A történelem során mindig működött a cenzúra. Attól kezdve, hogy az Úristen megtiltotta, hogy együnk egy bizonyos fa gyümölcséből, odáig, hogy egy heveskedő mai magyar hölgy a könyvdarálójával feldúrta, bocsánat, feltúrta az életünket, hogy a fóliázó kommandóról már ne is beszéljünk.
És most jön a meghökkentő: a cenzúrára szükség van. Szükség van, mert különböző társadalmi rétegek alkotják a nemzeteket, és nem nyomogathatjuk egymás legérzékenyebb gombjait, nem nyúlhatunk nyílt sebekbe, nem sérthetjük meg mások létfenntartó hitelveit, nem boríthatjuk fel mentálhigiénés egyensúlyukat.
Mindenesetre nem könnyű az aktuális cenzornak megtalálni a határt, a normát. Pláne, ha a különböző rétegek ugyanannak a médiának az emlőjét szopják. És a közösségi netes fórumok éppen ilyenek. Tiktok, Twitter, Facebook…
Ez utóbbi, ha jól észlelem, úgy oldotta meg a problémát, hogy algoritmusokra bízta a hóhérmunkát. Ennek két nagy előnye van.
Az egyik, hogy nem kell fizetést adni a gépi gondolatrendőrnek, nincs tébé, nincs nyugdíj. A másik előny, hogy a nagyközönség számára kiderülhet: a gép, a program, az MI momentán az átlagnál is hülyébb, ergo, nem kell félni, hogy helyettesíthet egy szakembert, azaz teljesíteni tud egy komolyabb szellemi vagy fizikai munkát igénylő feladatot. Egyelőre legalábbis ez a helyzet.
A Facebookon sokan panaszolják, hogy ez az újkori Gólem törölte egy-egy posztjukat, és megfenyegette őket, hogy ha még egyszer vétkeznek, akkor megbénítja az oldalukat a közösségi hálón, mint pók a legyet. A büntibe taszított páciensek többnyire értetlenül pislogtak a figyelmeztetésre, mert szerintük a törölt posztjukban semmi olyasmi nem volt, ami mások számára sértő, félreérthető, vagy tiltott. (Mindenesetre jóval, jóval kevesebb, mint a kormány médiájában, kommunikációjában, propagandájában.) Nos, így jártam én is.
Lássuk a medvét!
Joggal szomorú – mit szomorú?! keserű! – korszakunkban egy kis mosolyt akartam facebookos követőim arcára csalni játékos tréfámmal.
Egy képzelt társkereső cégről írtam, amely a Mesterséges Intelligencia segítségével, száz és száz millió pár és házasság történetének tanulságát feldolgozva még ma megtalálja a tökéletes partnert az ügyfelek számára. (Megemlítettem, merő dicsekvésből, hogy ötven éve erről álmodoztam a zseniális Heleszta Sándor szociológia óráján, és hol volt még akkor az MI!)
Krokimban természetesen én is azonnal jelentkeztem a társkereső cégnél, hogy kudarcos kapcsolataim után végre a számomra tökéletes partnerrel kössem össze életem foszladozó fonalát. Az algoritmus percek alatt megtalálta a megfelelő személyt, és már a randevút is egyeztette álmaim asszonyával.
Mit mondjak?
Virágot vettem, és rohantam a találkozás helyszínére.
Anyám már ott volt.
Néhány kacagó követőm lelkes szavakkal méltatta a viccnél némileg mélyebb poént. (Lásd még Freud összes műveit!)
Nos, ezt a kis irodalmi szkeccset a megjegyzésekkel együtt törölte az Fb algoritmusa.
Azt fel se tételezzük, hogy ember állt a döntés mögött. Ilyen mérsékelt képességű, humortalan személyt – a gyilkos iróniát von haus aus jól ismerő – Zuckerberg nem alkalmaz. Ő tudja, hogy minden bezárt Fb fiókkal pénzt veszít.
Nos, engem mint a hálóján aktív posztolót, mindenesetre elveszített. Egy idióta, humortalan algoritmus cenzúrája alatt nem akarok szorongani. Elég nekem a kormányzó úr még láncon tartott, vicsorgó, de bármikor szabadon engedhető szellemi vérebfalkája.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
