- Ken Loach: Van ellenszere a gyűlöletnek

A világpremieren úgy fogalmazott: reményt szeretne adni az emberiségnek ebben a cinikus világban. Mi készteti arra, hogy ennek érdekében egy újabb filmet készítsen?

Nos, van az a bizonyos üzemanyag, ami reggelente felkelti az embert, nem igaz? Ez alapvetően fontos. Mármint, hogy legyen okod miért reggel felkelni. Különösen szerencsés vagyok a munkámmal, a filmkészítés nagyon izgalmas, mámorító és lelket tápláló. A két korábbi filmem, az Én, Daniel Blake és a Sajnáljuk, nem találtuk otthon nagyon kemény történetek voltak, borzalmasan tragikusak. Itt volt már az ideje, hogy legyen egy kis hitem a világban és reményt adjak.

Honnak jött a haldokló brit bányászközösség és a szíriai menekültek összeeresztésének az ötlete?

Az első gondolat, ami eszembe jutott: miképpen építik újra az emberek az életüket, és hogyan harcolnak nap mint nap? Tudom, ez az állandó témája a filmjeimnek. Paul Lavertyvel, aki az összes filmem forgatókönyvét jegyzi, felmentünk északra, hogy megnézzük ezeket magányos bányászközösségeket. Beszéltünk idősebb emberekkel, és láttuk, hogy nagyon teljes életet éltek. A szolidaritás elvével nőttek fel, de aztán politikai döntések következményeként ez lassan kihalt. A működő szakszervezetektől, szolidaritástól mára olyan fiatalemberekig jutottunk el, akik elszigetelten, kutyaként dolgoznak, egyetlen multihoz kötve egy életre, kevés örömmel a saját életükben. Ezekben a félig-meddig már elhagyott bányászvárosokban nagyon olcsók az ingatlanok, a menekülteknek viszont ez egy békés élet lehetőségét jelenti. Ám mi van akkor, ha két traumatizált közösség találkozik egymással, és a gyűlölet lesz az első érzelem? Ezt a kérdést akartuk feltenni, hogy ezt a gyűlöletet tulajdonképpen mi táplálja? Ugyanakkor mégis hogyan találnak az emberek reményt mindezek közepette? Úgy éreztem ez egy nagyon gazdag téma, amelyről érdemes, sőt muszáj beszélni.

A mi kocsmánkban már inkább emberekről mesél, mintsem egy politikai rendszerről.

Meglehet, de végső soron minden a politikához és a gazdasághoz vezet vissza – még a mindennapi életünk is. És ez Egyesült Királyság számára a Margaret Thatcher utáni „degenerációban” vált igazán valósággá. Thatcher romboló, rosszindulatú jelenlétének hatásaként olyan életkultúra alakult ki, ami az önzésről szól. „Én vagyok az. Meg fogom csinálni a magam útját. Én és talán a családom. A másik nem létezik. Te vagy a versenytársam. Ha hasznot tudok húzni belőled, akkor megteszem. Ha kemény üzletet tudok kötni veled, akkor megteszem. Ha eladhatok neked valamit magas áron, és tudom, hogy nem ér semmit, megteszem.” Ez thatcherizmus filozófiája. Ennek következménye, hogy a szakszervezetekbe tömörülő munkásemberek generációi egyre gyengébbek. Szerencsére az egészen fiatalok között már egyre többen vannak, akik tudják, hogy változás kell. Hogy van egy generáció, amelyet szinte elsöpört az egyén imádata, ami csaknem megszüntette a közösség fogalmát.

A kocsma volna a munkásosztály „temploma”?

Bizony, az Egyesült Királyságban biztosan. Meg számos más kultúrában. Ha utazom, mindig beülök egy-egy helyre egy pohár italra. A legtöbbet itt tudhatsz meg egy közösségről.

Milyen filmek inspirálták a legjobban?

A hatvanas évek cseh filmjeit nagyon szeretem, mert szerények, megérintik az embert. Van bennük valami egyszerűség, betekintenek a hátországba és az aluljáróba is – a társadalom minden rejtett zugába. Az olasz neorealista filmeket is kedvelem. Az olasz neorealisták mondták, hogy a munkásosztály harcáról szóló filmeket készíteni életbevágó. Ők tették le az első téglákat a falhoz. Ha nekünk sikerült ehhez hozzáépíteni, akkor az zseniális.

A Sajnáljuk, nem találtuk otthon című filmje után szinte biztos vagyok benne, hogy semmiféle internetes üzletbe sem fog soha beszállni.

Ha a Netflixre és a társaira gondol, biztos, hogy nem. Vannak sokan mások, akik ezt megteszik.

Nem csak erre gondolok. Arra is: nem csupán baloldali, a kapitalizmussal szemben nagyon szkeptikus.

Kénytelen vagyok. A vállalatok azok, akik valójában mindent irányítanak. Ha valaki azt hiszi, hogy a technológia segít, nem fog eltévedni a városban, ha a kütyüjén tájékozódik, „térképezik”, téved: végül valójában nem fog tudni kapcsolatba lépni az emberekkel. Az algoritmusok a maximális profitszerzés felé orientálják a vállalatot, az embereknek pedig végül még WC-szünetük sem lesz. Pörögni kell. Ez megtöri az embereket. Egyre erősebb vállalataink vannak, ennek következtében pedig több olyan életet fogunk látni, amelynek a szabadsága csökken. Manapság a legnagyobb veszély a jövőnkre nézve a mesterséges intelligencia. Ez engem a XVI. és XVII. századi bezárási mozgalomra emlékeztet, amikor a közterületeket felosztották, privatizálták, elvéve azokat a közösségektől. És azt hiszem, ezt tesszük most a digitalizálással: az összes információnkat, bölcsességet, filmet, nyomtatott újságot, festményt kannibalizálják. Elvesznek mindent, ami mindenkié, privatizálják, majd idővel jó pénzért újra odaadják nekünk. Megint csak megengedjük nekik, hogy ellopják a közvagyont. Engedjük, és senki sem figyel oda erre. Történelmünk minden egyes pillanatában meg kell kérdeznünk: ki profitált ebből? Ki irányítja ezt? Ez a demokratizálódás? Demokratizálják az emberi tudást? Nem demokratizálják, hanem privatizálják.

A jobboldal migránsellenes politikája erősíti az intoleranciát. A filmjében megtalálta ennek az ellenszerét.

Nos, igen, az ellenszer a szolidaritás előnyeinek a demonstrálása. Úgy értem, ez egy nagyon erős elem, a munkásosztály harcának leghatékonyabb eszköze. Egyénként nincs hatalmad, kollektívaként viszont hatalmas lehetsz. Mostanában sok ilyen kampány van, sok civil szervezet pontosan ezt erősíti: fogjunk össze. De ez egy egyenlőtlen küzdelem, mert a jobboldalé az egész sajtó, és ők irányítják a műsorszolgáltatókat. És igen, lehet mondani, hogy a közösségi médiában jól tudunk érvényesülni, de a jobboldal is legalább olyan jól – gondoljunk csak a lejárató kampányokra.

Azt hittem, ön nincs jelen a digitális térben.

Nos, én nem olvasom ezeket, nem tudom működtetni a gépeket, Paul küld nekem anyagokat. Hogyan is fogalmaztam a beszélgetés elején? Van üzemanyag.

Akkor lesz még filmje a jövőben?

Ha egy jó csapatban vagy, miért akarnád abbahagyni a munkát? De eljön egy pont, amikor már könnyebb beszélni róla, mintsem megcsinálni, mert a forgatások fizikailag eléggé megterhelőek. Olyan vagyok, mint egy idős zsoké: nem tudom abbahagyni a versenyt, míg egyszer csak leesek majd a lóról. Nehéz az idei évnél tovább látni. Szóval, azt mondom önnek: ki tudja?

Infó: A mi kocsmánk. Rendező: Ken Loach. Forgalmazza a Vertigo Média