A fiaim általános iskolájában minden évben volt egy játékos sportrendezvény, ahol a háromfős csapatokba beállhatott egy-egy szülő. A helyzet elég komoly intelligenciatesztet jelentett a felnőttek számára. Többnyire tudták, hogy a játék a gyerekekről szól, ők csak kisegítenek, de azért olykor elragadta őket a lendület, élvezték, hogy tízévesek ellen mennyire megy nekik a foci, és aktívabbá váltak a szükségesnél. Az egyik kosárlabdacsapatba beszálló anyuka ráadásul ezt a sportot űzte komoly szinten, és sehogy se bírta visszafogni tudását. Nem volt kétséges, hogy az elszállt lelkű szülők csapatai nyerik a minitornákat.
A felnőtt világ természetesen nem ismer ilyen típusú odafigyelést, korrektségkényszert. Egy felkészült, tapasztalt szakember nem szállhat ki a versenyből a pályakezdők kedvéért. Senki se vegye hát az alábbi akármi-foszlányokat erkölcsi vagy bármilyen számonkérésnek. Egyszerűen az élet produkál sajátos, elgondolkoztató képleteket, folyamatokat. Ilyen például a közösségi média helyzetének alakulása. A dologban az volt a forradalmi, hogy fórumot biztosít a civil hangnak, a közvéleménynek. Bárki kiállhat akár az egész világ elé, és elmondhatja, elénekelheti, eltáncolhatja, mit gondol róla. Indíthat blogot, vlogot, készíthet digitális műsorocskát, podcastot. Ha ügyes, közismert embereket is becsábíthat konyhai stúdiójába. Az első népszerű vloggerek amatőrök voltak, a neten tűntek fel, és a semmiből szedtek össze egyéniségükkel, tehetségükkel akár a megélhetésüket is biztosító számú követőt, feliratkozót.
Idővel azonban a hivatásos médiavilág is felfedezte a közösségi fórumokat, csatornákat. Bizonytalan helyzetbe került tévések, újságírók próbálják őrizni jelenlétüket az online végtelen terében, mások egyszerűen erről a megjelenési formáról sem képesek lemondani. Mondani sem kell, mekkora helyzeti előnyből indulnak. Ott van mögöttük a megszerzett tudás, tapasztalat, kapcsolati kör. Meg persze az ismertség, amely könnyebben tud jobb technikát, követőket, bevételi forrásokat, szponzorokat biztosítani. El tudják érni bármelyik politikust, szakértőt, művészt, celebet. És ezekkel a profi audió- és videópodcastokkal a televíziózás terjed át a világhálóra a maga ismert szereplőivel. Bár ma már mondhatjuk azt is, a netes beszélgetések folytatódnak a tévécsatornákon. Az amatőr, „civil” vloggerek, „műsorvezetők” próbálják tartani a szintet, igyekeznek egyéni, független hangra találni, de nincs sok esélyük ebben a versenyben. Számukra marad a komolytalankodás, a polgárpukkasztás. Igaz, ez olykor nagyobb nézettséget és ismertséget hoz, csak így épp a polgári közéleti hang szorul kifelé a kínálatból.
Aztán hogy a számos műsorvezető-nagyság versenyében épp ki kerekedik felül, ki csinál érdekesebb podcastot, ki tudja jobban megszólítani ugyanazokat a médiaközkézen forgó alanyokat, nehezen megítélhető. Mindenesetre fel lehet figyelni értékekre. Ha már nem tudunk szabadulni a legendás tévés arcoktól, érdemes nézegetni a Friderikusz Podcastet. Friderikusz Sándor kéthetente jelentkezik adással a YouTube-n és a Facebookon. Őrzi egyéniségét, hivalkodóan professzionális és elmélyülten pengés. Talán ő volt az első a hazai televíziózásban, aki nem bensőséges hangütéssel, hanem szakmai távolságtartással ért el sikert. Az ő felfogásában a műsorvezető nem képernyőbe zárt lakótárs, hanem szolgáltató, és elhitette, hogy még ha nem rokonszenvezünk is vele, a tévés szolgáltatást tőle kapjuk az egyik legjobb minőségben.
Most is jól látta meg mire van szükségünk. Zajlanak mindenféle események, válságok, katasztrófák a világban, próbálunk lépést tartani, olvassuk, amit bírunk, hallgatjuk a szakértőket a háttérműsorokban, de nem áll össze a kép, marad a homály a fejben. Részben azért, mert a megszólalók rendre ismeretekre építenek. Friderikusz viszont úgy építi fel a podcastjait, hogy a témáról a néző átfogó, világos képet kapjon. Rászorítja a szakértőket – ugyanazokat, akiket nap mint nap látunk más fórumokon –, hogy foglalják össze követhetően az előzményeket (például hogyan született meg Izrael, micsoda Ciszjordánia és a Gázai övezet), mutassák be röviden a politikai szereplőket. Nem kell azonban megrettenni, nem szabadegyetemi előadás kerekedik ki mindebből, hanem képbe kerülünk egy tartalmas beszélgetés követéséhez, és a végén azt mondjuk: köszönjük, Buda Péter, köszönjük, Sz. Bíró Zoltán, most végre nem csak annyi vált bizonyossá, hogy önök szakértői a témának, amely sokrétű és drámai, hanem érteni is vélünk dolgokat. A népszerűbb portréadások után – mert azért Friderikusznak a Frei Tamással készített interjú hozta a legnagyobb, kétmilliós nézettséget – ugyancsak azt érezzük, kirajzolódott valakiről egy plasztikus, tanulságos arckép. Izgalmasan felépített szerkezet, amikor két szakértő külön, majd egymással vitatkozva fejti ki álláspontját egy problémakörről. Friderikusz nem sejtelmes tehetséggel, hanem tanulható eszközökkel, munkával ér el sikert, ami manapság sejtelmesen imponáló.
