- Erdős Virág: Budapesti lakógyűlés

A ház döntött: az azbesztpala jó,
rák nem létezik,
félnetek nem kell.
A mezotelióma: mítosz,
az azbesztózis: mítosz, amit a rossz nyelvek
propagálnak.
Ki kell állnunk
az érdekérvényesítők ellen.

Az udvar felett baljós árnyak,
patkányládák közt dézsanövények,
körben a falnál
sárkányfogvetemény.

Negyedig várunk, hogy a későnjövők.

Harmadik emelet három befut,
aláír, felméri a hierarchiát,
hogy betagozódjon.
Vihar előtti csendjáték.
Az ínyvitorlák megfeszülnek,
a fogmederben második
világháborús aknagránát.

Első napirendi pont.

Intésre ősz bárd emelkedik,
és feltépi hangképző szerveit.
Tengernyi hüllő, és még több
kétéltű ömlik a kőre magától
értetődő természetességgel.
Kígyók, békák, külföldiek
a hónapok óta halmozódó közösköltség-tartozásaikkal,
és pincekulcs-gate,
és kukabűz.
Kövérek, csúnyák, megvetendők.
Állunk a körben jóváhagyólag,
megvárjuk, amíg vartyogva szétszélednek,
és a kihívásokkal élő bácsinál az agitációs fázis lecseng.

Én inkább a kéménymagasítási munkálatokkal összefüggő
tetőbontási munkálatokkal kapcsolatos
környezetvédelmi kockázatokról szerettem volna beszélgetni,
de mindegy.
A lakóközösség
preferenciája szent.
Ők az én legszűkebb pátriám: sorsom, hazám, zászlóaljam,
bajtársaim a zajterhelésben,
fajtársaim a dzsentrifikációban.
Ugyanazon a GPS-koordinátán helyezkedünk el,
ugyanabból az időablakból
integetünk.
Felettem táplálkoznak,
alattam ürítenek.
Hogy más nyelvet beszélünk,
ők izolálnak,
én agglutinálok,
az nem diszkrepancia,
csak biológiai sokféleség.

Második napirendi pont.

Meg kell magunkat húzni.

Meg kell magunkat húzni,
mert különben ránk küldik a katasztrófavédelmet a szabálytalan
kéményseprőjárdáink miatt.

Az észérvek, mint a szaharai felhők, szétfoszlanak,
mielőtt egyesülhetnének, és elmoshatnák
az összejövetelt.

A többség a megelőlegezett
önfeladás stratégiájával rokonszenvezik.

Szomszédom
szomszédja szót kér,
és megcsillogtatja képességeit.

Hálásnak kéne lennünk!

Hányja a szemünkre másodlagos
nemi jellegének kihangsúlyozásával.

Hálásnak kéne lennünk a Közös Képviseletnek,
hálásnak kéne lennünk a Számvizsgáló Bizottságnak,
hálásnak kéne lennünk az Építésügyi Hatóságnak, és
hálásnak kéne lennünk a Kormányhivatal Örökségvédelmi Főosztályának is,
amiért a mellettünk építkező gigaberuházót nem
provokálják a szempontjainkkal.

A valóság egy pillanatra kileng, mint egy csörlőjét
csörgető óriásdaru a szélben, a dimenziók
összecsúsznak, mint két
rosszul bemért vasbeton idom,
és a fejünk felett elrepül
egy Yoo! wc.

Szomszédom szomszédja megnyugszik
és elcsendesedik.

A kieresztett gőz percekre
beteríti az udvart, és elhomályosítja
a tisztánlátásunkat, miközben
fegyelmezetten ízlelgetjük a hallottakat,
a bázisdemokrácia viszont hanyatt vágódik,
legurul a pincelépcsőn,
és az élettel összeegyeztethetetlen koponyasérülést szenved.
A választott képviselők iránti irracionális elköteleződés
a kollektív árulás morális záloga – gondolja bennem
egy műkedvelő szociáldarwinista,
de elhallgattatom.

Elképzelem a máglyát,
amit az ellenvetéseimből,
és a lenullázott reputációmból raknának a szőnyegverő rúd alá
a lakótársaim.

Aki felszólalhatott volna,
az végül nem szólalt fel.

Egy vagyok az utálatosak közül.

A Neve Is Van
ingatlanmágnás mostantól égig érő
kéményei örvén nyakló nélkül dúlhatja az azbesztpalatábláinkat,
nekünk viszont cserébe nem kell
feleslegesen konfrontálódnunk
a kapitalizmus világvallás
papjaival.

A végső
kérdésekre a felhajtóerő
katekizmusa felel: minél jobb lesz nekik,
nekünk is annál jobb lesz
a törökbálinti tüdőszanatóriumban.

Százéves kis art deco
műemlék házunk a szerkezetkész
prémium ingatlankomplexum árnyékában
halkan megremeg.

Utolsó
utáni napirendi pont.

„Egyebek.”

Aztán: zárszó.

A lakógyűlés sikeres kezdeményezés volt,
a lakóközösség döntött.

A sötét és kietlen
hátsó lépcső felé indulok
térdhajlásig
aláfityegő tarsolyomban
tanulságokkal.