Három figyelemreméltó állítást is megfogalmazott a magyar miniszterelnök az Asztanában tett maskarás kirándulás alkalmával. A kisebbik gond, hogy egyik sem volt igaz. A nagyobbik, hogy mindhárom olyan világképet tükröz, amelynek Magyarország valós helyzetével és lehetőségeivel alig akad már érintkezési pontja.
A paranormális történet azzal a bejelentéssel kezdődött, hogy bár a migráció lökéshullámait nem sikerült megállítani Európa határainál, egyetlen kivétel mégis akadt, hazánk személyében. Ehhez képest pillanatnyilag három európai állam, Ausztria, Szlovénia és Szlovákia is a magyar határon át érkező menekültáradatot tartja az első számú biztonsági kockázatnak – utóbbi olyannyira, hogy az ottani új kormányerő sikeres választási kampányt is épített erre a fenyegetésre. Vagyis: ha megállítottuk a határainkál a migránsokat, ahogy Orbán mondja, akkor hogyan kerülnek tíz- és százezerszám a szlovák meg az osztrák határra Magyarországon keresztül?
A második kinyilatkoztatás szerint „elvágták” (nyilván a tudjukkik) „az európai gazdaság alapjait adó európai–orosz gazdasági együttműködés a szálait”, mi viszont az egymásra utaltságban úgymond lehetőséget látunk. A kormányfő figyelmét talán elkerülte, de az elmúlt évtizedek európai Oroszország- és Kína-politikája arra a feltételezésre épült, hogy a gazdasági kooperáció révén a két egykori (?) diktatúra demokratizálható. Oroszország az Ukrajna elleni agresszióval, Kína pedig többek között az elnöki klán hatalmának bebetonozásával, meg ujgur (kelet-turkesztáni türk) testvéreink drasztikus elnyomásával demonstrálta, hogy tévedtünk. Mellesleg Oroszország jóval előbb manipulálni kezdte az európai olaj- és a gázpiacot a szállítások korlátozásával, mint ahogy az ukrajnai háború elkezdődött volna. Vagyis még csak az sem egyértelmű, hogy ki ragadott ollót az egyébként tényleg életveszélyesen szoros, az egyes tagállamok belpolitikáját is befolyásolni képes szálak szétvágása érdekében.
A harmadik szentencia talán a legijesztőbb: Orbán Viktor szerint új európai biztonsági architektúrára van szükség, amely „elfogadható az oroszoknak”. Nyilván ő is tudja, de azért szögezzük le: van biztonsági architektúránk, NATO-nak hívják és nagyobb arányban szavaztak rá a magyarok, mint a Fideszre bármikor. Azt pedig, hogy Oroszországnak mi felelne meg, maga Putyin adta írásba: ha a NATO visszavonulna az 1997-es határai mögé. Ami többek között Magyarország NATO-talanítását jelentené, tekintve, hogy 1999-ben léptünk be a szervezetbe.
Egyszóval van egy vezetőnk, aki Brüsszelben egyelőre hitelesen játssza a kótyagos, de valamennyire még használható szövetséges szerepét, ám amint átlép Európa keleti határán, azonnal előbújik belőle a Júdás. Nekünk meg csak annyi választási lehetőséget hagy, hogy eldönthetjük, vajon a fogcsikorgatva az európai kultúrkörben maradó, vagy a magát a despotikus ázsiai rezsimekben otthon érző Orbánt tekintjük-e valódinak. Ez a két irány ugyanis legfeljebb az ő tudatában fér meg egyszerre: nekünk előbb-utóbb választanunk kell.
