Lengyel László (LL): A gázai Hamász-Izrael háború katonai és energiaügyi következményeiről szeretnék titeket kérdezni. Számtalan elemzés született a gázai háború okairól: így az amerikai hatalom gyengeségéből, illetve közel-keleti kivonulásából, az orosz bajkeverésből, az iráni-Hamász összeesküvésből, a palesztin kísérletből, hogy megakadályozzák az izraeli-szaúdi megállapodást, a Netanjahu-kormány provokációiból, egy újabb energiaár-robbanás előidézésének szándékából, vagy éppen a világméretű erőszak elszabadulásából vezetik le a Hamász váratlan támadását. Ti minek tulajdonítjátok a háború kirobbanását?
Szenes Zoltán (SzZ): A gázai háború kirobbantásáért egyértelműen a szélsőséges iszlamista szervezet felelős, de jelentős szerepe van a rossz izraeli politikának is. Az izraeli kormányok nem tudták kezelni a Hamász megerősödését, amely a 2005-ös kivonulás óta (1967-2005 között Izrael tartotta megszállás alatt az övezetet) fokozatosan átvette a hatalmat Gázában, a 2006-os választásokat pedig – meglepetésre – megnyerte. Az egyiptomi Muszlim Testvériségből kivált szélsőséges szervezet folyamatosan harcolt a megegyezésre törekvő Palesztin Felszabadítási Fronttal, majd a rivális Fatah vezetésű Palesztin Hatósággal. Amikor a békefolyamat palesztin hívei (kétállam-koncepció) megbékélésre törekedtek, vagy az iszlám vallásgyakorlást nehezítő izraeli intézkedések történtek (pl. 2021-ben, amikor palesztinokat lakoltattak ki Kelet- Jeruzsálemből), a Hamász mindig erőszakosan lépett fel. Az iszlamista szervezet 1988-as chartájában célul tűzte ki egész Palesztina felszabadítását, a cionista „entitás” megsemmisítését. A Hamász az első intifáda alatt (1987-1993) jött létre, de a második intifádánál (2000-2004) már vezető erőnek számított. Ők kezdték el az öngyilkos merényleteket, amellyel minden békekísérletet kisiklattak, palesztin oldalon híveket szereztek, a szélsőséges zsidók körében pedig felkorbácsolták a palesztinellenes érzelmeket. Ne felejtsük el, hogy Jichák Rabin miniszterelnököt szélsőséges zsidó ölte meg 1995-ben. A 2006-os választások után a Hamász fokozatosan átvette a Gázai övezet irányítását (azóta nem is voltak választások), erőszakkal kiszorította a Fatah erőit, államként kezdett funkcionálni, kiépítette a közigazgatást, erősítette a katonai erejét. Azóta Izrael a Hamásszal folyamatosan harcban áll. Sajnos a palesztin rakétatámadások és az izraeli légierő célzott válaszcsapásai, kisebb-nagyobb szünetekkel folyamatosak voltak, a megbékélésnek semmi jele nem volt. A kemény izraeli fellépések igazából nem hoztak eredményeket. A 2004-ben megölték a Hamász vezetőit, az új vezetés Szaúd-Arábia helyett Iránnal kezdte kiépíteni a kapcsolatokat. A nagy fegyveres konfliktusokban (2008-2009, 2014) jelentősen meggyengítették a Hamász erőit, pusztították a rakétakészleteiket, a katonai infrastruktúrájukat, de mint látjuk, a terrorista szervezet mindig képes volt külföldi támogatói segítségével újraszervezni erőit. Közben Izrael az „elszigetelés” politikáját folytatta, kerítést épített az övezet köré (dél felől ugyanezt csinálta Egyiptom), blokád alá helyezte a tenger felől, leállította a légi közlekedést, ellenőrizte az emberek és az áruk mozgását. Bár Tel-Aviv segítette a gázai adminisztráció működését (víz, áram, élelmiszer, stb.), a mára már a 2.3 millió főt kitevő lakosság élete döntően a segélyeken (ENSZ, EU, arab államok) múlik. Az ENSZ 2020-ban már elviselhetetlennek nevezte az életkörülményeket Gázában. Nem volt sikeres az izraeli „megtorlás politikája" sem, mert a minden terrorista cselekményt megtorló katonai fellépés során a politikai megoldás elveszett az erőszak ördögi körforgásában. Izrael jelentős sikere az Ábrahám-megállapodás: 2020-ban békeegyezményeket írt alá az Egyesült Arab Emírségekkel, Bahreinnel, Marokkóval, 2021-ben Szudánnal. De figyelmen kívül hagyta az Izraelt fenyegető nem állami szereplőket (Hamász, Hezbollah). Sőt, a Netanjahu-kormány Ciszjordániában új frontot nyitott, fegyvereket adtak a telepeseknek, tízezrével üldözi el a palesztinokat ősi földjükről. Csapatokat vezényelt át a gázai határtól a Jordán-folyó nyugati partjára, s itt is meghalt már 140 palesztin lakos és 2100 főre becsülik a sérültek számát.
A nemzetközi helyzet is kedvezett a terroristatámadásnak: folyik az orosz-ukrán háború, a Nyugat örült az Ábrahám-folyamatnak (a támadás meghiúsította a megegyezést Szaúd-Arábiával), az Egyesült Államokban megkezdődött az elnökválasztási kampány, az EU készül a jövő évi választásokra, fennáll a Nyugat-Kelet szembeállás. Mindeközben az izraeli belpolitika el volt foglalva a belső harcokkal és a kormányválsággal. Nem lehet megmondani, hogy mi lett volna, vagy mi lenne a jó izraeli politika az állandó egzisztenciális fenyegetés tükrében. A 35 éves Hamász elleni harc csak az erőszak spirálját hozta. Az október 7-i támadásnál Izrael nagyobb veszteségeket szenvedett, mint a terrorista szervezettel vívott katonai konfliktusok és háborúk során együttvéve: egy hónap alatt a halottak száma meghaladta az 1400 főt, a sérülteké pedig 5600 fő. Gázában egyre rosszabb a helyzet: a halottak száma már 10600 felett jár (amelynek közel 70 százaléka gyermek és nő), a sebesülteké pedig exponenciálisan emelkedik (33000 fő), 2000 embert pedig eltűntként tartanak nyilván. A kórházak fele, a segélyhelyek 70 százaléka működésképtelen, 200 orvos és ápoló halt meg, 57 mentőt ért támadás. A nemzetközi tiltakozások egyre erősebbek. Nemcsak az ENSZ, a humanitárius szervezetek, hanem a Palesztinával szimpatizáló erők is tüntetnek világszerte.
Lehet, hogy Izrael jelentősen meg tudja gyengíteni a Hamászt, de a meghalt harcosok helyére újabbak lépnek, a bosszúvágy tovább él. Nem valószínű, hogy az „új” Hamász nemzetközi támogatása megszűnik a jövőben. Ma a terrorszervezet legfőbb támogatója Irán (évente 100 millió dollárral), de sok pénzt kap Katartól is, amely most komoly szereplője a túszok kiszabadítására tett nemzetközi erőfeszítéseknek. A háború idején folyamatos politikai, diplomáciai, gazdasági és katonai támogatást kap Törökországtól, Malajziától, Algériától és Szudántól is. Fennáll a veszély, hogy a Hamász helyére még erőszakosabb terrorista szervezetek (Iszlám Dzsihád) lépnek. Izraelnek hosszú távú stratégiára is szüksége van, hogy a terrorizmus elleni harc mellett megoldja Gázában a társadalmi-gazdasági nélkülözést, csillapítsa a háború következtében felerősödött reményvesztést, kétségbeesést és haragot. Csak bízni lehet abban, hogy az USA vezetésével zajló diplomáciai erőfeszítéseknek sikerül tartós politikai megoldást találni Gáza népének.
Holoda Attila (HA): Én nem vagyok sem külpolitikus, sem katonai szakértő, így némileg outsiderként úgy látom, hogy a mostani háború kirobbanásának az a legfőbb oka, hogy az előző – rövid tartamú, de hasonló – háborúk egyszerűen nem zárultak le. A háborúkat csak abbahagyták – persze időszakos fellángolások és pogrom jellegű összecsapások folyamatosan voltak, mindkét részről –, de nem zárták le minden fél által elfogadhatóan. Rengeteg olyan régi és új sérelem fagyott be, ami épp úgy magában hordozta a „örök tüskét” az egyik vagy a másik fél részéről, ahogy a magyarok évszázados sérelmei még mindig rányomják a bélyegüket a szomszédos országokkal való kapcsolatainkra. A politikusok szeretik újra és újra feléleszteni az ilyen sérelmeket, leginkább akkor, ha egyéb kül- vagy belpolitikai sikertelenségüket szeretnék vele palástolni. Azzal, hogy Izrael lehetőséget adott a Hamásznak, hogy új, saját közigazgatással működő államot teremtsen az államban, egy igazi terrorszervezetet hagyott uralkodni, amely kizárólag a maffiarendszerű működésben tud és képes gondolkozni. Így a Gázában élő palesztinok és más arab nemzetiségek gyakorlatilag a terrorista Hamász igazgatási szervezetének kiszolgálói és Stockholm-szindrómában szenvedő túszai voltak és maradtak végig, hiszen egy erőszakra alapozott maffiaszervezetet sosem fognak tudni békés, polgári és demokratikus eszközökkel megváltoztatni.
LL: A Hamász barbár támadásának meglepetése okkal veti fel a Netanjahu-kormány, a hadsereg és a titkosszolgálatok felelősségét. Mintha nemcsak a nagyhatalmak – Amerika, Oroszország, Kína –, hanem az olyan erős középhatalmak, mint Izrael erőszakszervezetei is válságban lennének, mintha nem lenne összhang a politikai vezetések, illetve a hadseregek és a titkosszolgálatok között. Amerikában a csőcselék megrohanhatja a Capitoliumot, a hadsereg fejvesztve menekülhet Afganisztánból; az orosz hadsereg és titkosszolgálat képtelen felmérni az ukrajnai helyzetet és a vártnál sokkal gyengébb teljesítményt nyújt a fronton; Kínában sorra váltják le a katonai vezetőket; Izraelben pedig láthatólag nincs egyértelmű, összehangolt politikai és katonai cél és stratégia. Mi lehet a hadseregek és titkosszolgálatok válságának az oka?
SzZ: Kétségtelen, az október 7-i támadás váratlansága és barbársága megdöbbentette a világ közvéleményének többségét. A nemzetközi média a Hamász háborús akcióját Pearl Harborhoz, illetve 2001. szeptember 11-hez hasonlította. Barbársága az ISIS-re emlékeztetett. Szinte hihetetlen, hogy a nemzetközileg rendkívül jónak tartott izraeli hírszerzés ennyire csődöt mondott, amiért már az illetékes vezetők vállalták is a felelősséget (bár Netanjahu bírálatát visszautasították, aki vissza is vonta a kritikáját). A kormány részéről még nem történt szembenézés a hírszerzési kudarcért, pedig kiderült, Egyiptomból is kapott figyelmeztetést a küszöbön álló támadásról. Nyilvánvaló, hogy itt okok összessége okozta a hatalmas fiaskót.
Pedig már volt történelmi tapasztalat, hiszen 1973. október 6-án Egyiptom és Szíria hasonló, meglepetésszerű háborút indított Izrael ellen, amit az ország csak az Egyesült Államok óriási katonai segítségének és az izraeli haderő bátor harcának köszönhetően tudott elhárítani. A jóm kippuri háborút a délről és északkeletről egyszerre támadó arab országok az „engesztelés” napján indították meg, amely a judaizmus egyik legfontosabb vallási ünnepe. A jeles napon Izraelben – ugyanúgy mint most – szabadságolások és az ünnepek voltak, az IDF nem volt felkészülve a meglepetésszerű támadásra, az ország hatalmas veszteségekkel kezdte a kétfrontos harcot. Bár már fél évvel a háború kitörése előtt számos jele volt a katonai felkészülésnek, október 5-én a két támadó ország teljes harckészültségbe helyezte hadseregét, az izraeli kormány azonban nem hozott semmilyen védelmi intézkedést. A titkosszolgálatok akkor sem tudták felmérni, hogy mennyire valósak a háborús szándékok, Golda Meir miniszterelnök „félinformációk” alapján pedig nem akart megelőző csapást végrehajtani, az ünnepet elhalasztani. A következmények katasztrofálisak voltak: területvesztés, közel 15 ezer halott és 35 ezer sebesült, az IDF arzenáljának szinte teljes pusztulása. A háború után hatalmas tüntetések kezdődtek a kormány ellen (ez most is várható), a lakosság a kormány, a hadsereg és a titkosszolgálatok vezetőinek lemondását követelte. Bár a háborút kivizsgáló bizottság öt felső szintű vezető felelősségre vonását kezdeményezte, de ezek között nem szerepelt sem a miniszterelnök asszony, sem Móse Daján védelmi miniszter. Végül fél évvel a háború befejezését követően a kormány mégis lemondásra kényszerült.
Nyilvánvaló, hogy az izraeli nemzetbiztonsági szolgálatok most sem voltak a helyzet magaslatán, mint 1973-ban. Izraelben három titkosszolgálat működik: a külföldi hírszerző szolgálat, a Moszad, a belső biztonsági szolgálat (Sin Bet), valamint a katonai hírszerzés, az Aman. A váratlan támadásért a fő felelősség a belső hírszerzést terheli, amelynek elsődleges funkciója a terrorista szervezkedés felderítése, kémelhárítás, a terroristagyanús személyek kihallgatása, hírszerzési információk gyűjtése, valamint a Ciszjordániában és Gázában zajló terrorizmus-ellenes műveletek információs támogatása. De a katonai hírszerzésnek is lett volna tennivalója, mert fő feladata a szomszédos országok katonai képességeinek (benne a Hamász és a Hezbollah) értékelése, elemzések készítése a törvényhozás és a kormány részére. Végül, a katonai vezetés is felelős, mert éppen az 1973-as jom kippuri háború után az izraeli vezérkar alárendeltségében létrehoztak egy önálló katonai felderítéssel, harci hírszerzéssel és hadszíntéri adatgyűjtéssel foglalkozó szervezet, igaz, az Aman szakirányítása alatt. De nem lehet megkerülni a Moszad felelősségét sem, mert tudjuk, hogy az Izrael-ellenes terrorista szervezetek rendszeresen találkoztak Libanonban, amiről információt szerezni, külföldi hírszerzési feladat. Nem lehetett problémamentes a három titkosszolgálat közötti együttműködés. A Hamász és segítői egyértelműen hosszú ideig tervezték a példátlan méretű szárazföldi támadást, amelyet katonai terminológiával nemcsak összfegyverneminek, hanem egy kis túlzással összhaderőneminek is nevezhetünk. A Hamász Izrael szeme előtt gerillaszervezetből hagyományos hadviselésre is alkalmas terrorista haderővé vált.
A hírszerzési kudarcra az elemzések számos okot találtak: az elhárítás a fő figyelmet már hosszabb ideje Ciszjordániára fordította, általános volt a vélemény, hogy Gáza felől nagy támadás nem érheti az országot; bebizonyosodott, hogy a fejlett elektronikus hírszerzés nem pótolja az ügynököket, az emberi hírszerzést; nem vették észre, hogy a Hamász népszerűsége jelentősen lecsökkent a háború előtt (az Arab Barometer szeptember végén-október elején a gázaiak körében már csak 24 százalékos támogatást mért), ami ösztönözhette az iszlamista szervezetet a háborúval való figyelemelterelésre; Netanjahu szélsőséges jobboldali kormányzása teljesen megosztotta a társadalmat, polarizálta a fegyveres erőket és a titkosszolgálatokat is. Mintegy 1000 fő támadta meg Izraelt szárazföldön, levegőből és a tengerről. A terroristák az első két nap 700 főt öltek meg, 2100 fő pedig megsebesült. A „könnyű-gyalogság” pick-up autókkal, motorkerékpárokkal, civil járművekkel volt felszerelve, amelynek támadását több ezer rakétacsapással, aknavető-támadásokkal támogattak. A kerítést buldózerekkel (műszaki csapatok) nyitották meg, a tenger felől és a levegőben motoros siklóernyőkkel és drónokkal (légierő) támadtak. A politikai vezetés védelmében szólni kell arról is, hogy a titkosszolgálatok tájékoztatási „zsargonja” sohasem egyértelmű, mindig csak a veszélyekre hívja fel a figyelmet, de kevés dolgot állít határozottan, az egyértelmű előrejelzésektől tartózkodik. George W. Bush is megírta emlékirataiban, hogy bár az al-Kaida lehetséges támadását előre jelezték az amerikai szolgálatok, de csak az első tíz fenyegetés közé helyezték. Ennek alapján egy vezetőnek nehéz az országot „felforgató” intézkedéseket hozni. Ezért mondta Golda Meir, hogy „az a vezető, aki nem habozik, mielőtt harcba küldi nemzetét, nem alkalmas vezetőnek”. Csak remélni lehet, hogy Netanjahu ennek tudatában döntött a totális megtorló háborúról.
HA: Nem hozzáértőként úgy vélem, hogy a hadseregnek, a polgári és katonai titkosszolgálatoknak éppen az lenne a feladatuk, hogy az ilyen kvázi váratlan helyzetekről információkat gyűjtsenek, ha kell beépüljenek az ellenség soraiba, majd a begyűjtött információk igazságtartalmának igazolását követően tájékoztassák a fennálló lehetséges veszélyekről a politikusokat, akik aztán a szükséges erőforrás rendelkezésre bocsátásával, teret és lehetőséget adjanak a hadseregnek az adott ország megvédésére. Ebbe az egyszerűnek tűnő (a gyakorlatban távolról sem ilyen egyszerű) folyamatba valahol homokszem került. Bárhogy történt, nagyon súlyos és védelmi szempontból végzetes hiba volt, melyből súlyos felelősségre vonásnak kell következnie. Az említett orosz, vagy kínai diktatúrák esetén, ennek meg is vannak szinte azonnal a személyi és vélhetően a szervezeti következményei. Érzésem szerint az elmúlt 25-30 évben a titkosszolgálatok – és ebbe éppúgy beleértem a teljes, vagy féldiktatúrákban működő szolgálatokat, mint a demokratikus országok belső és külső védelemre szakosodott szolgálatait is – nem mindenütt elégedtek meg azzal, hogy védelmi és megelőzési intézményekként kiszolgálói legyenek az aktuális hatalomnak, a sokszor inkompetens és pancser politikusoknak, hanem megpróbáltak/megpróbálnak a kül- és belpolitikák, valamint háborús geopolitikák árnyékirányítóivá válni. Ráadásul a hadiiparnak is sok esetben jó szolgálatot tudnak tenni, egy-egy háborús helyzet, vagy tényleges konfliktus kialakulásával, így a pénzügyi forrásaik sokszorosan felülmúlhatják a polgári, demokratikus társadalmak és parlamentek saját legitim lehetőségeit.
LL: Ellentétben az ukrajnai „hosszú háborúval”, az izraeli-arab háborúk rendszeresen, visszatérően „rövid háborúk” voltak. Most politikusok és elemzők „hosszú háborút” jósolnak. A Hamász az évek során 30-40 ezres jól felfegyverzett erőt képzett ki, alagutakat és bázisokat alakított ki, civileket és túszokat használ élő pajzsul. Izrael pedig meghirdette a Hamász teljes megsemmisítését, a súlyos légicsapások mellett megkezdte a szárazföldi offenzívát. Mit jelenthet a gázai „hosszú háború”? Mi számít győzelemnek? Lehetséges-e eredményt elérni súlyos civil áldozatok nélkül? S végül, elképzelhető-e, hogy a Hezbollah és Irán beavatkozásával egy az egész térségre kiterjedő nagy háborúval kell számolnunk, és ha igen, milyen következményekkel?
SzZ: Az arab-izraeli háborúkat meg kell különböztetni a Hamász elleni katonai konfliktusoktól. Az első, az ún. függetlenségi háborút (1948-1949) Izrael az arab államok (Egyiptom, Jordánia, Szíria, Libanon, Szaúd-Arábia, Jemen) és a palesztin erők ellen vívta 10 hónapig. A harcok eredményeképpen a győztes Izrael megszerezte a Palesztina megosztásáról szóló ENSZ határozatban a palesztinoknak ígért terület 60 százalékát (6700 km²) és Jeruzsálem nyugati részét, viszont 750 000 palesztin vált hontalanná. A második, ún. nyolcnapos háborúban, Izrael a Szuezi-csatornát államosító Egyiptom ellen vívott fegyveres küzdelmet az izraeli-brit-francia szövetség részeként. A háború eredményeként Izrael hajózási lehetőséget szerzett a Tiráni-szoroson keresztül Afrika és Ázsia irányába. A szoros blokádja miatt 1967 júniusában kitört a harmadik izraeli-arab háború, amelyben Izrael hat nap alatt döntő győzelmet aratott az arab országok felett, megszerezte a Sínai-félszigetet és Gázát Egyiptomtól, a Jordán folyó nyugati partját és Kelet-Jeruzsálemet Jordániától, a Golán-fennsíkot pedig Szíriától. A háború következtében újabb 413 000 palesztin vált hontalanná. A fölényes győzelem hatására alakult meg a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ), amely évtizedekig terrorista módszerekkel harcolt a palesztinok jogaiért. A negyedik izraeli- arab háború, az ún. jom kippuri háború három hétig tartott 1973 októberében, de a keserves izraeli győzelem komoly biztonságpolitikai változásokat idézett elő a térségben. Az ENSZ békefenntartókat telepített a Sínai-félszigetre és a Golán-fennsíkra. Izrael lemondott a hatnapos háborúban szerzett egyiptomi területekről, cserébe viszont Egyiptom elismerte Izrael Állam létét. A legutóbbi két háborút Izrael Libanonban vívta; az ötödik háborút (1982-1984) a PFSZ, a hatodikat pedig (1986) Dél-Libanonban, a Hezbollah ellen folytatta, utóbbi 34 nap után „döntetlennel”, tűzszünettel fejeződött be.
A Hamasz elleni összecsapások abban különböznek a többi izraeli-arab háborútól, hogy mindig lokalizálódtak a Gázai övezetre, megtorló jellegűek voltak és aszimmetrikusak. Amíg az első és második palesztin intifádát alapvetően rendőri erőkkel kezelték, az Izrael elleni rakétatámadások, öngyilkos merényletek, terrorista cselekmények a hadsereg megtorló akcióit vonták maguk után. Az izraeli erők Gázából történő kivonása után, 2006-tól az izraeli haderő 20 nagyobb megtorló hadműveletet hajtott végre, alig volt olyan év (2007, 2013, 2016, 2017, 2020), amikor a Hamász rakétaindításai, terrorista támadásai miatt ne történtek volna célzott válaszcsapások. Az első komoly katonai összecsapásra 2008 december végén került sor, miután a Hamász felmondta a tűzszünetet és intenzív rakétatámadásokat intézett Izrael déli települései ellen. Az „Öntött ólom” fedőnevű 22 napos hadműveletben 10 000 fős izraeli katonai csoportosítás vett részt, a palesztinok 1300 főt (köztük 400 Hamász és 250 Palesztini Iszlám Dzsihád gerillát) veszítettek és megsebesült 530 fő. Izraeli oldalon 16 fő volt a veszteség, 326 fő megsebesült. 2008-tól 2023 szeptember végéig – az ENSZ humanitárius ügyekért felelős hivatal (OCHA) adatai szerint – 6407 palesztint öltek meg (ebből 5360-t Gázában), illetve 308 izraeli halt meg. 2009-ben újra Netanjahu lett a miniszterelnök, aki 10 éves hivatali ideje alatt bátorította az izraeli nacionalistákat, felgyorsította a telepek terjeszkedését, ellenezte az izraeli-palesztin konfliktus kétállami megoldását. A következő nagyobb katonai konfliktus 2014 júliusában tört ki, amikor a Hamász elrabolt és megölt három tinédzser korú fiatalt. A „Vágóél” fedőnevű hadművelet már nagyobb izraeli haderő-csoportosítással valósult meg, a légi előkészítés után ekkor is benyomultak szárazföldi erők Gázába, és csak több mint másfél hónapos harcok után, békekötést követően vonultak ki. 2310 palesztin meghalt (40 százalékuk terrorista harcos) és 10 600 fő megsebesült, míg az izraeli oldalon 73 fő halt meg (ebből 67 katona), a sebesültek száma elérte az 550 főt (469 katona) Az izraeliek ekkor is a terrorista erők jelentős meggyengítéséről, a rakétaeszközök elpusztításáról, illetve 32 alagút elpusztításáról számoltak be. A nemzetközi közvélemény ekkor is erősen bírálta Izraelt és a Hamászt a humanitárius jog be nem tartásáért, aránytalan erő alkalmazásáért. 15 napos véres konfliktus robban ki 2021 májusában, amikor az izraeli hatóságok négy családot akartak kiutasítani Kelet-Jeruzsálemből, illetve a rendőrség megostromolta az al-Aksza mecsetet, a palesztinok szent helyét. A válság megoldásában az izraeli rendőrség vett részt, a megtorló csapásokat Gázában viszont a légierő hajtotta végre. Ekkor az övezetbe nem vonultak be a szárazföldi csapatok, de így is 286 palesztin meghalt, 3528 fő pedig megsebesült, 38 000 palesztinnak el kellett hagyni a lakóhelyét.
Gábor György: A megszentelt tömegmészárlásA 2023. október 7-én kezdődött háború minden szempontból meghaladja a korábbiakat. Netanjahu miniszterelnök két célt tűzött ki a fegyveres erők elé: a Hamász teljes legyőzését és a túszok kiszabadítását. Hadiállapotot rendelt el, két nap alatt bevonultatott 300 000 tartalékos katonát. A háborús forgatókönyv követi a korábbi hadműveleti terveket: egyhetes légi támadások után a szárazföldi haderő (egy gépesített hadtest) északon két irányban támadt Gázaváros felé, keletről pedig áttört a tengerig és lezárta a dél felé mozgást Rafah irányába. A civil lakosság délre költözéséhez az izraeli hadsereg meghatározta, hogy mikor, milyen útvonalon lehet délre mozogni. Ezt követően megindultak a szárazföldi műveletek Gáza városában. A városharc az egyik legnehezebb harctevékenységi fajta, amit itt még kombinálni kell alagutakban folyó harcokkal is. A hadművelet bonyolultságát mutatja, hogy a támadó harc kezdetekor az izraeli vezérkari főnök, Herzi Halevi altábornagy a helyszínen koordinálta az együttműködést, és hívta fel – amit én is fontosnak tartok – az erők megóvására a figyelmet. Az izraeli győzelem nem kérdéses, hiszen az ország fegyveres erejét a világ 18. legerősebb haderőjének tartják, amely nagyszámú modern fegyverrendszerrel rendelkezik.
A totális légi uralom és a komplex felderítési képesség tovább növeli az IDF előnyét. A Hamász (al-Kasszád és Palesztin Dzsihád dandárok, al-Aksza mártírdandár, palesztin militáns csoportok) erőit 40-60 ezerre becsülik, amely azonban az egy hónapja folytatódó csapások miatt (csak az első héten az izraeli légierő 6000 bombát dobott le) folyamatosan gyengül. Mindhárom irányban egy-egy hadosztály támad, emellett más erők is (légierő vadászgépekkel, helikopterekkel és drónokkal, a tüzérség, harcbiztosító csapatok) vesznek részt a támadó hadműveletben. A veszteségek nagysága (már 350 katona halt meg) attól függ, hogy mennyire sikerült a Hamász erejét megtörni, infrastruktúráját megsemmisíteni, parancsnoki, vezetői rendszerét szétzilálni. Nem kétséges, hogy a kitűzött politikai célok miatt a harcok tovább tartanak, mint a 2014-es háborúban, de hogy meddig, azt nem tudjuk. Ha sikerülne a túszokat kiszabadítani, akkor a Hamász legyőzését könnyebben lehetne bejelenteni, ha a politika úgy szeretné. Ez lerövidíthetné a háborút. Ha a teljes megsemmisítés az alagútrendszert, a terrorista bázisok lerombolását, az iszlám fegyveresek legkisebb szervezeti egységinek megsemmisítését is jelenti, akkor a háború sokáig fog tartani. Sajnos a harcok civil áldozatokkal is járnak, mert a Hamász civil környezetben rejtőzködik, civil intézményeket, lakosságot, technikai eszközöket (még a mentőautókat is) használ, így akkor is terroristák felelősek a lakossági veszteségekért, ha azt izraeli fegyverek okozzák. Jó jel, hogy az IDF egyre többet kommunikál a helyi lakossággal, együttműködésre szólít fel, tájékoztató-információs kampányt folytat.
Minden azon múlik, hogy mikor és milyen formában fejeződik be a háború harmadik szakasza, amely eddig mindig tűzszünettel és a szárazföldi izraeli erők (ha volt ilyen) kivonásával zárult. A hírek szerint Izrael a hatalmat szeretné véglegesen visszavenni a Hamásztól és támogatóiktól. Az egyik változat szerint a terület vezetését visszaadják a Palesztin Nemzeti Hatóságnak, de amerikai vezetéssel dolgoznak azon is, hogy egy új politikai erőt hozzanak létre, amely elkötelezett híve lenne a kétállami megoldásnak. Ebben az esetben Izraelnek tartósan bent kellene maradnia az övezetben.
A gázai háború eszkalációjának vannak ugyan elméleti esélyei, azonban jelenleg Izraelt nem az arab országok, hanem nem-állami terrorista szervezetek (Hamász, Hezbollah, jemeni húszik) fenyegetik. Irán is támadó retorikát használ, de nem valószínű, hogy komolyabb fegyveres erővel támogatná az iszlamista szervezeteket. A Hezbollah folyamatosan fenyegetőzik, de csapásokat csak a déli, határmenti szakaszokra mér, ahonnan már az izraeli lakosokat kitelepítették. Az izraeli vezetés világossá tette, hogy ha háborút indítanak, akkor megtámadják Libanont, és erre a feladatra készenlétben tartják az északi katonai körzet erőit. Jó hír, hogy az Arab Liga országai sem tartanak válságtanácskozásokat, nyilatkozataik megmaradnak az erőszak elítélése, a humanitárius jog szabályainak betartása, a civil lakosság védelme mellett. Oroszország és Kína szolidáris a palesztinokkal, de támogatásuk elsősorban politikai és diplomáciai. USA egyértelműen az eszkaláció megakadályozásában érdekelt: elrettentésül a térségbe vezényelt két repülőhordozó-köteléket, amelyek „besegítenek” Izraelnek a kívülről jövő rakétatámadások elhárításában (már fogtak el Jemenből indított rakétákat). Washington ezen kívül kiegészítő fegyverzetet és lőszert szállít, illetve kongresszusi jóváhagyásra vár egy 14 milliárd dolláros segélycsomag is. Erre igazán szükség lesz, mert most tett közzé az izraeli pénzügyminisztérium egy kalkulációt, mely szerint egy 8-12 hónapig tartó háború várhatóan 51 milliárd dollárt emésztene fel (ez az ország éves GDP-jének 10 százaléka). A terv nem számol a háború eszkalációjával, ám a napi harctevékenység egymilliárd sékelbe (1 sékel = 58 Ft) kerül. Izrael jelentős segélycsomagot is előkészít a gázai lakosság részére.
HA: Hogy miből lesz végül rövid, vagy hosszú háború, legtöbbször a történelemelemzés lesz képes – az is csak utólag – pozicionálni. Putyin (és az orosz hadsereg) például rövid háborúra készült, míg a közel-keleti izraeli-arab konfliktus sokszor vetítette már előre egy hosszúra nyúló, kiterjedt háború képét, aztán a végén egyik sem úgy alakult, ahogy a szakértők várták, vagy előrejelezték volna. Általában azt gondolom, hogy egy-egy háborús konfliktus kirobbantói sok mindennel tudnak előre számolni és tervezni, de azt tudják a legkevésbé modellezni, hogy a megtámadott ország civil társadalma, vagy éppen a külföldi államok miképpen fognak egy ilyen helyzetre reagálni. És a kifejezésre juttatott reagálásuk mennyire fogja akár gyökeresen is megváltoztatni a kormányzó politikusok hozzáállását. Legalább ennyire fontos lehet az is, hogy a támadó ország „hátországa”, mennyire fogja támogatni a támadás céljait és az azt vezető politikai és katonai erőket. Én azt gondolom, hogy ez a mostani háború (de az oroszok háborúja is Ukrajna ellen) a maga durvaságával és kegyetlenségével, a civil áldozatok túszként és pajzsként történő használatával talán csak a II. világháború legembertelenebb és leggyalázatosabb népirtásaihoz hasonlítható. Úgy tűnik számomra, hogy az elembertelenedő társadalmak a jellegükből adódóan tökéletesen embertelen és cinikus politikusokat termeltek ki magukból. Számító és korrupt politikusokat, akik számára az emberek csak számok, „ágyútöltelék katonák”, leírható „méltányos veszteség” és „a szent cél, netán vallás”, vagy éppen a politikus saját nagyhatalmi elképzelései érdekében feláldozható hústömeg, nem egyéb. A történelem ismétli önmagát, és a történelmi szereplők (nevezzük most így a politikusokat, bár nem nagyon érdemlik meg) sosem képesek sem tanulni a múlt hibáiból, sem pedig meghaladni azokat a humánum és a jövő érdekében, mert számukra ezek az értékek és érdekek nem léteznek, kizárólag saját érdekeiket szeretik az adott társadalomra kivetíteni, mint egyedül üdvözítő célt. S ehhez, ha kell, felhasználják az emberek tudatlanságát, az emocionális tölteléket épp úgy, mint a vallást és az egyházak, sajnos, farizeus támogatását is. Sőt figyelve a mai kor politikusokat, sokszor azt veszem észre, és nem csak a háborús konfliktusokban, de közvetlen környezetünkben is akár, hogy éppenséggel azt akarják megismételni, lekopírozni, csak sokkal korszerűbb, fazon-igazítottabb, de egyben gonoszabb és kegyetlenebb változatban, amiről azt hihettük, hogy sosem térhet már vissza. Ezért lesznek a háborúk egyre embertelenebbek, antihumánusabbak és véresebbek. Az emberélet (legyen az gyermek, nő, fiatal, vagy öreg) csak strigula a háborús veszteségek listáját, nincs sem értéke, sem becsülete az emberi létnek, ha harcgőzös fejjel uszító politikusok, társadalmi és törvényi kontroll nélkül diktálják a változásokat. Ha ezt nem tudja megakadályozni rövid úton a világ humánusan és demokratikusan gondolkozó fele, akkor az emberiség számára nagyon fekete és szörnyű napok jöhetnek. Sajnos azt kell mondjam, hogy figyelve az egyre nagyobb politikai térhez jutó társadalmi gyűlölet és rasszizmus erősödését, nem csak hagyományosan tekintélyelvű, de még a demokratikus parlamenti működést és a társadalmi és jogi fékek és egyensúlyok rendszerét alkalmazó országokban is, hogy valamilyen nagy világégés felé tartunk újra, hacsak nem leszünk képesek közösen megálljt parancsolni az ilyen politikai és hatalmi játszmáknak.
LL: Immár két, energiaszempontból meghatározó térségben folyik háború, Ukrajnában és a Közel-Keleten. Milyen hatással van rövid távon az energiaárakra és a szállításokra a két háború és mit jelent hosszabb távon a világ energiafelhasználásának szerkezetében? Mi történne, ha Irán lezárná a Hormuzi-szorost, vagy az amerikai hadihajók megállítanák az iráni olajszállítókat?
HA: Azt, hogy rövidtávon milyen hatása volt az orosz-ukrán háborúnak, már többször átbeszéltük. Európa kiemelt földgázellátója, Oroszország és a legfontosabb gázellátási útvonalakat felügyelő Ukrajna háborúja drasztikus, máig tartó piaci ár- és ellátás-bizonytalansági hatást, ám egyúttal gyors és végleges átrendeződést okozott az európai földgázellátásban, sőt az egyre zöldebb és hatékonyabb európai energiamix kialakításában is. Az Európában zajló háború közvetlen hatást jelentett mind az árak, mind az ellátási források és útvonalak tekintetében. Az izraeli-Hamász háború sokkal inkább közvetett energiaellátási problémákat jelezhet előre, attól függően, hogy rövid, vagy hosszútávú lesz az újabb zsidó-arab konfliktus. Ezt senki se tudja, ami további energiabizonytalanságot eredményezett, melynek piaci hatásai sokkal volatilisebbek, mivel naponta, sőt napon belül is ugrándozó árakat és kontraktuskötéseket jelent annak függvényében, hogy az elemzők éppen síita muszlim Irán komolyabb belépését a háborúba, vagy a szunnita muszlim szaúdi királyság és a zsidó állam közötti kiegyezés folytatására utaló információk alapján értékelik a bizonytalanságokat. A Földközi-tenger keleti térségében zajló háború egyértelműen zavarhatja azt az európai LNG ellátási csatornát, ahol éppen az orosz-ukrán háború következményeként megerősödött az ellátásbiztonsági diverzifikáció; azaz a korábbinál nagyobb jelentősége van mind árazási, mind ellátás biztonsági szempontból az erről érkező gázforrásoknak, mint akár 2-3 évvel korábban. Bár a két érintett háborús fél valójában ma még nem lényeges tényező a világ, vagy Európa földgázellátásában, ám köszönhetően a nemrég felfedezett izraeli offshore gázmezőknek (Leviathan, Tamar és Karish), Izrael már teljesen önellátóvá tudott válni földgázból, az éves termelése pedig meghaladja a 21 milliárd köbmétert. A háborús helyzetben, mint egyértelmű célpontok, az izraeli gázmezők egy része elővigyázatosságból leállításra került, ami azt eredményezte, hogy az izraeli fogyasztók ellátásának biztosítása befolyással bír az Európába (katari, egyiptomi, vagy más afrikai forrásokból) irányuló LNG szállítmányok megosztására. Így csökken a kínálat az európai földgázpiacon, ami árfelhajtó hatású, annak ellenére, hogy az európai országok az idén is alaposan megtöltötték gáztárolóikat, azaz pillanatnyilag nincs ellátási hiány, ám figyelembe véve a jelzett forrásokban történő megosztást, bizony a téli időjárás beköszöntével további áremeléseket hozhat a piacon. A háború bekövetkeztével azonnal egynegyedével emelkedett a mértékadó holland gáztőzsdén, a TTF-en a földgáz ára, így a korábbi, mondhatni enyhébb árszínvonalú nyári időszakban tapasztalt 29-36 EUR/MWh súlyozott átlagár októberben már 40 EUR/MWh felett járt a piacon. Ez az árszint még mindig távol van az orosz-ukrán háború kitörését követő, tavaly nyári 169-235 EUR/MWh-s átlagáraktól, de jelzi, hogy a piac, mint mindig, most is némileg pánikszerűen, szinte hisztérikusan reagál minden ellátási bizonytalanságot magában hordozó változásra.
A kőolaj világpiaci ellátásának szemszögéből, a Hormuzi-szoros kulcsútvonalnak számít, a világ teljes olajtermelésének 20-30 százaléka ezen át jut el a vásárlókhoz, így döntő fontosságú, hogy fenyegeti-e bármely ország az útvonalon történő kőolajszállító tankerek biztonságos áthaladását. Irán már talán „első felindulásból” meg is fenyegette a piacokat a Hormuzi-szoros katona blokáddal történő lezárásával, ami gyakorlatilag ellehetetlenítené az Öböl-országokból történő kőolajexportot épp úgy, mint a teljes katari LNG kivitelt is. Fenyegetésként mindenképpen komolyan veendő, ám ne feledjük, hogy a súlyos olaj- és gázembargó alatt álló Irán maga is ezen az útvonalon keresztül juttatja el az embargót figyelmen kívül hagyó felvevő piacra, elsősorban Kínába a szállítmányait.
Csak csendben jegyzem meg, hogy némi eredet-átfestést követően és erősen nyomott árakat alkalmazva, azért elég jelentős lehet az Európába feketén, vagy mondjuk úgy „kiszürkítve” érkező iráni kőolaj mennyisége is, még, ha bizonyára le is tagadnák a vásárlók. Ám tudni kell, hogy a híres perzsaszőnyegen kívül Iránnak valójában semmi egyéb terméke nincs, amiért konvertibilis valutához juthatna, csak a földgáz és a kőolaj, már pedig a technológiák fejlesztéséhez és az új technikák (még ha nagyságrendileg alapvetően a kínai termékek érkeznek be hozzájuk) megvásárlásához deviza kell, ahhoz pedig az olajat el kell tudni adni és a vevőhöz (éppen a Hormuzi-szoroson át) el kell juttatni is. Tehát a szoros átjárhatósága Iránnak legalább annyira életbevágó, mint az érintett arab országoknak (és vevőiknek) – kinek a kőolaj, kinek az LNG szállítmányok áthaladása miatt. De azért a fenyegetettség az fenyegetettség, nem véletlen, hogy mind az Egyesült Államok, mind az Egyesült Királyság hadihajókat és repülőgép-hordozókat csoportosított át az Arab (Perzsa)-öböl hormuzi kijáratához, biztos, ami biztos!
SzZ: Mivel a háború már a második szakaszában jár, természetes, hogy van aggodalom a konfliktus esetleges közel-keleti kiterjedése miatt, de egyetértek azzal, hogy a Hormuzi-szoros iráni lezárása csak elméleti lehetőség. Az Omán és Irán között húzódó létfontosságú, 40 km széles és 60 km hosszú csatorna összeköti a közel-keleti nyersolajtermelőket a világ kulcsfontosságú piacaival, így a kínaival is. Egy esetleges lezárás esetén megugranának az olajárak, de az olajtermelők, Irán, Szaúd-Arábia, Irak és Kuvait is függnek a szállítási bevételektől. Ez persze nem akadályozza Iránt abban, hogy rendszeresen fenyegetőzzön, ha van oka, ha nem, a szoros lezárásával, de ha ez komolynak tűnik, akkor mindig megjelenik egy-egy amerikai repülőgép-hordozó, a „90 ezer tonnás diplomácia”, amely jobb belátásra téríti a teheráni vezetést. Irán különösen 2019-ben fenyegetődzött sokat, amikor Donald Trump kilépett a 2015. évi nukleáris megállapodásból. Ez persze nem jelenti azt, hogy az irániak ne kellemetlenkednének a szoros környékén. Az elmúlt két évben az Iráni Forradalmi Gárda hajói 15 nemzetközi lobogó alatt közlekedő kereskedelmi hajót támadtak vagy zavartak meg. De ez nem azonos a szoros teljes lezárásával.
LL: Tartós világméretű káoszra, nagyhatalmi bizonytalanságra, a helyi háborúk láncreakciójára, újabb és újabb energia- és élelmiszerválságra számítotok, vagy valamiféle nagyhatalmi megállapodásra és stabilizációra, a helyi konfliktusok fokozatos rendezésére, az energiahelyzet konszolidálására? A globális politikai, katonai és gazdasági összeomlás, a többféle válság összeadódásának szörnyű képe lebeg a szemetek előtt, vagy valamiféle észszerű és kivitelezhető, intézményes nemzetközi megoldásoké?
HA: Ahogy említettem is, én most leginkább a kaotikus helyzetkialakulásától tartok, sajnos akár egy, a mostaniaknál jobban kiszélesedő háborút sem tartok lehetetlennek, mert nem látom azt az egységes megoldás irányába tartó, közös akaratot megtestesülni sem a NATO, sem az ENSZ részéről, ami szükségeltetne egy ilyen többes konfliktus mielőbbi békés rendezéséhez. Tudomásul kell vennünk, hogy több országban választások közelednek, így azok a pártok, amelyek minden probléma gyökerét másokban és más országokban szeretik fellelni, könnyedén vezetik félre a választókat, harsogva mutogatva azokra, akik a háborúk megoldásához még további támogatást adnának, mert a belpolitikai problémákat azonnal a támogatások máshová történő eljuttatásával magyarázzák. És sajnos ez a mentalitás Európára éppen úgy jellemző, mint a tengerentúli választások közeledtével az USA-ban felerősödő elnökválasztási kampánybeszédekre. Ebben a kakofóniában sajnos a magyar kormány is azokat a hangokat erősíti, amelyek minden baj forrását a háborúk lezárását célzó intézkedésekre vezetik vissza, s miközben a béke egyedüli harcosaként tünteti fel önmagát, valójában az orosz propagandát szajkózza, hiszen pontosan tisztában lehet azzal, hogy a jelenlegi helyzetben egy kierőszakolt béke csak olyan rejtett indulatokat, évszázados sérelmeket és izzó belső konfliktusokat söpörne a szőnyeg alá, amelyek éppen az elmúlt hetekben az Izrael-Hamász konfrontációt is okozták, azaz, „ki tudja mikor felrobbanó” szuverenitási és geopolitikai aknákat ásna el, a béke nevében. Ez abszurd.
SzZ: Én egy kicsit optimistább vagyok. Kétségtelen, hogy a hegemónia és a bizalom utáni világban, amikor már nemcsak a bizonytalanság uralkodik, hanem ez új hatalmi versennyel és fenyegetésekkel párosul, egyre nehezebb megérteni a világot, megoldani a problémákat. Különösen aggasztó, hogy a Nyugat nem egységes, az illiberalizmus erői még mindig erősek, a kormányzásra nem eszközként, hanem hatalmi célként tekintenek. Ugyanakkor az orosz-ukrán háború kivételes nyugati egységet hozott létre, megerősítette az euroatlanti és transzatlanti kapcsolatokat, megrendítette Oroszországot, pozitív példát mutat a nemzetközi kooperációból. Bár recseg-ropog minden, a hatalmi viszonyok változnak, a nemzetközi intézményrendszer döcögősen működik, mégis a felelősen viselkedő országok és nemzetközi szervezetek próbálják az emberiség hajóját csendes vízen tartani és jó kikötőbe kormányozni. Az összekapcsolódó hatalmi és érdekviszonyokban nagy szerepe van a globális „kormányzásnak”, a nemzetközi szervezeteknek, amelyek egyfajta egyensúlyt képeznek az önző és agresszív nemzetállami érdekekkel szemben. Ez látható most is az izraeli-Hamász háborúban. Mindenki teszi a dolgát: az ENSZ, az EU, az Arab Liga országai fegyverszünetre, a civilek életének megóvására, a humanitárius katasztrófa elhárítására összpontosítanak, a nemzetállamok jobban értik és tolerálják Izrael Állam önvédelemhez való jogát, a nemzeti érdekek érvényesítését. A palesztinok harcolnak a saját jogaikért és önálló államukért, amiben az arab és muszlim közvélemény támogatja őket. Mindez szűk mozgásteret ad az izraeli politikának, figyelembe kell vennie az érdekek és kapcsolatok szövevényes hálózatát, nem könnyű jól dönteni, de hát ez a politika művészete. Hiába akarta Netanjahu miniszterelnök két napon belül megtámadni a Hamászt, ha ettől leginkább a legfőbb támogatója, az USA óvta. Gyors és határozott katonai hadműveleteket szeretne, de a hadseregnek egyre inkább figyelnie kell a humanitárius szempontokra, és saját állományának védelmére is. Biden nem engedheti meg magának, hogy „háborús elnöknek” nevezzék a választási kampányban. Putyin Hamásszal való szolidaritását azonnal visszafogta, amikor a dagesztáni Mahacskalában a muszlimok megtámadták a Tel-Avivból érkező gép utasait, és a rendfenntartó erők alig tudtak rendet csinálni. Nem hiszek abban, hogy most különösebben rosszabb lenne a világ, mint régebben, ma sincs több háború és katonai konfliktus, mint régen. Amin javítani kellene, az a felelős nemzetállami kormányzás és a hatékonyabb nemzetközi együttműködés. És akkor jobb lesz a világ!
