Miközben a sajtó a magyar kultúra egyik legharsányabb, leginkább látható figurájának dicstelen bukásával volt elfoglalva a múlt héten, csöndben távozott annak egyik legszerényebb képviselője. Persze nem az újságírók tehetnek arról, hogy mindig a szenzációsabb, klikkéhes hírek kerülnek előtérbe, hogy a kultúrában többnyire az önjelölt tehetségeket, ritkábban a kiemelkedő művészeket, és még ritkábban az egész rendszert összetartó, azért alázatosan dolgozó háttérembereket látjuk. Ki ömlengene egy jól sikerült előadás után a világosítóról, a kellékesről vagy a súgóról?
Pedig a Reményi József Tamáshoz hasonló szerkesztők, kritikusok, szervezők, vagy egyszerűen csak irodalomértők nélkül az egész magyar literatúra építménye elképzelhetetlen lenne. A sors fintora, hogy nem sokkal az előtt a könyv megjelenése előtt távozott közülünk (Mindig volt egy szigetem), amelyben részletesen mesél hetven évtizedéről, pályájáról, arról a folyamatról, hogy miként vált az irodalom az életévé. Mintha eredendő alázata nem viselte volna el, hogy túl sokat beszéljenek róla a könyvek, életművek és általa oly kedvelt szerzők helyett. Nem az a fajta volt, aki mindenáron magára akarta irányítani mások figyelmét, hanem épp fordítva, azért dolgozott, hogy a figyelmünket nehogy elkerüljék az olyan teljesítmények, amelyek az irodalom valódi gerincét alkotják. Azért dolgozott, hogy általa másokra figyeljenek.
A művészet harsány, cirkuszos terep, ám az alapjainál, már ha jók azok az alapok, mindig a Reményihez hasonló embereket találunk. Olvasó, töprengő, útkereső embereket, akik mindent megtesznek azért, hogy az uralkodó ideológiáktól függetlenül láthatóvá váljanak az értékek. Akiket nem lehet lekenyerezni, eltéríteni vagy megfélemlíteni, mert nem rövidtávú célok mozgatják, nem díjakra, ösztöndíjakra, pillanatnyi dicsőségre törnek, hanem pusztán a munkájukat kívánják elvégezni. Hogy mindig legyenek olvasók, kételkedők, válaszok után kutatók.
Egy okos kultúrpolitika megkönnyítheti az életüket. Elérheti, hogy jobban látszódjanak, hogy világosabbá váljon a szerepük. Balszerencséjük, hogy hosszú ideje nincs errefelé okos kultúrpolitika, csak olyan, amely elefántként viselkedik a porcelánboltban, és kéjjel töri össze azt, amit nem tud és nem akar megérteni. A sekélyesség és dölyfösség keveréke olyanokat emel főszereplővé Dúró Dórától Csák Jánosig, akikről azt hittük, hogy Örkény, Kafka vagy Günter Grass groteszk teremtményei lehetnek csupán. Hogy sosem lépnek le a regények oldalairól vagy a színpadok deszkáiról a való életbe. De hát itt vannak. És már nem is komikus mellékszereplők. Ezen már rég nem lehet nevetni. Zörögnek a bádogdobok, zajlanak az öngerjesztő perek és doktor Varsányiné szalonnáján csámcsognak az egerek.
Az lesz ám a nagy katasztrófa, ha az utolsó Reményi-féle irodalmár is itt hagy majd minket. Ha kellékes, világosító és súgó nélkül kell majd fellépni. Ha a könyvdarálók olvassák majd fel az esti mesét. Ha L. Simon László lesz a példamutató mártír. Ha már azt sem tudjuk, hogy miért tapsolunk, mert minden elveszett a hangzavarban.