Ellopta a show-t a múlt héten a kormányfő mindenki elől, még ha, ennek a mutatványnak a hordaléka sokáig fogja szennyezni a közhangulatot. Mégis, gyanítjuk, hogy megint egyszer a fecsegő felszínnel és a kavargó mélységgel van dolgunk. Mert az, hogy a kormányfő az EU helyett Pekinget, az Unió helyett Vlagyimir Putyint választotta, akár még a véletlenek játéka is lehetett volna. Nem az volt. Abban, hogy a regnáló hatalom erkölcstelenségéről ismét meggyőződhettünk, már nincs semmi új, mindez mégis csak a felszín.
De mi is volt az a kétnapos fórum, amelyen a kínai kommunista vezető, Hszi Csin-ping kínai elnök meghívására megjelent Orbán és Putyin is? A kétnapos konferenciát, a harmadik Egy övezet, egy út fórumot (BRF) a kínai elnök által kezdeményezett, a program (BRI) tizedik évfordulója alkalmából rendezték meg. A Hszi beszédével kezdődött nyitóünnepség után egyidejűleg három magas szintű fórumot tartottak – Szijjártó Péter szavaival – „az összeköttetésekről, a konnektivitásról”, valamint a zöld fejlesztésekről és a digitális gazdaságról. Ezzel párhuzamosan hat tematikus fórumot is lebonyolítottak különböző (kereskedelmi, szubnacionális, tengeri stb.) együttműködéssel a fókuszban. Úgy tűnik tehát, hogy – a különböző kétoldalú tárgyalásokon túl – leginkább Kína befolyásának nagyságát jelző seregszemlének lehet nevezni a találkozót. Méghozzá elég nagy seregszemlének, ugyanis a hivatalos közlés szerint a 195-ből több mint 140 ország nagyjából négyezer képviselője, továbbá 30-nál is több nemzetközi szervezet vett részt a fórumon, amelynek a végén „a jövőbeli irányokat és a kulcsfontosságú területeket” meghatározó zárónyilatkozatot írtak alá – összegzi a tudósításokat a 24.hu. Megérteni meg lehet, hogy az izraeli események elsodorták a Pekingben történteket, de ezzel együtt a Nyugat enyhén szólva is alaposan „benézte” Pekinget. Arról van szó, hogy Kína – minden baja ellenére – kitart hosszú távú tervei mellett, és ezek a tervek, arról szólnak, hogyan akarják megteremteni az új világrendet – a Nyugattal vagy a Nyugat nélkül, de saját autoriter berendezkedésének megfelelően. A Nyugatnak pedig létérdeke, hogy ezekről a tervekről első kézből tájékozódjon, ha nem teszi, nagyon bánni fogja, magát kavarja végzetes félreértésekbe.
Ami a magyar kormányfőt illeti, az ő korszakos tévedése saját rémálmának kísértése a Nyugat haláláról. Az ő rögeszméje egy Kínához illeszkedő tekintélyelvű társadalmi berendezkedés, amely kényelmesen tud igazodni a központilag irányított gazdasághoz és fordítva, aminek kiépítése a vége felé halad. De könnyen lehet, hogy éppen a piac nélküli piac fából vaskarikája fogja a végén csőbe húzni a „sikerektől” elvakult kormányfőt,
a nyugati piacgazdaságba beépült magyar kapitalizmus idegen testként kidobódik onnan.
Akárhogyan alakul a jövő, a kormányfőtől eltérően és a kínai tervek ellenére túl korainak gondoljuk a Nyugat temetését, amint az Egy övezet egy út dicsőítését is. Annyi azonban biztos, hogy a nyugati kultúrára és gazdaságra ráfér az alapos renoválás. Mert a Nyugat minden valódi vagy annak látszódó gyengesége ezerszer száll vissza az itt élők fejére.