;

cukrászda;halloween;halottak napja;Salvador Dali;

- Faludi Zsolt: A cukrászda lidérce

A halálomban nem volt semmi felemelő, inkább szánalmasnak nevezném. Megcsúsztam a padlóra fröccsent vegyes tojáslén, majd arccal előre nekiestem az acélpult peremének. Az orrcsontom szilánkosra tört, a szememet elöntötte a vér. Próbáltam megkapaszkodni valamiben, de csak a szeletelésre használt kés nyelére sikerült rámarkolnom.
Ekkor vesztettem el az eszméletemet. Lecsúsztam a padlóra, a vágóeszközt tartó jobb kezem a testem alá került. A végtagjaimból elszállt az erő, a kihúzott fiókba kapaszkodó ujjaim lassan elengedték a gomb alakú fogantyút, és a földre zuhantam.
A penge a nyakamba fúródott, átvágta az ütőeremet, percek alatt elvéreztem.
Most itt lebegek a dagasztógép fölött, és a piros tócsából előkanyargó patakocskákat figyelem, ahogy a hetvenes években lerakott mettlachi repedéseit követve haladnak az összefolyó felé.
A vegyes lé a feltört, de szét nem választott tojás cukrászati kódneve. Ha nekiállunk sütni, négy-öt piskótakarika biztosan készül, nincs időnk vacakolni. Készen vesszük, literes csomagolásban, külön-külön a sárgáját és a fehérjét. Az egész tojást meg vegyes lének hívják. Vicces, nem?
Halottak napja van. Nem úgy terveztem, hogy én is ünnepelt leszek. Be sem akartam ma jönni a halloweeni buli után, de kénytelen voltam cserélni Konráddal. Ismét ínhüvelygyulladást kapott, azt mondta, a sok formázástól.
Egész héten Tökbobót készítettünk.
A főnök ötlete volt. Belül olyan, mint a szilveszteri malac, kakaós piskóta csoki­krémmel, csak más a formája, és nem rózsaszín, hanem narancssárga marcipánba van burkolva.
A népek vitték, mint a cukrot. Van egy elméletem, miszerint a halloween azért lett kitalálva, legyen mivel a nyaralási szezon és a karácsonyi agyament túlvásárlás között fél távon is kicsiklandozni némi pénzt az emberek pénztárcájából. Ezzel nem is lenne bajom. A problémát a temető közelsége okozza. Ilyenkor nagy ott a forgalom, és a sírlátogatást letudva az emlékezők szívesen beülnek egy-egy kávéra, süteményre, enyhíteni a bánatukat. Így nem tudjuk kipihenni magunkat az október végi hajtás és a buli után.
Konrád szerint sokaknak inkább a cukrászdázás a fő program, a mécsesgyújtás csupán egy gyorsan letudandó ürügy. Legalábbis erre következtet a hangos nevetgélésből, sztorizgatásból, amely az asztaloknál szokott folyni.
Na, ezért kellett valakinek bejönni, és ez a valaki én lettem. A főnök jelmezes felvonulásra ment, nem volt kedve ma korán kelni. A pogácsatésztát tegnap begyúrta, azt mondta, csak ki kell szaggatnom, és be kell tennem a sütőbe. Azt is hozzátette, ha kész vagyok vele, vonjam be csokival az islert.
A parti vége előtt el kellett jönnöm, hogy mindennel időben kész legyek. Hiába kérte a házigazda, várjak egy kicsit, egy számot még mindenképpen le akar játszani. Az a kedvence, és tényleg az lesz az utolsó dal. Indulnom kellett. Mivel kimaradt az alvás, bedobtam egy újabb bogyót.
Amikor beértem, cédula fogadott, tegnap délután beesett egy tortarendelés mára. Különleges kívánságot nem szoktunk ilyen rövid határidőre vállalni, viszont sima csokitorta mindig van a fagyasztóban, azt akár másnapra is tudjuk prezentálni.
A főnök áttette a hűtőbe, és meghagyta, burkoljam be, majd tegyem rá azt az óralapot, amelyet – szintén marcipánból – előre megformázott, és otthagyott a pulton a cetli mellett. Megtapogattam, a tészta kissé még fagyos volt, nem lehetett rögtön nekiállni. A díszítést a sütő tetejére tettem, a pulton kellett a hely a pogácsának.
Éppen kinyitottam a vegyes tojáslé dobozát, amikor furcsa, morgó hangot hallottam. Megfordultam, és megláttam a vendégtér felől előcammogó elefántot. Érdekes egy jószág volt, egészen hosszú lábakon közlekedett, és rendes ormány helyett két rövid cső lógott ki a pofájából. Lassan, de határozottan közeledett felém. Ijedtemben kiejtettem a kezemből a dobozt, leesett a földre, a tojáslé nagy része kifolyt a padlóra.
Az elefánt felbukott a vendégteret az üzemtől elválasztó küszöbben. Nem mozdult, nem adott ki hangot, így nem törődtem vele tovább. Megpróbáltam feltörölni a mettlachit, közben lesodortam a megolvadt étcsokit, amelyet az utolsó adag pogácsa szaggatása közben tettem fel a gázra. Szerencsére csak a fele ömlött ki az edényből. Folytattam a takarítást, de a felmosómop addigra csurom tojás lett. A vödröt sehol sem találtam, így nem tudtam teljesen eltüntetni a nyomokat.
Lekentem a pogácsát, majd betettem sülni. Az új sütő nagyon profi, forognak benne a tálcák. A szigetelése is szuper, csak egy egészen picit lehet érezni körülötte a meleget, nem csinál olyan hőséget, mint a régi.
Nekiálltam az isler bevonásának. Ez is rutinfeladat, nem kíván odafigyelést, lehet szunyókálni, mialatt csinálom. Fejjel lefelé belemártom a csokiba, kiveszem, kilencven fokban elforgatom, hagyom lecsurogni a felesleget, majd ráteszem a nejlonnal borított tálcára. Mire a végére érek, meg is szárad, jöhet a következő tepsi.
Valami megbizsergette a kézfejemet. Egy hangya volt. A felderítő. Jött utána sorban a többi, fel a csokiban tapicskoló cipőmön, a nadrágomon, a pólómon, majd le a karomon. Tiszta delirium tremens, pedig alig ittam. Felordítottam, és a másik pulthoz ugrottam. Ekkor csúsztam meg, a többit pedig elmeséltem az előbb.
Most itt lebegek az üzemben, és azon töprengek, ki hagyta a kést a pulton. Legszívesebben megölném, kár, hogy halott vagyok. Kulcs zörgését hallom a bejárat felől. Világosodik, hamarosan nyit a cukrászda. Linda az, az új pultos. Motorbalesete volt egy éve, de már majdnem felépült belőle. Kicsit biceg, mankóval jár, de csak eggyel. Szerintem feleslegesen, de így biztonságban érzi magát. Amikor – a gyógyászati segédeszközt ütőként használva – a lejárt szavatosságú kókuszgolyókkal minigolfozik hátul, könnyedén mozog nélküle is.
Linda meglát, felsikít. Odarohan hozzám, útközben a fagyispultnak támasztja a mankót. Mondom, hogy nincs rá szüksége. A küszöbnél belerúg az elefántba, de nem veszíti el az egyensúlyát. Felemeli, nézegeti. Szóval, akkor tegnap az unokaöcsém itt veszítette el a birodalmi lépegetőjét. Ellen­őrzi, nem tört el. Már csak az hiányozna! A vezérlőpanel úgyis kontakthibás, időnként magától elindul, sóhajt egy nagyot. Óvatosan beteszi a ridiküljébe, és belép a műhelybe. Fölém hajol. A nyakam körül meglátja a vértócsát, ismét felsikít. Kicsit töpreng, majd úgy dönt, a mentőket felesleges zaklatni, inkább a rendőröket hívja.
Ahhoz képest, hogy hosszú hétvége van, egész hamar kiérnek. Nagyon gyűröttek szegények, annyira sajnálom, hogy az idétlen halálommal bosszantom őket. Szöszmötölnek a holttestem körül, az egyik meg is jegyzi, ez a harmadik eset az éjjel.
Ugyanaz a szar. Új díler jelent meg a piacon, ütősebb az ecstasyja a szokásosnál, ezek a szerencsétlen hülyék meg ugyanannyit vesznek be, naná, hogy túlpörgetik magukat. Mi meg jöhetünk zöldhajnalban helyszínelni. A társa fakó hangon visszamorog valamit, ahhoz is fáradt, hogy rendesen kidühöngje magát. Elszégyellem magam, odébb lebegek, a sütő fölé.
Basszus! Amikor bekapcsoltam, nem vettem le a tetejéről az órát. Hiába szigetel majdnem tökéletesen, azért egy idő után átmelegszik, megolvasztja a marcipánt. A számlap már megnyúlt, kezd lefolyni a készülék ajtaján. Ránézek. Az elgörbült mutatók állása alapján kilenc óra múlt tíz perccel. Pont, mint a valóságban…