A királyi család tagjainak jelenlétében lépett a londoni Prince of Wales teátrum színpadára 1963. november 4-én a Beatles. Mondhatni, ez betetőzése volt a berobbanás esztendejének, amelynek során a liverpooli négyes 35 alkalommal szerepelt különböző televízió-műsorokban és 287 koncertet adott.
Egy évvel korábban még alig ismerték a kvartettet, ám a zenekar januárban megjelent második kislemeze, a Please Please Me az első helyre került a Melody Maker és a New Musical Express slágerlistáján, aztán áprilisban élre tört a From Me to You, majd augusztusban a She Loves You. Az utóbbi a legkelendőbb kislemez volt az Egyesült Királyságban 1977-ig, amikor megjelent a Mull of Kintyre bizonyos Paul McCartneytól. A Beatles első albuma, az 1963 februárjában egyetlen nap alatt rögzített és márciusban közreadott Please Please Me pedig 30 hétig maradt a nagylemezlista első helyén. (Az 1963 novemberében kiadott With a Beatles LP kilenc héttel kevesebbet töltött a magaslaton, de a 21 ebben az esetben is nyerő számnak tartható.)
A hétköznapi srácokból egyszeriben szupersztárok lettek. Az akkor húsz éves George Harrison azt mondta: „Minden megváltozott körülöttünk. Nincs többé magánéletünk, most már köztulajdon vagyunk.” A huszonegy esztendős McCartney pedig úgy nyilatkozott, hogy „nem játszhatjuk a From Me to Yout, tegyük fel, negyven éves korunkig, ezért Johnnal leülünk, és újabb dalokat írunk.”
Napra pontosan hatvan éve Harrison, Lennon, McCartney és Ringo Starr négy számot adott elő a Prince of Wales kulisszái között: a From Me to Yout, a She Loves Yout, a Till There Was Yout, valamint a Twist and Shoutot. Noha az este során megannyi művész fellépett – Burt Bacharachtól Marlene Dietrichig, Susan Maughantól Tommy Steele-ig –, a show-t a Beatles vitte el. Szóban is.
Mert a Twist and Shoutot a legendássá vált bemondással konferálta fel a belevaló Lennon: „Az olcsó helyeken ülők tapsoljanak, a többiek meg csörgessék az ékszereiket!”
De persze a zene és annak hatása volt a lényeg. Ennek következtében a Daily Mirror másnapi főcíme ("Yeah, yeah, yeah!") ugyanúgy ordított, akár a koncerttermeket és azok környékét megszálló rajongósereg, vagy mint a néhány héttel korábban, a Cheltenhamben tartott Beatles-buli után közzé tett, szintén első oldalas trouvaille: „Beatlemania!”
A tévében november 10-én ment le a királyi varieté, s az volt a legnézettebb adás a brit televíziózás addigi történetében: a programot 21,2 milliós közönség látta. Napokkal a sugárzás után a slágerlista első helyére repült fel az I Wanna Hold Your Hand, és az Egyesült Királyságban immár úgy hívták a muzikális ifjú nemzedéket: beatle people.
A hódítás nem csak Nagy-Britanniára terjedt ki. Nyolc nappal a Prince of Wales előtt, az együttes első külföldi – svédországi – turnéján egy stockholmi lány felszökött a színpadra, hogy előadás közben megölelje Harrisont. Hátulról karolta át az imádott George-ot, aki nem esett ki szólamából, nyomta tovább a vokált McCartneyval. Sőt, már a tengerentúlon is hallgatták az együttest, miután 1963 februárjában egy chicagói rádió lemezlovasa először forgatott le Beatles-számot – a Please Please Me-t – Amerikában. Tizennégy hónappal később a lista első öt helyén a Fab Four dalai álltak az Államokban.
Csak halkan jegyzem meg, hogy a Dirty Dancing című, 1987-ben bemutatott, az Egyesült Államokban forgatott népszerű filmben még úgy idézték meg 1963 Amerikáját, hogy a Virginia állambeli Pembroke-ban épült Kellerman hegyi szálloda légköre meglepően hasonlított az itthoni szakszervezeti beutalós üdülőkére, jóllehet úgy hittük, az két világ. Méretekben és felszereltségben az is volt, ám az ismerkedési és a búcsúest konvencionális medre meg muzsikája módfelett ismerősnek tűnt, jóllehet az olyan hagyományos slágerek is, amilyen – mondjuk – a Go Away Little Girl, egészen másként szóltak a „csendes többség" inkább földszintes, mint felhőkarcolós Amerikájában, mint a Békaszerenád („Kuty-kuruty”) vagy Schäfer Charlestonja, amely a kelet-berlini rádió tánczenekarának tolmácsolásában hangzott fel a Kossuth Rádió korabeli Ötórai teájában.
Tudom, a „másik” Amerika már sok évvel korábban Bill Haleyre, Elvisre vagy Jerry Lee Lewisra tombolt, csupán érzékeltetni próbáltam: még 1963-ban sem magától értetődött a csörgés.
Akárhányan üvöltöttük átszellemülten, hogy je, je, je...
