- Zeck Julianna: Soha Róza

Soha Rozáliának hívták. Nem Medgyaszay, Jászai, Blaha, Honti, Fedák vagy Széppataki, hanem Soha, de legalább Róza. Füst Milán Rózája a Boldogtalanokból. Ha volt sze­repálma, akkor ez.
Hajnalban volt egy álma Kartonnal, tanára volt az egyetemen. Karton úgy mászott a kollégiumi szobája felé a folyosón, mint egy csiga, nyálkás ragacsot húzva maga után. Mikor az ajtó elé ért, kaparászni kezdte a küszöböt, és könyörgött, hogy Róza engedje be.
Reggel kilenckor ébredt fel, fél tízre bent kellett lennie.
A színházbüfében is innia kell egy kávét még próba előtt, ez kihagyhatatlan.
Érkeztek a kollégák nyúzottan, fáradtan, de a szokásos poénkodás így sem maradt el. Róza mindig kacagott, főleg a férfi kollégák viccein, azok nagyon sértődősek, és csábítani kell, fenntartani az érdeklődést, kacérnak lenni. Az utolsó cigi felénél tartott, amikor beviharzott a nagy színésznő, Kovakő lihegve, hogy a dugóban állt, tudja, késett, elnézést kér, meg egy cigit. Rögtön ezernyi kéz nyúlt felé, az összes fajta dohányáru fel lett vonultatva, néhány kézben már az öngyújtó kattogott. Kovakő lesütött szemmel, mosolyogva és szerényen fogadta el a felajánlásokat, hogy végül a fiatal titán doboza felé nyúljon, és tőle kapja meg a tüzet is. Micsoda tűz! Róza arca előtt, kicsit talán túl közel is nyúlt az a kéz, amely hamarosan átveszi itt a stafétát, hiszen mindenki tudta, hogy igazgatónő lesz nemsokára. Róza próbálta kerülni Kovakő tekintetét és egy rövid szia kíséretében elindult az öltözők irányába. Kovakő azonban szemfüles volt, pillanatok alatt kiszúrta áldozatát, és le is csapott azonnal. Mi ez a szag? – kérdezte. Milyen szag? – kérdezték többen. Hát ez a parfümszag – mondta Kovakő, és amikor Róza elment mellette, látványosan utánaszagolt. Ez az – derült fel az arca. Ez a parfüm büdös – nézett először a többiekre, majd Rózára.
Az öltözőben nem volt még senki, így nyugodtan belenézhetett a tükörbe, akkor látta, hogy vérzik az orra, és úgy kivörösödött az arca, mint futás után. Egy papír zsebkendőből hengergetett véres tampont szedett ki az orrából, amikor belépett Virág, a kolléganője. Kecses mozdulatokkal pakolta elő próbaruháját, és elkezdett átöltözni, de a felsőjét már nem tudta felvenni, mert hívta Menza, az igazgató. Azonnal felkapta a telefont, baráti hangon elcsevegtek, miközben a tükörben nézegette magát, és a látvány érzékelhetően elégedettséggel töltötte el. Virág felsorolta a telefonban, kik vannak itt, milyen a hangulat, megérkezett-e már a rendező, és ígérte, ha van valami, azonnal hívja. Be szokott számolni Menzának a próbafolyamatokról, de kerüli a kényes témákat, ő nem besúgó, csak muszáj csinálni, mert hogy mondjon nemet. Közben Kovakő üvöltve követelte az igazgatói irodában, hogy Róza ne kapja meg azt az ikonikus szerepet, amit inkább ő akart eljátszani.
Lüke Róza jelenetével akart kezdeni, de a kolléga úr még nem érkezett meg. Róza javasolta, hogy várjanak még egy kicsit, vagy nézzenek addig egy másik jelenetet, mert egy kettőst partner nélkül próbálni lehetetlen. Lüke dülledt szemekkel magyarázta Rózának, hogy egy színész legfontosabb eszköze a képzelete, és igenis próbálni kell, ez jó gyakorlat lesz neki, mert le van maradva a többiekhez képest, és az nem kifogás, hogy övé a főszerep, különben is már rég tudnia kéne a szöveget.
Kovakő beült próbát nézni. Róza mondta a szöveget, Lüke folyton megállította, és az érzelmeket kérte számon. Aztán ráparancsolt Rózára, hogy ne nyúljon folyton a hajához próba közben, színésznő ilyet nem csinál, és hogy vegyen föl sapkát ezentúl, sőt most azonnal. Lüke leültette Rózát egy székre a nézőtérnek háttal, és kérte, hogy gondoljon valamire úgy, hogy ő érezze a nézőtérről a fájdalmát, aztán kezdje el mondani a szöveget. Ezt egy színésznek tudnia kell, mint ahogy sírni is, vetette oda, csettintésre, vagy fényjelre akár. Róza halkan megjegyezte, hogy még nem tudja a szöveget olyan szinten, hogy ezt meg tudja csinálni, erre Lüke üvöltözni kezdett, hogy tudni kéne, meg hogy kezdjen el úgy beszélni a színpadon, mint egy ember, hogy kéne neki egy pár hetes workshop, szívesen megtartaná, de erre most nincs idő, s hogy szerinte nem tudja eljátszani ezt a szerepet. Közben megérkezett a kolléga is, beállt a jelenetbe, mintha mindig is ott lett volna. Ekkor Lüke azt kérte Rózától, hogy adott mondatnál sírja el magát. Róza mondta, hogy szerinte ez a jelenet nem erről szól, de Lüke szerint nem volt ilyen kérdés. Rózának tizedik nekifutásra sem sikerült, Lüke forgatta a szemét, a kollégák hallgattak, Róza öt perc szünetet kért. Kovakő a folyosón adott egy jó tanácsot, hogy hogyan kell sírni a színpadon. Bele kell nézni a reflektorba, aztán előkapni a zsebkendőt, és hangosan belezokogni, hogy a kakas­ülőn is hallják.
A szerződtetési tárgyalás még hátravolt, és hátravolt még az esti workshop a híres orosz rendezővel, Hozzászoksszal. Róza elindult a tárgyalásra Élessel, akiről egy színházrendező azt mondta, övé az első éjszaka. Egy órát váratták, az szinte megtisztelőnek számít. Egy kicsi szobába tessékelték be, ahol egy nagy íróasztal terpeszkedett, körülötte könyvek és mappák. Az íróasztal mögötti székben trónolt Éles. Szívélyesen leültette, megkérdezte, miért akar átszerződni, miket játszott, kikkel dolgozott. Megegyeztek abban, hogy leszerződteti, szerepekről még nem tud mondani semmit, képlékeny a költségvetés, rengeteg baja van, majd később megbeszélik a részleteket. Éppen átlépte a küszöböt, amikor Éles a vállától a csuklójáig végigsimította a karját, majd a csuklójára rászorított, aztán hirtelen elengedte. Róza hátranézett, elkapta Éles pillantását, ahogy a fenekétől indulva végigkarcolja a testét,
Egy gyors, lejáró-felújító próbára sietett, amiből következő nap volt előadás, de csak ide lehetett beszúrni időben, így elmaradt az ebéd, sebaj, a színész mindig rendelkezésre áll, ezt Menza igazgató úr mondta egy értekezleten. Pörgette a szöveget, járta a szerep útját a színpadon, amikor Hentes hozzálépett, és egy gyors, határozott mozdulattal lehúzta a ruháján a cipzárt. Nem volt rajta melltartó, ez a ruha kialakítását nézve egyértelmű volt, valószínűleg Hentest is ez ihlette meg. Ha nincs egy titkos belső gomb, amit talán egy dühös feminista tervezett oda, akkor Róza lemeztelenedik Hentes és a többi kolléga előtt. Róza besietett az öltözőbe, és elmesélte idősebb kolléganőjének, hogy mi történt. A kolléganő elnevette magát, csitította Rózát, hogy nem kell ezt olyan komolyan venni, a férfiak nagy gyerekek, biztos csak viccelni akart, nincs értelme ezen összeveszni, fontosabb, hogy jóban legyenek az előadás miatt.
Evett egy pogácsát a közeli pékségben, ivott egy kávét, átöltözött próbaruhába, és a többiekkel röhögcsélve várta Hozzászokszot, a híres orosz vendégrendezőt, aki a workshopot tartotta. Nem mondta meg, ki mit fog játszani, ez volt a workshop, hogy azalatt majd kitalálja. Róza két hete olvasgatta a három női szerep közül azt, amit Hozzászoksz mondott neki, de a színésznők kora miatt egyértelmű volt, hogy ki melyiket fogja játszani, és Menza is azt a szerepet ígérte neki a szerződtetési tárgyaláson. Aztán megérkezett Alinda, akire senki sem számított. Megkezdődött a próba, Hozzászoksz kedélyesen odahívta a színészeket, hogy megmutassa a díszlettervet, majd mindenki kiült a takarásba. Hozzászoksz szólította a színészeket, hogy adott jelenetben ki melyik szerepet olvassa. Így ment ez órákig. Róza neve egyszer sem hangzott el. Minden jelenetet Alinda olvasott fel. Hat órája ült kint a takarásban, egyre súlyosabbnak érezte magát, lassanként belesüppedt a székbe, aztán azt érezte, nem is létezik, eltűnt, és el is akar tűnni. A többiek próbáltak még, amikor felállt, kiment, átöltözött, és hazament.
Soha többé Róza, és soha többé Boldogtalanok.