Akár nevethetünk is azon, hogy Szigetvár nyugati felében azóta ihatatlan a vezetékes víz, amióta tavaly megvalósult egy vízminőségjavító program. Aki ezt elszenvedi, nem nevet, inkább dühös. Írtunk róla, hogy a csapból egy éve sárgás és büdös víz folyik, ami főzésre, a fehér ruhák mosására alkalmatlan, és fürdésre is gusztustalan. Hogy miért magas a víz vastartalma, annak oka ismeretlen, így nem tudjuk, hogy a tervező, kivitelező, üzemeltető trióból kit terhel a felelősség. Most a kormány a gondok megoldására ad 135 milliót, s a szakemberek esélyt látnak rá, hogy iható vize lesz a városrészben élő többezer embernek.
A lajtoskocsiról naponta vizet cipelő szigetváriak közül sokan úgy vélik, hogy az elmúlt év szenvedéseiért kártalanítás jár. Próbáltak ügyvédet keresni, de nem vállalja senki a feladatot. A jogászok szerint, évek kellhetnek ahhoz, hogy a jogszabályokkal jól körbebástyázott szolgálató – s rajta keresztül a kivitelező – fizessen némi kárpótlást, de mindenképp „kétesélyes a meccs”.
Ha „csupán” erkölcsi alapon elemezzük a történetet, jár a kártalanítás. Hisz amikor valaki naponta százmétereket megy a vízért, fölcígöli az emeletre, akkor munkát végez, amiért pénz jár. És azért is jár, hogy a sárga foltok miatt tízszer annyiszor mossa ki a kádat, a mosdót, a vécét és a háztartási gépeit, s ha fehér inget akar felvenni, máshol mosat. Aki valamilyen árut állít elő – házat, autót, ételt, ruhát, játékot - az vállalja a felelősséget, ha a terméke kárt okoz. A vezetékes víz is áru. Ára van, amit a szigetváriak annak ellenére fizetnek, hogy csak részben és kellemetlenségeket átélve kapnak meg. A vízdíj valamennyied része visszajárna a lajtkocsira szoruló szigetváriaknak, ez erkölcsileg aligha kérdéses. Amúgy jogilag sem, mivel jogállamban a társadalom kötelezően betartandó morális elvárásait rögzítik a jogszabályok. Ha még sem, akkor marad a „jogászkodás”, és az, hogy nem az igazság győz, hanem az erősebb.
