Az elmúlt időszak alighanem az egyik legnagyobb port felverő ügye volt a Nemzeti Színház két művészének balesete. És persze az, hogy a történtek után a teátrum igazgatója, Vidnyánszky Attila lemondott tisztségéről. Hogy ezt a kulturális miniszter, akit nem tudom milyen képessége alapján ültettek a miniszteri székbe, nem fogadta el, az már erősen kétséges. De megértem ezt is: vizsgálódjanak csak, úgy korrekt, noha a majdani végeredmény aligha módosítja azt a felelősséget, amelyet egy vezető - aki ráadásul az inkriminált darab (Rómeó és Júlia) rendezője - visel.
Máshol egy közlekedési miniszter lemond az országában történt vonatbaleset miatt. Számos hasonló példa akad a világban, ám Magyarország ebben is kivétel; itt a korrupción ért tárcavezetők, országgyűlési képviselők sem mondanak le.
Más kultúra.
Hogy milyen, arról most nem szavaznék, de azt mindenképpen el kell ismerni, hogy a Vidnyánszky féle lépés példaértékű. Illetve az lenne, ha nem lengené be az esetleges manipuláció érzése. Annak sugallata, mintha megbeszélt forgatókönyv szerint zajlottak volna az események. A lemondást követően a miniszteri el-nem fogadás, majd a Fidesz-potentátok, kulturális kinevezettek szinte tömeges megszólalása annak érdekében, hogy a színigazgató maradjon a helyén. Közülük Ókovács Szilveszterét, az Operaház vezetőjéét emelném ki, aki azt írta: csakis Vidnyánszky alkalmas átvezetni a társulatot a traumán.
Hogy így van-e nem tudom. Mint ahogy Ókovács sem tudhatja. Kiváltképp, ha igaz, hogy a rendező-direktort figyelmeztették a díszlet veszélyességére. És ha igaz az a másik legenda, hogy a balesetet követően Vidnyánszky hírzárlatot rendelt el. Másként: megtiltotta volna, hogy bárki nyilatkozzon. Ami, lássuk be, igazi fideszes reflex. Vagy ahogy Orbán Viktor fogalmazott a héten: a fideszesek az új kommunisták. Igaz, ő a liberálisokról beszélt, de mi azért ismerjük a régi és a mostani reflexeket.
Persze dicsérhetném is a Vidnyánszky mellett kiállókat, mondván hogy ez is egy más kultúra, mint amit az ellenzéktől megszoktunk; ott inkább hallgatnak, vagy óvatosan elhatárolódnak, de semmiképp nem szólalnak meg támogatólag. Ezt már csak azért is írom ide, nehogy belekerüljek abba a csapatba, akiket a Magyar Nemzet publicistája ekként jellemez, idézem: „a virtuális térbe kirajzó kárörvendőket, a mocskos szájú kommentelőket, a Vidnyánszky bukásán élcelődő cinikusokat és a balesetet politikai színezetűvé hazudó közérzetrombolókat jobb, ha meg sem halljuk.”
Nem gondolom egy pillanatig sem, hogy a balesetnek bármi politikai színezete lenne, és Vidnyánszky bukásán sem élcelődnék. Már csak azért sem mert – bár az utóbbi hét-nyolc évben Vidnyánszky szinte minden szereplése, megnyilvánulása politikai színezetű volt – nem hiszem, hogy tényleg megbukott volna. Számos más funkciója mellett ott marad a Nemzeti élén, a NER megbízható embereként. És ebből a szempontból, mármint a NER szempontjai alapján Vidnyánszky nem nélkülözhető ember. A felelősség pedig innen kezdve teljesen másodlagos.