plakát;1956-os forradalom;Pócs Péter;Magyar Plakátmagány Társaság;

- „A deviáns emberekben mindig van valami különleges, csak meg kell találni”

„Krédóm szerint a plakátok ott kezdődnek, ahol a szavak véget érnek” – kezdte a Magyar Plakátmagány Társaság című székfoglalóját Pócs Péter grafikusművész a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián. A Munkácsy Mihály-díjas alkotó a plakátművészet egyenes, olykor nyers (vagy akár nyershús-) motívumaival fejezi ki a véleményét. Az 56-os forradalom számos alkalommal megihlette, néhány héttel ezelőtt tömegek osztották meg a művét. Az életéről és a művészetéről kérdeztem, mely bővelkedik politikában is.

A hetvenhárom éves plakátművész életében meghatározó gyerekkori élmények voltak az 56-os forradalom történései, hiszen későbbi munkáin is visszaköszön a szembenállás a hatalommal. – Az 56-os események mély hatással voltak rám. Hatévesen a szüleimmel éppen Komlón éltünk, amikor egy novemberi napon magam is láttam és hallottam, hogy mi történik az utcán. A tankok csikorgását a macskaköves úton, és ahogy kilövik a karján csecsemőt ringató anyát, aki éppen felkapcsolta a villanyt a szobájában, és az ablakon kinézett – emlékszik vissza Pócs Péter.

Munkáit precízen és kimérten építi fel, azt vallja, hogy a plakát képlete „1+1=3”, hiszen ha két motívumot egymás mellé helyez, abból mindig valami több születik, mint az elemek összege. Gyerekkorában azonban még nem érdeklődött a művészet iránt, bár az otthonukban a pedagógus anyja zongorán Lisztet és Chopint játszott, apja pedig építész volt. – A szüleim életében nem játszott akkora szerepet a művészet, így én sem tudtam „szagot és mintát” venni – mondja Pócs Péter. Zenét azonban tanulnia kellett, a ritmusérzék pedig a plakátok tervezésekor hasznára vált.

Lázadó gyerekkor

– Renitens gyerek voltam, mivel mindig valami olyat akartam csinálni, amit nem lehetett. Sőt, tudni akartam, miért nem lehetett. Minden érdekelt, és mindennek utánamentem – mondja a művész. 1957 nyarán szüleivel a Mecsek másik lábához, Kővágószőlős tízházas lakótelepére költöztek, ahol olyan kíváncsi volt, hogy két barátjával a közeli uránbányába is leereszkedett hatszáz méter mélyre, ahonnan úgy kellett felhozni őket. Egy másik alkalommal a környéken második világháborús lövészárkokat találtak, ahol ágyúhüvelyekre és lőszerre leltek. – Karbidot is szereztünk, amivel lövőeszközöket készítettünk, szóval életveszélyes dolgokat csináltunk, de szerencsém volt, hogy ezt megúsztam – mondja.

A Mecsek és a Babás-szerkövek szintén magukkal ragadták, melyekre mindennap felszaladt, Abaligetre pedig átjárt apjával, aki mesélt neki a táj legendáiról, miközben oldalukon lógott a tarisznya, benne a szalonna, a kenyér és a kulacs.

Lázadó természete az iskolába is elkísérte. – Egyszer a november 7-ei ünnepségen el kellett volna mondanom egy verset, mire azt válaszoltam a tanárnőnek: én ezt a verset nem szeretem, és nem fogom elszavalni. Mire kikapta a szenesvödörből a lapátot, és a lapos felével a fejemre ütött. Aztán mint öntudatos gyerek hazamentem, a pedagógus anyám meg azt mondta: jól tetted, Petikém. Maradj itthon, aztán egy hét múlva visszamész. Így is volt.

Művészettel nem foglalkozott, s később is a véletlennek köszönhette, hogy az alkotás felé sodorta az élet. Mivel a szülei között megromlott a viszony, ezért a nagynéniknél Debrecenben, Kaposváron és Budapesten élt, így végezte el a hetedik osztályt a fővárosban a Csaba Utcai Általános Iskolában, ahol a rajztanára és osztályfőnöke motiválta. – Ekkor is sok magatartásbeli probléma volt velem, a deviáns emberekben viszont mindig van valami különleges, csak meg kell találni. A rajztanárom ezért felvetette, hogy mi lenne, ha rajzolnék. Így hát cselekedtem, és rögtön díjakat is nyertem.

A bizonyítványa viszont tele volt rossz érdemjegyekkel, ezért nem remélhette, hogy neves középiskolába fog bejutni. Aztán mégis megoldódott a helyzet: 1966-ban a rajztudása miatt felvették a Pécsi Művészeti Gimnáziumba, de nem a remélt grafikára, hanem ötvös szakra. – Persze ott is rossz voltam, ki is rúgtak egy évre, de szerencsére a fiatal, agilis tanár, Rétfalvi Sándor szobrászművész a szárnyai alá vett, mert látott bennem valamit, amit én továbbra sem éreztem. 1971-ben, az érettségi előtt azonban apám és anyám meghalt, így érettségizni úgy mentem, hogy ők már nem éltek. Csak a távoli nagynénik és egy féltestvérem maradt, vele azonban akkoriban nem tartottam a kapcsolatot – mondja. Később a felesége lett Horváth Mária rajzfilmrendező, majd Kecskemétre költöztek, amely évek múlva kulturális virágzásba kezdett, így Pócs belevetette magát a munkába. Két évig a Petőfi Népe megyei napilapnak készített grafikákat, de közben gyakran utazott Kelet-Európába és főleg Lengyelországba, ahol a plakátművészet annyira megfogta, hogy rádöbbent: ezzel a műfajjal tudja a leginkább kifejezni magát.

Showgyurma

El is határozta, hogy ezt az utat választja, főiskolai végzettség és kapcsolati tőke nélkül. De mindez nem szegte kedvét. 1979-ben elnyert egy féléves megyei művészeti ösztöndíjat, otthagyta a Petőfi Népét, és trenírozni kezdte magát. Aztán jelentkezett az Iparművészeti Főiskolára, hogy tervezőgrafikát tanulhasson. – A harmadik fordulóig jutottam, amelyen közölték velem, hogy nem vesznek fel, mert túlságosan kialakult a stílusom. Hogy annyira kész személyiség vagyok minden vonatkozásban, hogy ők engem már nem tudnak fejleszteni.

Mappájával a kezében ezért 1980-ban a Moképhez ment, ahol egy elbírálás során a Kis rendőr nagy napjai című szovjet filmhez három grafikus kilenc tervéből az ő munkáját választották ki. – Innentől kezdve jöttek a megbízások, és keményen dolgoztam is, mert tudtam, hogy szállítani kell a plakátokat, ha meg akarok kapaszkodni – emlékszik vissza. Arculatokat és kiadványokat tervezett, miközben a nyomdatechnikában is kiművelte magát: a plakátjai elkészültét az első lépéstől az utolsóig végigkövette, hogy a végeredmény pontosan olyan legyen, mint amit elképzelt. – Ha éjjel kettőkor indult a gép, akkor fel kellett engem hívni előtte egy órával, és kimentem a Petőfi Nyomdába. Szerencsére a művésztelepen laktam, amely a közelben volt.

Eközben kereste a hangját, de egyik mesterét sem akarta követni. Érdekelte, hogy mitől működik egy plakát, amely tényleg felhívja magára a figyelmet. Szembe akart menni az árral, így számos technikát kipróbált. A hetvenes évek végén amikor a két kislánya az óvodából sógyurmát hozott haza, Pócs kíváncsiskodva kérdezte, hogy miféle anyag ez, mire a gyerekek mondták neki, hogy só, liszt és víz keveréke. A művész ezután úgy döntött, kisplasztikákat készít belőle, melyeket befestett, majd az eredményt lefotózva készítette el a térbeli plakátjait. A munkák sikert arattak, Pócs művészetéről külföldi publikációk is születtek, 1984-ben pedig a Stuttgarti Akadémián előadást tartott a plakátjairól. Később a Műcsarnoknak is dolgozott, ahol több neves képzőművész kiállításának katalógusát és plakátját tervezte meg. – A nyolcvanas évek végére már a világ több pontján kiállítottam Kanadától Japánig, Csehországtól a Balkánig. Rengeteget utaztam, igazából nem is tartottam a kapcsolatot a hazai szakmával. Kicsit mindig kívülálló voltam, mert mindent a magam erejéből, külön úton kellett megszervezni.

Sajtszabadság

– Politikai plakátokat soha nem akartam tervezni, de mindig volt valami politika a műveimben, ha a téma úgy kívánta – mondja Pócs. Arra törekedett, hogy olyan képeket készítsen, amelyeknek az első olvasata mellett vannak további rétegei is. 1983-ban a Szerencsés Dániel című filmhez készített plakátján egy a magyar triko-lórból kiemelkedő, üvöltő száj szerepelt, amely az 1956-os lyukas zászlót idézte fel. – Aczél engedélyezte a művet, és bár március 14-én, hétfő reggel a budapesti oszlopokra kiragasztották, délután már egy másik plakáttal fedték le – mondja. 1989-ben aztán a rendező, Sándor Pál megkereste, így a film plakátját a művész egy másik terve alapján újranyomták. A nyolcvanas évek során egyre merészebb plakátokat készített. 1987-ben bízta meg Kecskemét városa, hogy tervezzen egy szemetelés elleni plakátot, a művész azonban a csikkekkel, buszjeggyel, üvegszilánkkal teli utcát mutató képen az Élet és Irodalom egy összegyűrt lapját is elhelyezte, rajta a jogállamiság felirattal. – A munkát csak dián mutattam meg a bírálóknak, akik nem vették észre a cselt. Később aztán volt belőle botrány, és bár „próbáltuk” kitakarni azt a bizonyos részt, nem sikerült. A plakátot végül nem fizették ki, és ki sem ragasztották – mondja.

1988-ban nyomtatta ki híres Erdély-plakátját, amely egy lapok nélküli Biblia borítóját ábrázolta, benne egy román zászlóval. Az egyik leghíresebb plakátján pedig nyers húsból vágott ki egy vörös csillagot, amelyet egy egérfogóba tett. Ez a munka azóta a londoni Victoria and Albert Museum gyűjteményébe is bekerült.1987-ben aztán megalapította a DOPP csoportot három kollégájával, Krzysztof Ducki, Orosz István és Pinczehelyi Sándor plakátművészekkel, 2004-ben pedig több alkotóval kiegészülve létrehozták a Magyar Plakát Társaságot, amelynek első elnöke lett.

A rendszerváltás után azonban egyre kevesebb megbízást kapott, mivel a plakátok helyzete is megváltozott. – A multinacionális cégek és ügynökségek nem mindig szeretik az autonóm gondolkodású embereket. Másrészt

’89-től a kultúrától egyre több pénzt vontak el, és a területen a politika egyre erősebben nyilvánult meg, még jobban, mint a Kádár-rendszer végén.

Pócsnak egyetlen kereskedelmi megrendelője mégis volt: T. Nagy Tamás sajtkereskedő, akivel egy véletlen során hozta össze a sors. A művész Kecskeméten gyakran látogatta a Városi Mozit, melynek vezetője, Terike néni egy alkalommal a nevelt fiát ajánlotta neki, hogy tervezzen a budapesti Gerlóczy utcában induló sajtkereskedése számára plakátokat. Elfogadta a felkérést, a vállalkozóval pedig úgy állapodott meg, hogy teljes szabadságot kap, még terveket sem mutat neki, a plakáton pedig mindig ugyanaz a felirat fog szerepelni: „T. Nagy Tamás Sajtkereskedése Anno 1994”, majd a cím és a telefonszám. – A megrendelő csak a kész produktumot látta, amiből leszállítottam neki ötszáz darabot. De mindig elégedett volt, az üzlet 2007-es megszűnéséig a tizenöt sajtplakátból pedig egyes munkákkal komoly nemzetközi díjakat is nyertem.

Egyedül társaságban

A kilencvenes évektől aztán a harmadik, diplomata feleségével Európában több helyen és Afrikában is élt, miközben direkt politikai plakátokat is tervezett. – Ezeket már senki nem rendelte meg, így pénzt sem kaptam értük, de legalább kifejezhettem velük a véleményemet az aktuális történésekről – mondja Pócs. És bár mostanában nem hívják kiállítani, ő bármikor összehozna egy tárlatot, ugyanis számos saját és külföldi plakát van a birtokában. 2008-ban pedig létrehozta a Magyar Plakátmagány Társaságot, amelyben – ahogy azt a Pilinszkytől kölcsönzött név is mutatja – csupán egyedül van.

– A plakátmagány rímel arra, amilyen vagyok, amilyen az életutam és a plakátjaim. Másrészt a név az ország jelen helyzetére is utal, hiszen mindenki az elmagányosodás felé tart, és ez egyre rosszabb lesz.

Ezért lenne ideje valamit cselekedni, mert az embereknek éppen hogy kinn van a fejük a vízből.

Élet csak életből keletkezhet, és ez egy tő paradicsom esetén sem lehet ez másképp. Ebben hisz a szentesi biokertész, Szabó Csaba. Harmadik generáció óta műveli a család a kertjüket, és ez így is lesz, amíg fel nem épül a birtok mellett egy gyár. Beszélgettünk vele arról, hogy a föld megművelésére ugyanúgy rá kell szánni az időt, mint egy tea elkészítésére, illetve arról is, a hegy helyre rakja az önértékelésünket.