Állandó fenyegetettségben élünk, nemigen ismerjük ki magunkat a zűrzavaros világban, traumák tömkelegével birkózunk, próbálkozunk kikecmeregni a gödörből, de ez nem nagyon megy. Küzdünk és küzdünk, halmozódó problémákkal, másokkal, magunkkal, és lehet, hogy a mind nagyobb reménytelenségbe „dolgozzuk” bele magunkat, miközben esetleg elinal az élet, temérdek fájdalommal, de azért szépségekkel is tele. A 10. MITEM-en, a Nemzeti Színházban, három roppant különböző produkció is regélt erről.
A Rúth könyve a hetvenöt éves bukaresti Állami Zsidó Színház előadásában alulvilágított, sötét tónusú produkció. Időnként mintha csak árnyalakokat, kísérteties sziluetteket, rossz álmokkal teli víziókat látnánk, melyek hátborzongatóak, ugyanakkor festményszerűen szépek. Nem ritkán elmosódnak a kontúrok, nekünk sem mindig van fogódzónk ahhoz, hogy kit látunk, mit látunk, ez a kiismerhetetlenség sokszor ijesztő, de a kellemes álomhoz hasonlóan lebegésszerű is lehet. Egészen különböző hangulatok váltogatják egymást, látomások olykor logikátlannak tűnő hada tolul egymásba, emlékképek, vagy csupán emlékfoszlányok tűnnek fel, tűnnek el, kísértenek vissza, furcsa „életelegyet” alkotva. Egy Alzheimer-kóros, Lengyelországból az antiszemitizmus, a háború előszele miatt fiatal lányként Argentínába kivándorolt idős zsidó asszony réved vissza a múltba. A feledés betegségében is képtelen feledni az egy húga kivételével a holokauszt áldozatává lett családtagjait. Azért nem tudott Argentínában sem teljes életet élni, mert mardosta a túlélők bűntudata.
Ahogy feltették a kérdést, lehet-e verset írni Auschwitz után, van-e és milyen az az Isten, amelyik ezt megengedi, föltehető a kérdés, hogy mindent túl szabad-e élni, mindent el lehet-e felejteni a mindennapi létezés érdekében, vagy netán a traumák akár hetedíziglen is fájdalmakat, sebeket, a létezést megkérdőjelező, ellehetetlenítő gondokat okoznak? A Mario Diament által írt, Eugen Gyemant által rendezett darab elégikus, némiképp balladisztikus. Különböző korú színésznők alakítják benne a főszerepet egészen hétköznapi tevékenységeket is megjelenítve, miközben egy mostoha sorsú, temérdek szenvedést átélt nemzedék mementójául is szolgálnak úgy, hogy tán segítséget nyújthatnak a még mindig nem kellőképpen kibeszélt traumák feldolgozásában.
Memento a Dzsut című produkció is a Mazsit Gafuri Baskír Állami Akadémiai Dráma Színház előadásában, aminek szintén témája az, hogyan lehetséges vagy mennyire nem lehetséges a következő korosztályok továbbélése, elődeik rájuk átplántált traumáinak megértése, és ha tudatukból nem is, de legalább valamennyire a zsigereikből, a vegetatív idegrendszerükből való törlése. Párhuzamos történetet látunk, az előtérben egy házaspár történetén keresztül a harmincas évek borzadályosan pusztító éhínsége jelenik meg, amelynek az ötmilliós kazah népből 1.5-2.3 millióan estek áldozatul. A háttérben a modern kori Moszkva egy étteremben és egy lakásban válik érzékletessé, ahol az unokák korosztályának képviselője igyekszik egy fiatal újságírónővel megértetni, amit erről az időszakról ő még tud, ami az agyába, a létezésébe erről átöröklődött. Váltogatva, párhuzamba állítva látjuk a két idősík eseményeit. A förmedvényes szenvedést, amelyben mire a történet kezdődik az egymást mélyen, gyönyörűségen szerető pár a végsőkig igyekszik kitartani, a másikat mindenben támogatni. Mire a történet kezdődik, egyik gyermeküket már elveszették, a másik heroikus megmentési kísérletének, és a tőle való lidérces, megrázóan szép búcsúnak már tanúi vagyunk. A Szaulet adó Rimma Kagarmanova és az Ahmetet alakító Fanisz Rahmetov döbbenetesek. Magukba képesek sűríteni egy nép szenvedését, förmedvényes kiszolgáltatottságát a szovjet hatalomnak. Akár csak ülnek, nagyokat hallgatnak, nézik egymást, némán is próbálnak a másikból erőt meríteni. Az éhezés lelassítja, takarékossá teszi a mozdulatokat, még a szóváltások lecsökkentésével is energiát spórolnak, bár, ha valakik, ők aztán igazán szó nélkül is értik egymást. Csodás, irigylésre méltó, a körülmények miatt dermesztően halálra ítélt kapcsolatot látunk, hideglelősen fenséges önfeláldozással. Ez már az az időszak, amikor az emberek a halottakat is kikaparták a jég alól, és megették őket, hogy ne pusztuljanak éhen. Szaulet áldozatra kész, ősi szertartásra emlékeztető rituálé közben megöli magát, hogy a férje, aki írással is foglalkozik, a testéből táplálkozva túléljen, örökítse meg a történteket, adjon hírt az utókornak. Ez volt a célja Olzsasz Zsanajdaro írónak, illetve Ajrat Abusahmanov rendezőnek is, hogy elregéljék ezt a meghatározó történetet, amit Európában alig ismerünk.
Azt kell mondanom, hogy a Comédie Francaise Tartuffe, avagy a képmutató előadása a mai kor mementója. A családok szétesettségéé, az emberi kapcsolatok széthullásáé. Ennél durvább Tartuffe-előadást még nem láttam, a család tagjai szanaszét marják egymást, rászolgálnak arra az istencsapásra, amit Tartuffe jelent. Jelzésértékű, hogy az elmúlt időszakban mind durvábbak a Tartuffe-előadások. Az Örkény Színház Bagossy László által rendezett produkciójában például Nagy Zsolt Tartuffe-je kigyúrt fickó volt. Kapásból látszott rajta, hogy nem feltétlenül az ájtatosságnak szentel éjt-nappalt, ahogy magáról híreszteli. Maga volt a megtestesült fenyegetés. A Katona előadásában, amikor Orgon felesége, Elmira cselből elcsábítja a képmutatót, Bocsárdi László rendező Orgont kiültette az első sor közepére, a színpaddal szembe. Tehát nincs asztal alá bújás, onnan mókásan ki-kitekintgetés, nincs mese, a férj, közelről, „premier plánban” kénytelen végignézni, hogy durva otrombasággal készülnek felszarvazni. Vagyis pontosan a mi látószögünkből. Itt van, nézzétek csak végig, sugallja a rendező, hogy mi mindent nem vesztek észre, mi minden ellen nem lázadtok fel időben, hogyan lehet bármilyen maszlaggal megetetni titeket! A miskolci, Rusznyák Gábor által színpadra állított produkcióban, sem volt asztal alá bujkálás. Tartuffe nem sokat teketóriázott, hevesen lehúzta a bugyit a megrémült Elmiráról, és a nyílt színen drasztikus mozdulatokkal megerőszakolta.
A franciák előadását rendező Ivo Van Hove ennél is tovább megy. Nem jön a Molière által is csak a cenzúra miatt beírt királyi segítség az előadás végén, minden Tartuffe-é lesz, a család földönfutóvá válik. Megjelenik egy nagy felirat, hogy „9 hónap múlva”. Tartuffe oldalán látjuk a felcsinált Elmirát, aki átpártolt az immár pénzes pasihoz, Orgon koldusgúnyában áll búskomor ábrázattal, és a többiek is meglehetősen ijesztően festenek. Íme a szép, új világ, amihez már nem kell visszarévedni a múltba.
