Papírra nyomtatott fenyőfát, télapót, gömböket színeznek. Néha felállnak, körbemennek a padok között, hogy más ceruzát válasszanak, aztán visszajönnek, leülnek megint. Egy konténertanteremben vagyunk, Debrecen és Hosszúpályi között félúton, a Vekeri-tó környékén, ahol a Dorkász Szolgálat Közhasznú Alapítvány az ukrajnai menekülteket befogadó állomását működteti. Jelenleg ötven család lakik itt, közel kétszáz ember, akiket egy-egy komfortos konténerházban helyeztek el. Az itteniek közül szinte mindenki Kárpátaljáról érkezett, mélyszegénységből, roma telepekről, tanyavilágból, sokszor nem is csak a háború, hanem a kilátástalan élet elől is menekülve.
Az egyik rajzoló kislány, Rozália azt mondja, ők Beregszász mellett éltek egy kis faluban, nyolcan vannak testvérek, és most valamennyien a befogadó központban laknak. Édesapja reggelente eljár dolgozni, az anyja pedig otthon van velük, vagyis ebből a szempontból nagyjából ugyanúgy folyik itt is az élet, mint náluk annak idején.
A menekült családokban sok az iskolás korú gyerek, Magyarországon pedig törvény kötelez arra, hogy nekik tanulniuk kell. Csakhogy – és erről lapunkban korábban többször is cikkeztünk a menekült gyerekek ügyében – a más közegből érkezett diákok nehezen tudnak beilleszkedni a hazai iskolarendszerbe, még akkor is, ha nem csak ukránul, hanem magyarul is beszélnek. Az alapítvány épp ezért az UNICEF Ukrán Menekültprogram Magyarországi Irodájával karöltve egy olyan programot hozott létre, amellyel megkönnyítik ezeknek a gyerekeknek a beilleszkedését. A „School to success” kezdeményezés tavaly nyáron indult, és látványos eredményt hozott: az úgynevezett előkészítő iskolába járó gyerekek 51 százaléka letette azt a vizsgát, amellyel felvételt nyerhetett normál debreceni általános iskolákba. Összesen huszonnyolc diákról van szó, elsőstől a nyolcadikosokig.
– Többévnyi lemaradást kellett pótolnunk néhány hónapon belül – mondta Lénárt-Muszka Attila, a Dorkász Szolgálat menekülteket felzárkóztató iskolájának igazgatója. Eredetileg angol tanár, de a hivatását hátrahagyva évekig egy multinacionális cégnél dolgozott, majd az alapítvány pályázatát látva, s új kihívást érezve úgy döntött: visszatér az oktatáshoz. Szavai szerint az ukrán iskolarendszer nagyon más, mint a magyar és ez is hozzájárult a gyerekek lemaradásához. A buktatás intézménye nem létezik, így van, aki úgy végzi el az ottani kilenc osztályt, hogy alig tud írni, olvasni. A menekült családok továbbá beszámoltak arról, hogy az iskolákban, ahová a gyerekek jártak, a lemaradó, hátrányos helyzetű gyerekeket nem zárkóztatták fel, hagyták ücsörögni a hátsó padban. Ők is szembesültek azzal a befogadó központban, hogy van olyan hetedikes korú gyerek, akit legelőször a betűvetésre kell megtanítani. Mindeközben pedig azt a nehézséget is fel kellett oldaniuk, hogy egy hatéves és egy tizennégy éves írni és olvasni nem tudó tanuló diák koránál fogva nem kerülhet egy csoportba, s különböző képességű gyerekeket kell differenciáltan oktatni. Ráadásul a háború idején az ukrajnai oktatás még nehezebbé vált:
volt hogy óvóhelyen tanultak a gyerekek, sokszor áram nélkül, amikor pedig online oktatásra váltottak, a roma gyerekek még jobban lecsúsztak, hiszen náluk nem volt internet, ez pedig tovább növelte a leszakadásukat.
Itt, Debrecenben fokozatosan próbálták hozzászoktatni a tanulókat egyfajta napirendhez, fegyelemhez. Először csak heti két alkalommal tartottak nekik negyvenöt perces foglalkozásokat, aztán gyakrabban és hosszabban, míg végül eljutottak odáig, hogy megszokták az iskolaszerű oktatást. Idén szeptemberben aztán eljött a nagy lépés: akik sikeresen teljesítették a különbözeti vizsgákat, bekerültek a debreceni Karácsony Sándor Általános Iskolába, illetve a Kinizsi Pál Általános Iskola Monostorpályi úti tagintézményébe.
– Legelőször a kárpátaljai szülők félelmeivel kellett megküzdenünk
– Legelőször a kárpátaljai szülők félelmeivel kellett megküzdenünk
– mondta Kiss Ábel Lukács, a Dorkász Szolgálat ügyvezetője. – A hagyományos értékrend mentén élő roma családokban nagyon nehezen engedik el maguk mellől a gyerekeket, hát még úgy, hogy egy idegen nagyvárosba kell beutazniuk nap mint nap. Akadt olyan anyuka, aki félt, hogy a lányát a városban elrabolják, megerőszakolják, prostitúcióra kényszerítik vagy megölik. Megpróbáltuk kellő türelemmel és empátiával kezelni ezeket a félelmeket és előítéleteket, közben pedig megértetni a szülőkkel, hogy a gyerekük is jobban fog boldogulni az életben, ha tanulhat – tette hozzá.
Eleinte a gyerekekben is volt szorongás. Sokan „fizikai tüneteket” produkáltak az iskolában, fájt a hasuk, a fejük, hányingerük volt, belázasodtak, de aztán két-három hét elteltével ez lecsengett – idézte fel az első napokat Varga Zsuzsanna, az egyik befogadó intézmény, a Karácsony Sándor Általános Iskola igazgatója. Ők is érzékelték a szülők félelmeit: volt olyan anyuka, aki takarítónőnek is jelentkezett volna az iskolába, csakhogy szemmel tarthassa napközben a lányát. Ebben az iskolában eleve kis létszámú osztályokban tanulnak a gyerekek, akik szintén hátrányos körülmények közül érkeznek: a Debrecen környéki tanyavilágból, kis falvakból, s olyan családi közegből, ahol nem a tanulás a legnagyobb érték, hanem a mezőgazdasági munka, az állattartás, a mindennapok túlélése. Az itteni pedagógusok megszokták, hogy egészen más módszerekkel kell ébren tartaniuk a tanulók figyelmét, mint egy másik, úgymond átlagosnak tartott iskolában. Az UNICEF a tanárok számára is szervezett olyan tréningeket, amelyek segítettek a menekült gyerekek speciális igényeinek megértésében, kezelésében.
– A szervezetünknek nem célja a párhuzamos rendszerek hosszú távú fenntartása, ezért volt fontos, hogy a gyerekeket minél hamarabb felzárkóztassuk arra a szintre, ahonnan magabiztosan tudnak becsatlakozni a közoktatásba. Beilleszkedésüket ez segíti elő leginkább
– fogalmazott lapunknak Pilar Gonzalez Rams, az UNICEF Ukrán Menekültprogram Magyarországi Irodájának vészhelyzeti koordinátora.
Sokan nehezen illeszkedtek be, ha értik is a magyar nyelvet, nem válaszolnak a menekült ukrán diákokAz első napokban azért akadt, hogy iskolapszichológusnak is segítenie kellett a beilleszkedésben, különösen, amikor hajba kaptak a „dorkászos” tinilányok a többiekkel, de aztán ezek a hullámok lassan elsimultak. A menekült családok is megszokták, hogy reggel korán beáll a parkolóba az iskolabusz, és valakinek oda kell kísérni a gyerekeket, tehát nekik is korábban kell kelniük, mint ahogyan egyébként szeretnének. Akadt olyan harmadikos kisdiák, akit már közösségi programra, egy szavalóversenyre is benevezett az iskola, fokozva a sikerélményeket.
A menekülteket támogató programok átmenetiek, nem évekre szólnak, a debreceni befogadó központban is három, de legfeljebb kilenc hónapig maradhatnak a családok, aztán el kell költözniük. Legtöbben a közeli Hosszúpályiban találnak bérleményt, szerencsés esetben az apuka egy közeli mezőgazdasági üzemben talál munkát, de akad, aki már a BMW-gyárban dolgozik, a korábbi fizetése többszöröséért: náluk esély van arra, hogy később a gyerekeik is követik majd a példát és nem kallódnak el.
Magyarul is megjelent az Európai Bizottság gyerekkönyve, amelyik segíti az ukrán menekültek beilleszkedésétBiztonságos otthon, lelki támogatás
A Dorkász Szolgálat már az ukrajnai háború kitörése előtt is a legszegényebbek megsegítésén dolgozott, s most a menekültek közül is elsősorban azokat fogadják, akik hátrányos helyzetben éltek. Hitvallásuk szerint nemcsak biztonságos szálláshelyet kínálnak, de egy új élet kezdetét is. A saját hajdani kempingjükből átalakított befogadóközpontban 200 embernek tudnak otthont biztosítani, s az ingyenesen igénybe vehető szálláshelyeken túl az étkeztetésben is támogatják a bajba jutottakat. A háború elől menekülő családok esetében kimondottan fontos, hogy több területen segítenek, így a szülőket a munkaerőpiacon való elhelyezkedésben, míg a gyerekeket az iskolai alapismeretek megszerzésében, fejlesztésében támogatják. A „School to success” – a menekültek iskolája 10 pedagógussal jelenleg 51 gyermek oktatását végzi az UNICEF-fel partnerségben. Pszichológus szakemberek is segítenek a gyerekeknek és a felnőtteknek. A központban lakó családok számára az Amerikai Református Egyház támogatásával egyfajta önfenntartó otthon lehetőségét is biztosítják, ha az a tervük, hogy Magyarországon telepedjenek le. Ennek keretében egy különálló kertes házban a saját maguk ellátásáról kell gondoskodniuk, beleértve a rezsit is, de az alapítvány segít a megtakarításokban, hogy így később saját házat tudjanak majd venni.
