Igazi sportoló, pláne csapatjátékos nem is létezhet mez nélkül. Bár a kosárlabda kisebb pályáján is megkerülhetetlen igazság az, ami az életünknek hívott nagyobb játszóterünkön, hogy nem a mez teszi a játékost, azért felemelő érzés felhúzni a trikót, amelyen az egyesület neve felett ott virít a nevünk. Beavatás ez, szerény fogadalom, eskütétel, hogy minden kosarammal és cselemmel a klubot szolgálom és hűséges leszek, amíg egy jobb ajánlat el nem választ.
Duska mezét a nejem rendelte meg, és a hétfői edzésen már ott várta a hetes mez (ez a gyerek száma, hiszen az év hetedik hónapjának hetedik napján született) az öltözőben, rajta nagybetűkkel, hogy DUSAN (az ékezettel nem birkózott meg a rendszer, ahogy más nációk jellegzetes karaktereivel sem, de ez minket cseppet sem érdekelt), amit persze azonnal kibontott, és fel is húzott. Alig győztem kattingatni, és szétküldeni a családnak, hogy ők is álljanak meg egy lélegzetvételre és adózzanak a pillanat fontossága előtt. Amióta a zakatoló politika szinte naponta szállítja az életünket morzsoló, mállasztó, kövér bosszankodásra alkalmas híreket és fejleményeket, kétszeresen is megbecsülöm a normalitás apró eseményeit és őket is erre biztatom. Hiszen csak így lehet megőrizni azt a civil felhajtóerőt, ami átlendít egy kormányinfóval pezsdített hétfőn.
Én például ott voltam Dusán első hivatalos kosaránál. Nem közvetítette a tévé, nem készült róla semmilyen felvétel, csak a tekintetem rögzítette a belső celluloidra, hogy kedvem szerint vetítsem majd le magamnak. Maroknyi néző, többnyire rokonok előtt kezdődött el a „szezon” egy nemrég felújított, pompás csarnokban Bécs egyik távolabbi kerületében. A Vienna United legfiatalabb csapata két meccset játszott, s mindkettőt meg is nyerte, leginkább a Marco nevű kisfiúnak köszönhetően, aki lenyűgöző biztonsággal mozgott a pályán. Látszott, hogy nem ma, nem is idén kezdte, így aztán a hátán vitte a csapatot. Dusi is elképesztő lelkesedéssel vetette bele magát a küzdelembe, sokszor túl is izgulta a dolgot, de nem lankadt akkor sem, amikor elhibázott valamit. De ő legalább nem dobott önkosarat (van ilyen – az öngól mintájára?), ahogy egy másik, a helyzetet túlizguló kisfiú tette az ellenfél csapatából, aki beállásakor hirtelen nem tudta, hogy merre kell támadni. Az sem tűnt fel neki, hogy háborítatlanul dobhat a saját palánkjukra.
Amúgy Duska csapattársai közül a nagy kedvencem a temesvári Andrei, aki egy fejjel kisebb, és olyan álmodozó tekintete van, hogy azt minden vátesz költő megirigyelné. Az édesanyja mesélte, hogy otthon a focival is kísérleteztek, de a gyerek ábrándozó természete ledobta magáról a szabályokat: meccs közben azzal kezdett foglalkozni, hogy a pályán vagy a pálya szélén virágokat szedjen. Lássuk be, egy csatár számára ez nem ideális hozzáállás, engem viszont lenyűgözött, sokkal jobban, mintha egy újabb Messi születésének lettem volna tanúja. Andrei ábrándossága, szeretni való kívülállása szerencsére a kosárlabdában is megmaradt. Miközben őt is hajtja a lelkesedés, néha úgy mozog a pályán, mintha – Bödőcs Tibor hasonlatával élve – az ozorai fesztivál egyik kellőképpen elszállt résztvevője volna. Öröm nézni.
A meccs egyébként minden kellékében hasonlított az igazira. Két bíró vezette, és itt is nyilvánvalóan megmutatkozott a mai Bécset olyannyira jellemző sokszínűség, mert egyikük egy hidzsábot viselő hölgy volt, aki megengedő szigorral fújt a hol ázsiai, hol fekete, hol fehér, és ennek minden árnyalatában játszó gyerekeknek. És persze volt eredményjelző, a mérkőzés jegyzőkönyvét ketten is dédelgették, hogy minden bekerüljön, ami a pályán történik.
Én leginkább némán, összeszorított szájjal követtem az eseményeket a pálya feletti lelátóról, minden percben figyelmeztettem magam, nehogy bekiabáljak valamilyen okosnak tűnő utasítást, mert nem az a dolgom. Magunkban hálát adtunk annak is, hogy a „mi edzőnk” higgadtan és szinte rezzenéstelen tekintettel figyeli a játékot, ellentétben az ellenfél csapatának buzgó vezetőjével, aki olykor a megszégyenítéssel határos módon mutatta meg egy-egy tanítványának, hogy mit is kellett volna tennie az adott helyzetben. De kinek lenne ezek után kedve játszani? És ki nem érti meg, hogy ebben a korban ez még messze nem eredményeket hozó sport, hanem játék, még ha kicsit komolyabb is? A szégyen pedig ezerszer kontraproduktívebb még a legnagyobb kudarcnál is.
A számunkra leglényegesebb momentum a második meccs lefújása előtt következett be, amikor végre Duska is betalált. Olyan öröm hullámzott át rajtam, hogy szinte leizzadtam. A mellettem álló szülőtárs nem is értette, hogy miért könnyes a szemem. Marco édesapja volt, aki már rutinosan fogadta gyermeke kosarait. Rám viszont úgy hatott, mint az első megtett lépése évekkel ezelőtt, az első önfeledt remegése az ajándékokkal teli karácsonyfa előtt, az első ölelése vagy vallomása, hogy: „úgy szeretlek, apa”. De hát hogyan is magyarázhattam volna el neki, hogy akkor és ott én újra szerelmes lettem az efféle csodákat rejtegető életbe.
