Amikor húsz évvel ezelőtt először Indiában jártam, közel sem tudtam annyit az országról, mint most, és egyáltalán nem voltam felkészülve arra, ami fogadott. Delhi repülőteréről kilépve ismeretlen világba csöppentem, egyszerre elvarázsolt és megrémített. A levegő nehéz, édes és fullasztó volt, a színek kavalkádját alig bírta feldolgozni a tudatom. Akkor turistaként utaztam Indiába, a Tádzs Mahal és a Szelek Palotája mesés élmény volt, de a mindenütt jelen lévő mérhetetlen szegénység képei, a porban játszó gyerekek, a csontsovány idős emberek örökre az elmémbe égtek. Ma már sok mindent másképp látok, többet tudok, mert indiai származású vőlegényem révén közelebb került hozzám ez az ország az árnyoldalaival és az elképesztően gazdag kultúrájával együtt.
A ladoo és a burfi
Az egyik legfontosabb hindu ünnep a Divali, amelyet két hete ünnepeltek a hinduk szerte a világon. Az Egyesült Királyságban Rishi Sunak indiai származású miniszterelnök Southamptonba, a szülővárosába utazott, hogy ott vegyen részt az ünnephez kapcsolódó szertartásokon.
A Divali a fények ünnepe, amikor a jó győzedelmeskedik a gonosz felett, a fény a sötétség fölé kerekedik.
Ilyenkor lámpásokat (gyertyákat és mécseseket) gyújtanak este, és felajánlásokat (aarti; ejtsd: árti) tesznek fűszerek, magvak, édességek, pénz formájában, hogy az eljövendő időszak egészséget és bőséget hozzon a család, a közösség számára.Mint minden hindu ünnep, így a Divali előtti készülődésnek is elmaradhatatlan része, hogy elképesztő mennyiségű édességet készítenek vagy vásárolnak, de minden államnak, tájegységnek vagy akár családnak is megvannak a bevált, hagyományos receptjei. Az egyik legnépszerűbb desszert a ladoo (ejtsd: ladú), egy gömb alakú édesség, amely kókuszreszelékből vagy csicseriborsólisztből is készülhet, de semmi szín alatt nem hiányozhat belőle a kardamom, a rózsavíz és a kewara víz. A burfi (ejtsd: börfi) tejkaramella állagú, kockákra darabolt finomság, tejből, vajból és sok cukorból készül az alaprecept, megannyi változata létezik, például pisztáciás és répás is. A Divali és a Holi (színek, a szeretet és a tavasz fesztiválja – ezt tavasszal ünnepeljük) mellett számtalan más, a hitvilághoz kapcsolódó ünnep van, de a Raksha Bandhan (ejtsd: raksa bandan) például családi megemlékezés, a fiú- és lánytestvérek közötti szoros kapcsolat, szeretetteljes kötődés ünnepe. Ilyenkor a lányok karkötőt tesznek fiútestvérük csuklójára, kortól függetlenül.
A hétköznapok valósága
Bár India gazdasága az ötödik legnagyobb a világon – az Egyesült Államok, Kína, Németország és Japán előzi meg a 2023-as adatok szerint –, aránytalan fejlettségét számos adat árnyalja. Az ország számos alkalommal szerepel például a nemzetközi sajtóban a nők ellen elkövetett erőszak miatt. Bár a vallási nacionalista Modi beszédeiben többször kiállt a nők jogaiért, a bejelentett erőszakos bűncselekmények száma nemhogy csökkent volna, de még nőtt is egy 2021-ben publikált cikk szerint. A legsúlyosabb vádak a rendőrséget és az igazságszolgáltatást érik az áldozatokkal és a túlélőkkel való bánásmódjuk miatt, arról nem is szólva, hogy a társadalom stigmatizálja ezeket a nőket.
Időről időre hallani lehet azokról az önjelölt gurukról, akik kihasználva az útkeresőket, az érzelmileg kiszolgáltatottakat, anyagi hasznot húznak, és többnyire fizikailag is bántalmazzák a hozzájuk fordulókat.
Szatja Szái Babát például csalással, pénzmosással, szexuális zaklatással és még gyilkossággal is vádolták, noha ezek közül egyik miatt sem ítélték el. Bár India világszínvonalú egyetemekkel, tudósokkal, művészekkel büszkélkedhet, az írástudók aránya az UNESCO adatai szerint a tizenöt éven felüli lakosság 76 százaléka – ez a szám vidéken és a nők körében alacsonyabb. A térség országaiban Srí Lankán a legjobb a helyzet (92 százalék), Banglades alig marad el Indiától (75 százalék), viszont Pakisztán lakosságának csak alig több mint fele (58 százalék) írástudó.
Öröklődő életigenlés
Ezek a számok és tények nyilván elszomorítók és felháborítók, de az utazásaimon, a párom családjával kommunikálva és itt Angliában, az indiai (hindu és szikh) közösségekben mégis sokszor azt tapasztaltam, hogy
a legnehezebb pillanatokban és az élet legkeményebb időszakaiban is van valami hihetetlen optimizmus az indiaiakban.
Nem művi, nem a nyugati mindfullness és slow-mozgalmak olykor kreált békessége, harmóniája, hanem a sejtjeikben lévő élni akarás, a hit abban, hogy a rossz majd elmúlik, ha pedig éppen boldog vagy, akkor örülj teljes szívedből.Számomra az is fantasztikus, ahogy a nők jóban vannak saját magukkal és a szerepeikkel. Sosem fogom elfelejteni, amikor a párom nővére egyszer azt mondta nekem, „száriban (női indiai viselet) minden nő gyönyörű”. És ha ez ember végignéz a szivárvány minden színében pompázó ruhadarabokon, az asszonyokon, akik olyan természetességgel viselik ezt textilzuhatagot kortól függetlenül, mintha mi minden áldott nap nagyestélyit hordanánk bevásárláshoz is, akkor valóban az a benyomásunk támad, hogy ez a legnőiesebb ruhadarab, amit valaha láttunk. És hogy milyen remekül lehet több tucat emberre is főzni száriban vagy kurtiban (tunika jellegű női ruhadarab, színben hozzáillő nadrággal, kendővel viselik), azt mindannyiszor tapasztalom a hindu vagy szikh közösségekben, ahova rendszeresen eljárunk. De a közösség életében a férfiak is kiveszik a részüket ha a főzésből éppen nem is, de az ételosztás után a mosogatásból, rendrakásból, vagy éppen a közös programok szervezéséből.
Krikett nyolc órában
Bár a krikett hivatalosan nem nemzeti sport az országban, mégis a legnépszerűbbek közül való. Fiúk és lányok egészen fiatal kortól kezdve űzik, hátsó kertekben, parkokban játszanak, krikettütővel és labdával nőnek fel. Ez a játék a legnézettebb sport Indiában, és ha például a nemzeti válogatott ellenfele Pakisztán, akkor az nézők millióit szögezi a képernyő elé mindkét országban. Múlt vasárnap is ez történt, amikor India ellenfele Ausztrália volt a krikett-világbajnokság döntőjében. Bár a kupát az ausztrálok nyerték, ez mit sem változtatott a megszokott menetrenden. Ilyenkor a család, ha teheti, összegyűlik, és közel nyolc órán át drukkolnak a csapatuknak. Természetesen az olyan harapnivalók, mint a samosa (ejtsd: szamósza – zöldségekkel töltött, olajban sült, háromszög alakú sós étel), a hagyma bhaji (ejtsd: badzsi – hagymából és csicseriborsólisztből készül, a tenyérnyi massza forró olajban van kisütve) vagy a pakora (ez is főként zöldségekből, csicseriborsólisztből és sok fűszerből készül, olajban sül ki), és természetesen nem maradhat el a fűszeres, édeskés indiai tea, amire még én sem tudok nemet mondani, pedig alapvetően kávéfogyasztó vagyok.
Indiáról írni kihívás, mert bár egy országról beszélünk, mind kulturálisan, mind társadalmilag és megannyi más szempontból rendkívül sokszínű.
Nem lehet azt mondani, hogy India ilyen vagy olyan, mert könnyen előfordulhat, hogy két szomszédos városban nem beszélik ugyanazt a nyelvet, nem főzik ugyanazt az ételt, és másmilyen az esküvői szertartás. Ezt európai embernek szinte lehetetlen felfogni, de pont ezzel tanítja a legnagyobb leckét: a sokszínűség gyönyörködtet.