Szokatlan a helyzet: konkrétan elvárható, hogy ma este a magyar labdarúgó-válogatott egyenes ágon kijusson a jövő évi, Németországban esedékes Európa-bajnokságra. Olyannyira szokatlan, hogy legutóbb 27 éve kvalifikáltunk kapásból egy világeseményre, azóta ugyan kétszer jártunk kontinenstornán, de mindkétszer pótselejtezőn vezetett az út oda.
Ma este Szófiában elég egyetlen pont.
Aminek a megszerzése joggal remélhető, tekintve, hogy Marco Rossi csapata még veretlen (lássuk be, ez sem mindennapos hat meccs után), a bolgároknak eddig két döntetlenre futotta, és akkor még nem beszéltünk a rendezők találkozót övező tragikomikus műsorszámáról, amin akár jókat derülhettünk volna – már ha nem vagyunk érintettek.
De örülünk majd a lefújáskor!
Nyugodtan: kollektíve.
Ez talán a legnehezebb ebben az országban. Sok ellenzéki úgy érzi, a magyar csapat sikerének elismerése az orbáni sportpolitikában – más ágazatok kárára – elköltött súlyos milliárdok igazolását is jelenti. Míg a kormánypártiak a „na ugye…” (megérte áldozni rá) attitűddel értékelik az eredményeket.
Mindkét hozzáállás fals. Mert a magyar labdarúgásban elégetett pénzeknek voltaképp semmi köze a válogatott remekléséhez.
Elenyésző azoknak a játékosoknak a száma, akik a magyar utánpótlásképzésből kerültek az együttesbe, meghatározó futballisták sorát honosítottuk, aminél még nagyobb fegyvertény volt a megfelelő szakember megtalálása.
Marco Rossit, stábját és csapatát illeti a dicséret, végtelenül igazságtalan volna nem elismerni munkájukat az amúgy elítélendő kormányzati hozzáállás miatt.
Amit véghez vittek, az megsüvegelendő. De lássunk tisztán: ezt az eredményt az NB I. tejben-vajban úsztatása nélkül is elérte volna az olasz edző vezényelte társulat. Ne fosszuk meg őket attól, ami kijár nekik: az egyöntetű tapstól!