Az előző részek tartalmából: a narrátor, aki világéletében kutyás ember volt, lassan nyolc éve él együtt neje macskájával, Mircivel, akit a maga módján megkedvelt. Mirci nem egy átlagos macska, hanem egy robusztus maine coon, kb. két és fél cica kitelne belőle. Szorosabb kapcsolat akkor alakult ki köztük, amikor a koronavírus-járvány első hullámát egy szűk spanyol garzonban húzták ki, szigorú bezártságban, karnyújtásnyira a bezártságot hírből sem ismerő tengertől.
Bár sokáig halhatatlannak tűnt, az utóbbi időben Mircin is kezdett kiütközni ez eltelt idő, a mintegy tizenhat év.
Azért nem tudjuk pontosan a korát, mert a nejem az utcáról fogadta be, és ez az időpont lett a második születésnapja. A hullámzóbb emberi viszonyokat jól jellemzi, hogy ezen idő alatt megismerte első férjét, akitől aztán el is vált, megszületett Dusi, és jöttem én, vagyis régebb óta van Mircivel, mint bármelyikünkkel, akik fontos mérföldkövekké váltak az életében. Ha Mirci ember lenne, már a nyolcvanat és rég betöltötte volna, és mostanság a vele született méltósága öregesebb lassúsággá szelídült, komótosan, halkan nyögve helyezkedik el a teraszra kitett nyugágyon, amelyet amúgy egész nyárra kibérelt magának. A régi harcossága is oda, plüssmacskaként hagyja magát dögönyözni, szinte már akkor dorombolni kezd, amikor hozzáérünk a hasához. Korábban inkább csak eltűrte a simogatást, mint az emberek hóbortját, talán úgy vélte, hogy ez lehet a koszt és a kvártély ára, és elég volt egy rossz mozdulat, hogy ennek nyomatékot is adjon. Számos vörös csík őrizte a kezünkön és a karunkon a karmai és fogai nyomát, ha épp megelégelte a kényeztetést.
Az utóbbi időben viszont elhatalmasodott rajta az eddig kordában tartott cukorbetegsége, több glikémiás rohama is volt, ráadásul elkapta egy olyan betegség is, ami miatt alig maradt meg benne a megszokott táp. A hét életéből néhányat tehát jól láthatóan elhasznált, sokszor volt olyan pillanat, hogy azt hittük, ott múlik ki a kezünk között. Sokak számára ez már csak felesleges kínlódás. A nejem ugyanis majdhogynem huszonnégy órás felügyeletet visz mellette; naponta többször is találgatni kell, hogy mit hajlandó megenni (kisebb boltot nyithatnánk az itthon lévő mindenmentes macskakajákból), a hasmenés-hányás elkerülhetetlen szagfelhőiről nem is szólva, vagy arról, hogy a Spanyolországba tervezett kiruccanás repjegyeit is elbuktuk, mert épp az utazás előtt betegedett le.
El kell altatni, mondják azok, akik kívülről szemlélik mindezt. A macskának is jó, nektek is jó, mert megszabadultok attól a kötöttségtől, amit egy beteg állat jelent. Nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy ez nem fordul meg a fejemben, amikor ki tudja hányadszorra ébreszt fel a hajnali nyávogásával, mert éhes, és Mircivel e tekintetben nem nagyon lehet alkudozni, vagy amikor a nap nem szól másról, mint a lakás fertőtlenítéséről és Mirci aktuális székletének megbeszéléséről. Csakhogy miként is képzeljük ezt el? Nyaláboljuk fel, amikor békésen szundít a helyén, tegyük be egy taxiba, és vigyük el békésen megölni? Megteheti ezt az ember? Vagy csak a benne lévő Isten-faktor súgja ezt? És milyen üzenete van a gyerek felé? Ha valami elromlott, kidobjuk? Az öregkor – még ha egy macskáé is – nem része az életnek? De hát nem ez vár ránk is az út végén? A nejem tudja a választ, és nem is hajlandó eltérni ettől.
Apám mesélte, hogy amikor Dolcsit, a szintén utcáról befogadott tacskónkat el kellett vinnie az állatorvoshoz, mert a kétoldali tüdőgyulladása miatt már alig kapott levegőt, és nem maradt más humánusabb megoldás, ő tette be végül az autóba. Amikor megérkeztek, és kinyitotta a kocsi ajtaját, a kutya erőtlenül csóválni kezdte a farkát, mert az autóval való megérkezés mindig valami örömöt hozott: kirándulást, sétát, találkozást a régi barátokkal.
Apám akkor és ott összeomlott.
Meg kellett kérnie a klinika asszisztensnőjét, hogy vegye ki a szinte már csont és bőr kutyát a hátsó ülésről, mert ő nem képes rá. Az autóban várta meg sírva, amíg Dolcsi számára véget nem ért az élet. Ezt idegenek előtt soha nem mesélte, talán azért sem, mert nehéz volt bevallani, hogy jobban megrendítette, mint egy-két közeli ismerőse, netán rokona halála. Én magam is így jártam később a saját kutyámmal. Tudom az eszemmel, hogy jó döntést hoztam, megrövidítettem a társam szenvedését, és ez nagy, csak embertől kapható kegy, de akkor sem vagyok rá büszke.
Bár Mirci más helyet foglal el bennem, mint a kutyáink, éppúgy megértem őt is. Hallom, hogy ez a nyávogás csak panasz, most unatkozik, ez pedig a leteremtő, mert nem kapta meg idejében, amit kért. És a tekintetében látom a csodálkozást, a haragot vagy épp a győzködést, hogy most már igazán megkaphatná a mai cirógatásadagját. És néha, mert tudja, érzi, hogy én vagyok a leggyengébb láncszem, a maga vénemberes nehézkességével mellém telepszik a kanapéra, és átadja magát a nappali alvás megannyi örömének. Hogy aztán hajnalban pihenten tudja felverni a családot. Olyankor meg tudnám ölni, miközben képtelen volnék egyetlen napot is elvenni a hosszú életéből.
