Ma már nyilvánvaló, bizonyított, hogy az államhatalom fehér borítójú propagandakiadványa (melyből keretes írásunkban idéztünk) az 1956-os eseményekről hamis információkat tartalmaz, többek között megkísérli külföldi szervezkedéssel magyarázni a felkelés kirobbanását. Mégis időnként fel-felmerül a gyanú, hogy a hidegháborús helyzetben a nyugati titkosszolgálatok nyújthattak valamilyen, ha nem is döntő fontosságú támogatást a hazai rendszerkritikus erőknek, főleg a hruscsovi fordulat után. Ha doktrinájuk szerint tartottak szovjet expanziótól Európában, meg sem próbálkoztak a rendszer lazításával a keleti blokk országaiban?
Jobst Ágnes történész, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa, részben saját kutatásai alapján határozott választ ad a kérdésre: „Biztos, hogy nyugati szolgálatok nem vettek részt a forradalom szervezésében. Szinte lehetetlen volt a kapcsolatok kiépítése a szigorú megfigyelési rendszer miatt. Egyedül rádióadásokon keresztül, például a Szabad Európa propagandájával tudták befolyásolni a közvéleményt, biztatni a felkelőket.”
Visszatérni veszélyes
A történésznek ez évben jelent meg Hontalan hadsereg? Epizódok a hidegháborús hírszerzés történetéből című könyve, amely levéltári iratok, visszaemlékezések és sajtóanyagok alapján mutatja be az 1950-es évektől a '60-as évek közepéig az államellenes és kémelhárítói, hírszerzői tevékenység reális mozgásterét, meghatározó célkeresztjeit, különös tekintettel az emigráns csoportok működésére. A történet a második világháború végén kezdődik. „Elsősorban az 1944-45-ös emigrációs hullámból kell kiindulni – kezd a történések felidézésébe Jobst Ágnes. – Akkoriban a Vöröskereszt magyar munkatársa, Máday Béla számításai szerint közel egymillió ember került külföldre. Jelentős részüket a Németországba evakuált intézmények, vállalatok, közhivatalok alkalmazottai és családtagjaik alkották. A polgári lakosságból sokan menekültek el a közeledő Vörös Hadsereg elől, és a Nyugatra kerültek között voltak az oda deportált zsidók is. Nehéz helyzetbe kerültek, hiszen Magyarország vesztes félként zárta a világháborút. 1948-ig ezekre az emberekre nem vonatkozott menekültügyi egyezmény. Nem kaptak segélyt, támogatást, teljesen magukra voltak utalva. Sokan persze hazamentek, csak hát otthon a háború után szinte azonnal megkezdődött a politikai tisztogatás. A nyugatról hazaérkezők szűrőtáborokba kerültek, ahol átvizsgálták őket, és 5-10 százalékuk sorsa büntetőtáborban folytatódott, amit nem feltétlenül indokoltak háborús, népellenes bűntettek. Ezért is rengetegen inkább kinn maradtak, és a kialakuló kétpólusú világrend logikájából adódóan csak akkor lehetett volna biztonságos a visszatérésük, ha Magyarország kiválik a szovjet érdekszférából. Egyes emigráns körök, amelyek először a kint maradtak elhelyezését, menekültügyi irodákat szerveztek, ezt az Egyesült Államoktól várták, és igyekeztek amerikai hivatalos körökhöz közeledni. Voltak, akik felajánlották szaktudásukat, helyismeretüket az amerikai hadseregnek.”
Ugyan a nyugati doktrina ekkoriban a további szovjet terjeszkedés feltartóztatása volt, majd megfogalmazódott a kelet-európai országok felszabadítása is Moszkva befolyása alól, ezek a célok nem estek teljesen egybe a magyar emigránsok elképzeléseivel. „Az amerikaiak ugyan biztatták őket a csatlakozásra, de politikai tárgyalópartnerként sosem fogadták el őket, különösen nem a 45-ös emigráció tagjait – állítja Jobst Ágnes. – Leginkább a Magyar Nemzeti Bizottmánnyal alakult ki együttműködés, amelyben 47-es emigránsok voltak. Annak lett volna egy későbbi magyar emigráns kormány magját képező végrehajtó bizottsága, de azt se ismerték el az amerikaiak.”
Egyeseknek mégis sikerült csatlakozniuk az amerikai hadsereghez. Jobst Ágnes kötetének magját az képezi, hogy az Egyesült Államok már a japán támadást követően felállított Kaliforniában egy kémiskolát, ennek jött létre egy kelet-európai részlege Bajorországban a kemény hidegháborús években, országokra bontott tanfolyamokkal.
„Itt a magyar nyelvet, a földrajzi-történelmi ismereteket például debreceni tanárok oktatták – említi érdekességként a történész. – Olyan emberek foglalkoztatása, kiképzése lehetett a cél, akiket egy esetleges háború esetén át lehet dobni az adott országba, hogy segítsék a katonai közigazgatás kiépítését. Ennek érdekében katonai attaséként, diplomáciai képviseleteken helyezték el őket. Persze a kiképzőhely hamarosan a Varsói Szerződéshez tartozó országok állambiztonsági szerveinek célkeresztjébe került. Helyi hálózatok kiépítésére amúgy sem lett volna lehetőség, hiszen az államvédelem mindent kontrollált, azt is figyelte, ki látogatja az amerikai nagykövetség kulturális rendezvényeit. Ráadásul Ausztria semlegességének kimondása után az ottani szervezeti bázisokról is ki kellett vonulni. Ezzel együtt óriási csalódás volt, hogy a Nyugat tétlenül nézte az 1956-os forradalom leverését. Meg kellett békülni azzal, hogy a világhatalmi egyensúly fenntartása mindennél előbbre való.”
Paradigmaváltás a kémfronton
A két tömb természetesen a későbbiekben is szemmel tartotta egymást, mindkét oldalon volt miből kémtörténeteket gyártani. Íme, egy népszerű, 1963-ban készült filmünk, a Foto Háber sztorija: A belvárosi fényképész, Háber és bandája célpontfotókat gyűjt, és egyéb titkos megbízatásokat végez egy ismeretlen kémszervezetnek. A magyar elhárítás embere börtönből szabadult teológusként beépül a bandába, amely nagy feladatra, az R 100 radar adatainak megszerzésére készül. Kiderül, hogy a Főnök a Háber-üzlet melletti trafikosnő. Vagy ez is csak az emberek szórakoztató ijesztgetése volt, minden valós háttér nélkül? „Azért ne legyünk ennyire naivak – mondja elmosolyodva Jobst Ágnes. – Talán meglepő, de húsz év levéltári munka után azt kell mondanom, hogy a Foto Háber jól megcsinált és hiteles film volt. Létezhettek ilyen esetek. Egyébként a film pikantériája, hogy a Hábert alakító Szakáts Miklós maga is ügynök volt, részt vett az '56-os forradalomban, Kistarcsára internálták, ahol kényszerből elvállalta az együttműködést, majd 1969-ben disszidált.
Az 1960-as évek kelet-európai kémtörténetei jól jelzik a hírszerzésben bekövetkezett paradigmaváltást. Ekkoriban az ipari kémkedés jelent meg hangsúlyos területként.
Amelynek fontos színtereit képezték a nemzetközi vásárok. Sokat foglalkoztam a magyar állambiztonsági szervek és az NDK Stasijának kapcsolatával, ott az éves munkatervekben meg is jelenik a lipcsei, budapesti nemzetközi vásárok biztosítása, felsorolják milyen – elsősorban nyugatnémet – cégekre kell odafigyelni, vagy éppen kapcsolatot kiépíteni velük.”
Kémfilm amúgy nem készült sok nálunk, de a kémregény a '60-as évek egyik legnépszerűbb műfaja volt. „Berkesi András és több más szerző is a titkosszolgálatnak dolgozott korábban – hangsúlyozza Jobst Ágnes. – Beható ismeretekkel rendelkeztek a hírszerzésről. Regényeik már csak ezért is életszerű, valóságközeli ábrázolást nyújtanak. A kémregény államilag is támogatott műfajnak számított, mert a külföldről pénzelt csoportok képe, amelyek fellazítják a népi demokratikus államrendet, gyengíteni akarják gazdasági potenciálját, fontos eleme volt a korszak propagandájának. Állambiztonsági iratok is tanúskodnak róla, hogy nem egyszer kifejezetten megbíztak szerzőket kémtörténetek írásával. Ide tartozik Szabó Miklós esete is. Ő a Független Kisgazdapárt tagja volt, tevékenysége miatt letartóztatták, majd több éves fogva tartása idején beszervezte az Államvédelmi Hatóság. Kiküldték Ausztriába azzal a céllal, hogy épüljön be a Magyar Nemzeti Bizottmány kisgazdapárti szárnyába. Az Egyesült Államokba nem jutott el, de Bécsből is rengeteg információt tudott adni. 1957-ben aztán hazahozták, és itthon az lett a megbízatása, hogy írjon könyveket. Ő a szerzője a 117-es ügynöknek, a külföldön nagy erővel terjesztett Alfa teamnek és a Fény a redőny mögött-nek, amelyből játékfilm is készült.”
Emigráns ellenforradalmárok
„Az ellenforradalmi erők növekedésében jelentős szerepet játszott az emigráns fasiszta elemek nyugatról való behatolása. A dollárral táplált emigráns szervezetek megtalálták a módját annak, hogy még a Nemzetközi Vöröskereszt egyes testületeibe is behatoljanak, felhasználják a Vöröskereszt egyes repülőgépeit és autóit – amelyek gyógyszert és kötszert szállítottak – fegyver és lőszer csempészésére, valamint arra is, hogy ellenforradalmárokat dobjanak át Magyarországra. A november előtt Budapestre érkezett 100 Vöröskeresztes repülőgép közül több mint negyven gépen mintegy félezer ilyen elemet szállítottak ide. Nyugati határainkat más fegyveres csoportok is nagy számmal lépték át.
A magyar kormány békésebb nemzetközi légkör kialakításában bízva és annak elősegítésére már korábban elrendelte, hogy határaink mentén szüntessék meg a műszaki zárat, semmisítsék meg az aknamezőket. A nyugati határon ez szeptember második felében fejeződött be. Az összeesküvést szervező nyugati ügynökségek a magyar kormány e jelentős békegesztusát azonnal arra használták fel, hogy nagyobb számban dobják át megbízottaikat és meggyorsítsák a felkelés kirobbantására irányuló előkészületeiket. A könnyebb határátlépés lehetőségével a felkelést követő napokban is éltek, hogy nagyobb és szervezett egységeket dobjanak át a hazai ellenforradalmárok erejének növelésére.” (Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben I. Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa Tájékoztatási Hivatala, 1957, 6. old.)
