Ha hinni lehet a biográfiáknak, a pszichológus, szociológus, szervezetfejlesztő tréner 1935-ben született Budapesten. Szerintünk ez csak valami tévedés lehet. Rudas János olyan lendületesen és élénken figyeli, elemzi és – bár próbálja visszafogni magát – kommenteli a közéleti eseményeket, ami bármely ifjúnak becsületére válna. Nem is érdemes esetében a kort mérlegelni (rá feltétlenül igaz, hogy nem idős, csak régóta fiatal), az évek száma legfeljebb az élettapasztalat miatt lényeges.
Amikor a fent idézett és a Magyar Narancsban megjelent cikkében a Kozmosz zenekar Okosak földje című korszakos dalának szövegét idézte, felkaptuk a fejünket, és legott interjúra kértük. Nem állt kötélnek azonnal, de lassan elnyertük a bizalmát, s ez azóta is megtisztelő. Mi több, büszkeség, hiszen a 2019-es beszélgetés szerepel a Lelkünk romjai címmel megjelent kötetben (Oriold és Társai, 2023, Budapest), amelyet a közelmúltban Kelenhegyi Péter szerkesztő moderálásával, a szerzővel beszélgetve mutattak be az Írók Boltjában.
A konkvisztádor
Az alcím – Orbán Viktor önkényuralma egy pszichológus szemével – könyörtelenül világos. Nem enged levegőt olyan értelmiségi vitáknak, hogy ez akkor most egy versengő hibrid rezsim vagy választási autokrácia, miközben a politológia számára a helyzetmeghatározás (vagy inkább betegségmeghatározás) kétségkívül nem megúszható. Nem mindegy ugyanis, hogy influenzára vagy kapitális lúdtalpra vonatkozó kezelésekkel vegzáljuk-e a pácienst, akinek hátsó fali infarktusa van hetente. És vannak, akiknek ez az egész kiguvadt szemű zihálás nem több, mint „egyrészt” tüsszentés, „másrészt” szezonális vitaminhiány. Rudas János önkényuralomként definiálja a rendszert, és hát vitatkozzunk vele bátran, miután megpróbáltuk magunkat átverekedni Kubatov kopaszain egy népszavazás érdekében, vagy beadvánnyal éltünk a Nemzeti Választási Bizottsághoz a CÖF kitömése miatt, vagy a Médiatanácshoz fordultunk az MSZMP központi bizottsági ukázait másoló közmédia Fidesz-proklamációinak tárgyában, és már gyanítható, ma ez itt nem lesz ilyen egyszerű (EP). Se holnap.
Miután pszichológusként vizsgálja a formálódó rendszert, a hatalomtechnikai működés is értelemszerűen érdekli Rudas Jánost. S érdekelte már 2010-ben is, amikor az első közéleti írása megjelent a Mancsban. Akkor
A konkvisztádor fejezetcímmel értékelte Orbán Viktor hatalmi motivációit, axiómaként megállapítva, hogy „egy vezető politikusnak kellő hatalmi késztetéssel, belső motivációval kell rendelkeznie – ellenkező esetben ment volna inkább festőnek, fodrásznak, metróvezetőnek az alagútba, de semmiképpen sem a politika aktorának”.
A késztetések tudományos kutatását összegezve ír David McClelland amerikai pszichológus megállapításáról, aki szerint a hatalmi motiváció egy ideig minden politikusnál ugyanolyan, aztán kettéválik. Az egyik ága lesz a szocializált hatalom, aminek belső ethosza szerint fontos a környezet és az emberek közérzete. A másik a perszonalizált hatalom, a hatalomtechnikusi, konkvisztádori magatartás, az emberek legázolásának késztetése és gyakorlata. A szerző 2010 karácsonyán az olvasóra bízza, hogy Churchill, Adenauer, De Gaulle vagy Thatcher mint szellemi felmenők munkássága jut-e eszébe Orbánról. Most se tenne másként. Csak most már jóval könnyebb a választás, költőibb a kérdés.
A lélekbetegítő
A szociálpszichológust, mint fentebb kiderült, valóban nem az ellopott pénz mennyisége zavarja leginkább, hanem azok a társadalmi kohézióromboló hatások, amelyek a mokány, de faragatlan berendezkedés nyomán gyökeret vernek. Erről elmélkedett ez év májusában a Visszhang mellékletben megjelent írásában. Mint kifejtette, mintegy másfél évtizede egyre szélesebbre nyílik az olló a magyarok legfelső 10 százaléka és a legalsó 10 százaléka között – anyagi helyzetben, életmódban, tudásban, továbbtanulásban, életlehetőségekben. A pszichológus ennek a tendenciának három rendkívül kedvezőtlen következményét emelte ki. Szerinte az alulra beszorítottság, a kilátástalanság, a szegénység, a munka- és lakásnélküliség összefügg az alsó decilis (legalsó 10 százalék) olyan nehézségeivel, mint a visszaeső bűnözés, a családon belüli erőszak, a felfelé mobilitás csaknem teljes lehetetlensége. Ezek viszont, ideszámítva az alkohol- és kábítószer-használatot is, tönkreteszik mind az egyének, mind a legalsó társadalmi rétegek lelkét. Mentálisan beteggé, de legalábbis személyiségükben torzultakká teszik őket. „Mivel náluk a termékenységi ráta is jóval magasabb, mint a felső decilisben, óhatatlanul nagyobb a mentális torzulások aránya is. Meg az átörökítés aránya. Másrészt: az Orbán-rezsim mesterségesen alakítja ki azt az egyre módosabb »nemzeti burzsoáziát«, amelyet nem a versenyképesség, a tudás és a hozzáértés jellemez, hanem a hűség a Párthoz és a Vezérhez. A pszichológia tárgya alapvetően nem az erkölcs; de azért belátható, hogy az immorális hűségből immorális cselekvés következik. Ez viszont a lelkeket is roncsolja”, állapítja meg a szociálpszichológus. A harmadik következmény a szerző szerint a kettő kölcsönhatása.
„Alul a nyomor és a reménytelenség miatt szétrágott lelkek, felül a megalomán és immorális milliárdosok és sameszaik a pazar(ló) életmódjukkal."
A fentieket a lapunknak adott 2019-es interjúban részletezte. „Harcos pesszimista vagyok, és nem szeretem a néplélek kifejezést. Inkább egy adott társadalom antropológiai értelemben vett kultúrájáról tudnék beszélni, amibe beletartozik az érték, a norma, a viselkedésmód is. Amennyire kultúrantropológusoktól, szociológusoktól tudjuk, és hát tapasztalatból, a kultúra nagyon lassan mozdul. Most olvasom Mikszáth A Noszty fiú esete Tóth Marival című könyvét, ami több mint száz évvel ezelőtt, a dualizmus korában játszódik, de néha a fejemhez kapok, mennyire tetten érhető már akkor is a legtöbb gondunk gyökere. A rangkórság, a házasodási szokások, a dörgölőzés, a ravaszkodás, a gazsulálás, a csókosok helyzetbe hozása, a karizmatikus vezető iránti rajongás, a teljes alárendelődés, amiért a közmunkát osztó polgármesternek ma szavazattal kell hálálkodni. A népesség jelentős része beszorult egy alárendelődő, autonómiahiányos sorsba, ami nehezen változtatható. Az oktatás, a közhangulat, a civil szervezetek – egy sor olyan összetett, nem egybites ügy van, ami visszavezethető a régmúltba.”
A bebetonozott
Az ember mentális állapota a legritkább esetben tartozik a közre. Ennek a személyes adatnak még egy közszereplő esetében is sokáig védelmet kell élveznie, és ha a jog nem is, de a jó ízlés mindenképpen életbe lép a közlés mérlegelésekor. Egy kormányfő idegrendszere azonban – ahogy egy pilótáé vagy egy mozdonyvezetőé is – szükségképpen közérdekű információ, és az erről folytatott közbeszéd is az. Rudas János számára ez evidencia egyrészt, szakmai kihívás másrészt. Egy tavalyi VH-publikáció-ban a miniszterelnök belső késztetéseiről és személyiségjegyeiről írva leszögezte: nem óhajt semmilyen diagnózist felállítani, személyes találkozás nélkül, szakmai okokból tilos diagnosztizálni bárkit is. Viszont ha személyesen találkoztak volna, akkor pedig etikai szempontok miatt lenne tilos bármit is közölnie. De néhány kérdést a fellelhető jelekből felvetett: milyen motiváció, belső késztetés vezérli Orbánt, mit lehet mondani a személyiségéről, és láthatók-e megnyilvánulásaiban mentális gondok? Ezzel kapcsolatban nem foglalkozott ellenőrizetlen pletykákkal (például grazi gyógykezelés), hanem csak a jól látható megnyilvánulásokkal. Ilyen az egyre erősebb titkolózás. „Aki még ismerte az egykori Szovjetunió rendszerét, tudja, hogy a beteges titkolózás mögött paranoid, vagyis üldözéses téveszmék – úgynevezett doxazmák – voltak. Azért kellett titkolózni, mert féltünk, hogy az ellenség keze beteszi a lábát… Az, hogy az orbáni rezsim is annyi mindent titkosít (Paks II. adataitól az orosz–ukrán háborút tárgyaló ülésig), a paranoid félelem jele. Itt is látjuk, hogy a mentális problémák részben átfednek bizonyos személyiségjellemzőkkel.”
Egy másik írásában a pszichológus kifejti: az a baj a bebetonozott politikusokkal, hogy az idő előrehaladtával egyre inkább elvesztik realitásérzéküket, döntéseik előkészítéséhez szükséges kritikusságukat, saját tevékenységükre, cselekedeteikre irányuló önreflexiójukat. „Ezt egy hierarchikus rendszerben a beosztottjaik és a látszólag független, ámde mégis tőlük függő szakértőik is erősítik oly módon, hogy egyre kevésbé merik bírálni a főnök marhaságait, netán rögeszméit.”Rudas János harcos pesszimistaként a négy évvel ezelőtti interjúnkban megjegyezte: „ha valamit a politikusok eltolnak, ugyanannyi év a helyrehozása. Nem tudom, igaz-e, de minél tovább roncsol a rendszer lelkeket, embereket, gondolatokat, kultúrát, annál tovább tart megreparálni.” Számolni is nehéz, mikorra várható ez, de van idő olvasgatni 13 és fél év lenyomatait, hogy kiderüljön, ki rontotta el, és mikor. Vagy: „Mi vagyunk a hősök és mi vagyunk a holtak / a nácik és a komcsik is magyarok voltak / mi voltunk Koppány és Kun Béla / mi vagyunk magunk a probléma.” (Kozmosz: Okosak földje)
Lélekrongálás most – Az Orbán-rezsim hatásai egy pszichológus szemével