétféle módon kell kezelni: másként a belföldre értékesítőket, és másként az exportálókat. A szervezett járadékvadászat érdekében a belföldre értékesítők - akiknek áruit és szolgáltatásait magyar polgárok vásárolják -, ha elég nagyok, hogy közvetlenül a keresztapa érdeklődjék irántuk, tevékenységüket koncessziós jog, engedélyek, közbeszerzések és állami beruházások (esetleg vagyonkezelő strómanok) útján folytathatják. A kisebbek felett a helyi oligarchák befolyása és a „példastatuáló” ellenőrzés (néha vegzálás) érvényesül. Az exportálók speciális támogatási szerződéssel hajlíthatók a szolgálatra, beleértve azt is, hogy a keresztapa által kijelölt, megbízható magyar vállalkozót kell bevenniük az üzletbe.
A jövedelmek és pénzmozgások szigorú ellenőrzése az alapja annak is, hogy nincs szükség a sajtóban, a TV- és rádióállomásoknál, a színházakban, a könyvkiadóknál cenzorokra, „ávósokra”. Elég, ha az ellenőrzött pénzforrások elapadnak. Persze ez az agyafúrtan létrehozott, szolgálatra késztető rendszer nem működik tökéletesen, vannak, akik túllógnak a nekik kijelölt ketrecen (pl. Simicska, Spéder). Ezért nevezhetjük ezt a központosított rendszert nem rendi, hanem rendetlen monarchiának.
MINDENKI SZEM A LÁNCBAN. A pénzmozgások feletti átfogó ellenőrzés miatt kérdéses, hogy a vállalati szektorban kimaradhat-e bárki Orbán szolgáló nemességéből. Létezhetnek-e kormányellenőrzéstől, befolyásolástól mentes független értelmiségiek, a saját feladatuknak, hivatásuknak élő civil szervezetek, a saját céljaikat követő, a választóik értékeit képviselő ellenzéki pártok?
Elméletileg természetesen, hiszen nincs törvényi tilalom vagy megtorlás, ha a személyes integritását, méltóságát, szuverenitását őrizve akar bárki élni és dolgozni. Ám a szuveréneknek számolniuk kell azzal, hogy mozgásterük szűkre szabott.
Az is igaz, hogy minél inkább beállnak a sorba, annál kevésbé indokolt a fennmaradásuk. Miért forduljanak hozzájuk, ha ők is a kormány szavalókórusát erősítik? Orbánnak fontos, hogy folklorisztikusan színesítsék a képet, mutassák, hogy van szabad sajtó, működnek ellenzéki pártok, vannak olyan civil szervezetek, amelyek képesek a civil társadalom sokféleségét, értékeit, érdekeit képviselni és a társadalom tagjai felé közvetíteni.
Minél inkább öntörvényűek, kritikusak a hatalommal, minél kevésbé követik a keresztapa és az őt túllihegve kiszolgálni akarók kívánságait, annál nehezebb az életük. Még a felszámolásuk is folyamatosan napirenden van: ld. CEU, Iványi Gábor elesetteket felkaroló egyháza és segélyszervezetei. Ha beérik azzal, hogy „Őfelsége ellenzéke” lehetnek, akkor hozzájutnak – a nem is nagyon titkolt – alamizsnához, eltűrik működésüket, hisz nem zavarnak sok vizet. Vagy ha mégis, azonnal előhúzható egy „megbízható forrásból származó névtelen feljelentés”, hogy aztán akár egymás vérét vegyék, kíméletlen és eszmeileg megalapozott kritikájukkal.
Eljelentéktelenítésüknek a leghatásosabb módja az önálló identitás megtartásáért folytatott verseny, amelyben minden ellenzéki csoport és pártocska „szétmálló hangerdőt” (Weöres) alkotva a közönséget zavaró zajjá válik, következésképpen anélkül lesznek ők is Orbán vazallusai, hogy a hűségesküt letették volna.
A szolgáló nemeseknek sem lelkierőre, sem bátorságra nincs szükségük ahhoz, hogy élenjáróként engedelmeskedjenek, vagy elöljáróik fenekét nyalják. Ha csak egy pillanatra is azt gondolnák, hogy ők méltósággal rendelkező, hétköznapi, egyszerű emberek, azonnali megtorlás a részük, ahogy ezt az egyébként jellemmentes nemzeti múzeumi főigazgató esetében láttuk. Biztos nem veszíti el a táplálékláncban a fejadagját, ahogy nyilván hozzájutottak ehhez azok a pártocskák is, amelyek kitárt szívvel, kitárt öllel indultak arra a két-három hónapra a rettttentő megmérettttetés elé.
EGYEDÜL NEM MEGY. Kétszáz éve (1821) a kötelező olvasmánnyá lett Bánk bán írója, Katona József elkeseredetten kérdezte tanulmányában: „Mi az oka annak, hogy Magyarországon a játékszíni költőmesterség lábra nem tud kapni?” Az eltelt kétszáz év alatt nagyszerű drámák, tragédiák, színjátékok és vígjátékok születtek, méltán híres színészek, rendezők és kiváló színházak pallérozták a magyarok észbeli és érzelmi képességeit. Mégis, újra feltehetnénk a kérdést, hiszen a mintaadó szotyolázó keresztapa inkább focistadiont, mintsem színházat látogat, az adófizetők pénzéből, a közös pénzből inkább fociakadémiát, mintsem a tudományos akadémiát támogatja. Emiatt ami egyedül maradandó lehetne: a nemzeti nyelv, a nemzeti kultúra (irodalom, képzőművészet, építészet) a megállíthatatlan romlás felé tart.
A magyar kultúrát, a magyar nyelvet az orbáni dölyfös tolvajnyelv, az oroszból fordított kinyilatkozások, az értelemmentes agyszülemények temetik maguk alá. Ezek törmelékei alól kell előásni, friss, éltető levegőhöz juttatni. A köznyelvet a moslékos vályú szintjére süllyesztett nyelvezet uralja („Helló Röfi!”), már ahhoz is a játékszíni költőmesterség nyelvét kellene a politikai osztály tagjainak átvenniük, hogy - miként kétszáz éve - a szuverén személyiségek, az emberi méltóság megőrzése lehetséges legyen. A szétrothadás megállításához ismét erős, céljaiban határozott és bátor ellenzékre van szükség. A mai helyzetre újrafogalmazva Katona József kérdését: „Mi az oka annak, hogy Magyarországon a közpolitikai költőmesterség, az ellenzék lábra nem tud kapni?”
Függetlennek, ellenzékinek lenni áldozattal, kockázattal jár, elengedhetetlen az anyagi bázis: a saját lábon állás, a munka, az állandó tevékenység. Az értelmiségi, politikai alkotómunka mellett a biztos foglalkozás jövedelme, viszonylagos igénytelenség szükséges, és a függetlenek egymás iránti, illetve a társadalom velük vállalt szolidaritása, ahogy valaha a „vörös segély” működött. Nem könnyű tudomásul venni az Orbán-rendszer mérhetetlen anyagi erejét és fölényét, amivel szembe az ellenzék, a civil társadalom csak néhány fillért és saját munkáját állíthatja.
Egy pillanatra sem kérdés, hogy ha a független és értelmes gondolat is áru, amit el kell adni, akkor a piacozásban - úgy a marketing, mint a sales ügyekben - eddig az ellenzék gyengén szerepelt (ld. szétmálló hangerdő). A Kádár-rendszer ugyanennyire volt reménytelen, mégis működtek klubok, volt repülőegyetem, volt szamizdat. Most rendelkezésre állnak a közösségi informatikai terek, ám ha nem egymás gondolati csépelése a termék, hanem a ránk omló, mert finanszírozhatatlan rendszer leépülésének bemutatása, a sarkon leselkedő, bespájzolt orosz provokátorok és provokációk leleplezése, akkor rövidebb időt kell ebben a mocsárban eltöltenünk.
Persze, kell pici kurázsi, de azért „karóba nem húznak ma már”, így nem kell határtalan bátorság ahhoz, hogy kiálljunk a szószólóinkért, (próba)pereket indítsunk, védjük a saját polgári jogainkat. A lengyel pártok sem azzal szereztek több szavazatot, hogy túllicitálták Kaczyńskit. A lengyelek nem gondolták magukat amiatt nemzetietlennek, ha kiálltak az idegengyűlölettel, az Unió-ellenességgel szemben, a nők saját testük feletti rendelkezéséért, a bíróságok függetlenségéért, a környezetért, a mamelukok által megszállt rádió- és tv-adók függetlenségéért.
A lengyelek a megmaradt független lapokat óvták, nem azon nyammogtak, hogy nem elég színvonalasak a cikkek. A lengyelek kötelességüknek tartották, hogy előfizetőként, olvasóként életben tartsák a saját sajtójukat. Védték a kormány által megrágalmazott vezetőiket, tartozzanak bármelyik szövetséges párthoz. A lengyelek nem együttműködtek, hanem szövetséget kötöttek pártjaikkal, választóikkal, a civil szervezetekkel. Itt az idő: ellenzéki fejadag Orbán táplálékláncában - vagy szövetség a rendszerváltásra.
Az elhíresült 1993-as székházeladásból (a Fidesz-MDF közös székház értékesítése) származó bevétel azóta is homályos felhasználása tette lehetővé számukra azt, hogy megfordítsák a szokásos pártüzemeltetési eljárást. Ennek köszönhetően nem az történik, hogy a párt elnöke a párt bevételeiből a jogszabályok (pl. egyesülési törvény), illetve a saját belső szabályaik keretei között, tételes felhatalmazás alapján gazdálkodik, hanem a párt elnöke (társtettesként a pénztárnoka) a megszerzett különvagyonból, valamint a személyes rendelkezése alá terelt pártpénzekből utalványoz a pártvezetőknek és a szervezeteknek. Ők így a párt elnökének személyes függőségébe kerülnek, vazallusai lesznek, egyszerűen fogalmazva: Orbánnak van pártja, és nem a Fidesznek van választott elnöke.
KÖZPONTOSÍTOTT, RENDETLEN MONARCHIA. Amikor harminc éve a liberálisok elnöke érdeklődve megkérdezte a fiatal demokraták főnökét, hogy van az, hogy náluk vita nélkül, simán mennek a dolgok, maga is meglepődött a válaszon: „Én fizetem őket”. Ez a történet ugyan már harminc éves, mégis ez a faék egyszerűséggel tálalt természetesség a magyarázat mindenre. Ha én fizetem a nótát, akkor én rendelem a zenét.
Így megy ez Kádár János óta, ehhez alkalmazkodott a nép. Igaz, Kádár nótáinak élvezetét „segítette”, hogy itt voltak az oroszok. A kéznél lévő orosz szuronyok megkönnyítették, hogy Kádár hatalma a nép által megkérdőjelezhetetlen legyen, de hogy belső hatalmi körét is féken tarthassa, neki is alkalmaznia kellett a kamarillapolitika, az oszd meg és uralkodj, a bot és a répa eszközeit.
Orbán – bár a meghitt viszony okán Putyin palotapincsijének csúfolják – az orosz szuronyokkal (még) nem rendelkezik, így egy másik orosz találmánnyal kellett megszilárdítania törzsfőnöki, keresztapai hatalmát. Ez Nagy Pétertől származik, aki a katonailag és gazdaságilag versenyképes Oroszország létrehozása érdekében az orosz nemességet is szabályozta, tizennégy hierarchikus osztályba sorolva őket. Megszabta, hogy az egyes osztályok hány jobbágyot tarthatnak, ezzel gazdagodásuk (előmenetelük) a cár szolgálatában tanúsított magatartásuktól függött.
A péteri találmányt, a „szolgáló nemességet” Orbán először a saját pártjában alakította ki, majd alkalmazta a gazdaságban oligarchái és az azok által elnyert közbeszerzések, beruházások, koncessziók által; a közigazgatásban, illetve a közpolitikában az állami hivatalok szétosztásával (ezzel semlegesítette a felvilágosodás nagy találmányát, a montesquieu-i hatalmi ágak megosztását is). Végül kiterjesztette a sajtó és média nyilvánosságra.
A gazdaságban a jövedelmek keletkezését és felhasználását, a vagyonosodást – az adóelkerülés megakadályozása indokával – aprólékosan és központosítottan ellenőrzik, amihez az adóhivatalhoz bekötött pénztárgépek, az adóhivatal elektronikus programjaival lehetséges számlázás és az Elektronikus Közúti Áruforgalom Ellenőrző Rendszer (EKÁER) áll rendelkezésre. Így nincs egyetlen forint, amely Orbán ellenőrzése nélkül gurulhatna át Pestről Budára.
Az átfogó ellenőrzés szükséges, de nem elégséges feltétele annak, hogy az államilag szervezett járadékvadászat és az Orbán vazallusaiként szolgáló vállalkozói tápláléklánc is megvalósuljon. Ehhez a cégeket kétféle módon kell kezelni: másként a belföldre értékesítőket, és másként az exportálókat. A szervezett járadékvadászat érdekében a belföldre értékesítők - akiknek áruit és szolgáltatásait magyar polgárok vásárolják -, ha elég nagyok, hogy közvetlenül a keresztapa érdeklődjék irántuk, tevékenységüket koncessziós jog, engedélyek, közbeszerzések és állami beruházások (esetleg vagyonkezelő strómanok) útján folytathatják. A kisebbek felett a helyi oligarchák befolyása és a „példastatuáló” ellenőrzés (néha vegzálás) érvényesül. Az exportálók speciális támogatási szerződéssel hajlíthatók a szolgálatra, beleértve azt is, hogy a keresztapa által kijelölt, megbízható magyar vállalkozót kell bevenniük az üzletbe.
A jövedelmek és pénzmozgások szigorú ellenőrzése az alapja annak is, hogy nincs szükség a sajtóban, a TV- és rádióállomásoknál, a színházakban, a könyvkiadóknál cenzorokra, „ávósokra”. Elég, ha az ellenőrzött pénzforrások elapadnak. Persze ez az agyafúrtan létrehozott, szolgálatra késztető rendszer nem működik tökéletesen, vannak, akik túllógnak a nekik kijelölt ketrecen (pl. Simicska, Spéder). Ezért nevezhetjük ezt a központosított rendszert nem rendi, hanem rendetlen monarchiának.
MINDENKI SZEM A LÁNCBAN. A pénzmozgások feletti átfogó ellenőrzés miatt kérdéses, hogy a vállalati szektorban kimaradhat-e bárki Orbán szolgáló nemességéből. Létezhetnek-e kormányellenőrzéstől, befolyásolástól mentes független értelmiségiek, a saját feladatuknak, hivatásuknak élő civil szervezetek, a saját céljaikat követő, a választóik értékeit képviselő ellenzéki pártok?
Elméletileg természetesen, hiszen nincs törvényi tilalom vagy megtorlás, ha a személyes integritását, méltóságát, szuverenitását őrizve akar bárki élni és dolgozni. Ám a szuveréneknek számolniuk kell azzal, hogy mozgásterük szűkre szabott.
Az is igaz, hogy minél inkább beállnak a sorba, annál kevésbé indokolt a fennmaradásuk. Miért forduljanak hozzájuk, ha ők is a kormány szavalókórusát erősítik? Orbánnak fontos, hogy folklorisztikusan színesítsék a képet, mutassák, hogy van szabad sajtó, működnek ellenzéki pártok, vannak olyan civil szervezetek, amelyek képesek a civil társadalom sokféleségét, értékeit, érdekeit képviselni és a társadalom tagjai felé közvetíteni.
Minél inkább öntörvényűek, kritikusak a hatalommal, minél kevésbé követik a keresztapa és az őt túllihegve kiszolgálni akarók kívánságait, annál nehezebb az életük. Még a felszámolásuk is folyamatosan napirenden van: ld. CEU, Iványi Gábor elesetteket felkaroló egyháza és segélyszervezetei. Ha beérik azzal, hogy „Őfelsége ellenzéke” lehetnek, akkor hozzájutnak – a nem is nagyon titkolt – alamizsnához, eltűrik működésüket, hisz nem zavarnak sok vizet. Vagy ha mégis, azonnal előhúzható egy „megbízható forrásból származó névtelen feljelentés”, hogy aztán akár egymás vérét vegyék, kíméletlen és eszmeileg megalapozott kritikájukkal.
Eljelentéktelenítésüknek a leghatásosabb módja az önálló identitás megtartásáért folytatott verseny, amelyben minden ellenzéki csoport és pártocska „szétmálló hangerdőt” (Weöres) alkotva a közönséget zavaró zajjá válik, következésképpen anélkül lesznek ők is Orbán vazallusai, hogy a hűségesküt letették volna.
A szolgáló nemeseknek sem lelkierőre, sem bátorságra nincs szükségük ahhoz, hogy élenjáróként engedelmeskedjenek, vagy elöljáróik fenekét nyalják. Ha csak egy pillanatra is azt gondolnák, hogy ők méltósággal rendelkező, hétköznapi, egyszerű emberek, azonnali megtorlás a részük, ahogy ezt az egyébként jellemmentes nemzeti múzeumi főigazgató esetében láttuk. Biztos nem veszíti el a táplálékláncban a fejadagját, ahogy nyilván hozzájutottak ehhez azok a pártocskák is, amelyek kitárt szívvel, kitárt öllel indultak arra a két-három hónapra a rettttentő megmérettttetés elé.
EGYEDÜL NEM MEGY. Kétszáz éve (1821) a kötelező olvasmánnyá lett Bánk bán írója, Katona József elkeseredetten kérdezte tanulmányában: „Mi az oka annak, hogy Magyarországon a játékszíni költőmesterség lábra nem tud kapni?” Az eltelt kétszáz év alatt nagyszerű drámák, tragédiák, színjátékok és vígjátékok születtek, méltán híres színészek, rendezők és kiváló színházak pallérozták a magyarok észbeli és érzelmi képességeit. Mégis, újra feltehetnénk a kérdést, hiszen a mintaadó szotyolázó keresztapa inkább focistadiont, mintsem színházat látogat, az adófizetők pénzéből, a közös pénzből inkább fociakadémiát, mintsem a tudományos akadémiát támogatja. Emiatt ami egyedül maradandó lehetne: a nemzeti nyelv, a nemzeti kultúra (irodalom, képzőművészet, építészet) a megállíthatatlan romlás felé tart.
A magyar kultúrát, a magyar nyelvet az orbáni dölyfös tolvajnyelv, az oroszból fordított kinyilatkozások, az értelemmentes agyszülemények temetik maguk alá. Ezek törmelékei alól kell előásni, friss, éltető levegőhöz juttatni. A köznyelvet a moslékos vályú szintjére süllyesztett nyelvezet uralja („Helló Röfi!”), már ahhoz is a játékszíni költőmesterség nyelvét kellene a politikai osztály tagjainak átvenniük, hogy - miként kétszáz éve - a szuverén személyiségek, az emberi méltóság megőrzése lehetséges legyen. A szétrothadás megállításához ismét erős, céljaiban határozott és bátor ellenzékre van szükség. A mai helyzetre újrafogalmazva Katona József kérdését: „Mi az oka annak, hogy Magyarországon a közpolitikai költőmesterség, az ellenzék lábra nem tud kapni?”
Függetlennek, ellenzékinek lenni áldozattal, kockázattal jár, elengedhetetlen az anyagi bázis: a saját lábon állás, a munka, az állandó tevékenység. Az értelmiségi, politikai alkotómunka mellett a biztos foglalkozás jövedelme, viszonylagos igénytelenség szükséges, és a függetlenek egymás iránti, illetve a társadalom velük vállalt szolidaritása, ahogy valaha a „vörös segély” működött. Nem könnyű tudomásul venni az Orbán-rendszer mérhetetlen anyagi erejét és fölényét, amivel szembe az ellenzék, a civil társadalom csak néhány fillért és saját munkáját állíthatja.
Egy pillanatra sem kérdés, hogy ha a független és értelmes gondolat is áru, amit el kell adni, akkor a piacozásban - úgy a marketing, mint a sales ügyekben - eddig az ellenzék gyengén szerepelt (ld. szétmálló hangerdő). A Kádár-rendszer ugyanennyire volt reménytelen, mégis működtek klubok, volt repülőegyetem, volt szamizdat. Most rendelkezésre állnak a közösségi informatikai terek, ám ha nem egymás gondolati csépelése a termék, hanem a ránk omló, mert finanszírozhatatlan rendszer leépülésének bemutatása, a sarkon leselkedő, bespájzolt orosz provokátorok és provokációk leleplezése, akkor rövidebb időt kell ebben a mocsárban eltöltenünk.
Persze, kell pici kurázsi, de azért „karóba nem húznak ma már”, így nem kell határtalan bátorság ahhoz, hogy kiálljunk a szószólóinkért, (próba)pereket indítsunk, védjük a saját polgári jogainkat. A lengyel pártok sem azzal szereztek több szavazatot, hogy túllicitálták Kaczyńskit. A lengyelek nem gondolták magukat amiatt nemzetietlennek, ha kiálltak az idegengyűlölettel, az Unió-ellenességgel szemben, a nők saját testük feletti rendelkezéséért, a bíróságok függetlenségéért, a környezetért, a mamelukok által megszállt rádió- és tv-adók függetlenségéért.
A lengyelek a megmaradt független lapokat óvták, nem azon nyammogtak, hogy nem elég színvonalasak a cikkek. A lengyelek kötelességüknek tartották, hogy előfizetőként, olvasóként életben tartsák a saját sajtójukat. Védték a kormány által megrágalmazott vezetőiket, tartozzanak bármelyik szövetséges párthoz. A lengyelek nem együttműködtek, hanem szövetséget kötöttek pártjaikkal, választóikkal, a civil szervezetekkel. Itt az idő: ellenzéki fejadag Orbán táplálékláncában - vagy szövetség a rendszerváltásra.