- Tamás Attila: Köznapi kárhozat

Este tizenegy óra volt, mire beestem a lakásba. A feleségem és a gyerekek már aludtak. Éjjeli fényt gyújtottam a nappaliban, és kivettem a hűtőből egy áfonyás joghurtot. Kimentem az udvarra, enni és inni adtam a kutyának. Eldobtam neki párszor a labdáját, majd úgy tíz perc után visszamentem a lakásba, mert kint hideg volt már. Most már elmondhattam, hogy törődöm és foglalkozom a kutyával. „A létezés egzisztenciája magasabb rendű, mint a látszat egzisztenciája” – hasít a fejembe ez a mondat. Valahol olvastam.
Kikanalaztam az áfonyás joghurtot, majd hideg vízzel elöblítettem a műanyag pohárkát, és bedobtam a szelektívbe. Környezettudatosság, ez az! Bekapcsoltam a tévét, és Chopin-nocturnöket kezdtem el hallgatni. Negyed tizenkettő, eddig magabiztosan uralom az éjszakát. Hopp! Elhallgat a zene, reklám ugrik fel helyette a tévében. Szitkozódom. Bikinireklám. Feszes cicik, kerek fenék, pálmafák és napsütés. Közben anyám a lakóhelyének száz kilométeres körzetén belül nem teszi be a lábát egyetlenegy strandra sem, mondván, hogy ott ismerősök is megláthatják bikiniben. Az emberiség kollektív fegyverletétele a marketing előtt. Látszani! A korszellem jelszava. Fél tizenkettő, a démonok a levegőben vannak, most kell résen lenni.
Újra Chopin. A zongora melodikus szólamai megindítanak. Felkelek a kanapéról, és a könyvektől roskadozó polc előtt megállok. Végigmustrálom a kínálatot, és egy Nietzsche-kötetet emelek le.
„A részvétlen bajszos bölcselő” – ahogy az egyik barátom egyszer megjegyezte. Pár oldal egzaltált olvasási kísérlet után visszateszem. Fáradt és tompa vagyok. A szavak és mondatok lepattognak rólam, nem vernek gyökeret, nem bírnak megkapaszkodni. Költő kell. Mi illik Chopinhez? Pilinszkyt választom. Véletlenszerűen felütöm a krátert. „Gyerek vagy még, a tagjaid / mégis már szinte készen / vakítanak a hajlatok / derengő rendszerében…” Gyönyörű, de nem megy tovább. Chopint is kikapcsolom, és félresöpröm a kanapéról a könyveket, majd vízszintesbe helyezem magam. Kapcsolgatom a tévét, interjúk és vitaműsorok után kutatok.
Óhatatlanul és szükségszerűen sodródom a politika posványos mocsarának irányába. Háromnegyed tizenkettő, a démonok támadnak. Parlamenti képviselők, miniszterek, pártelnökök szólalnak fel, adnak interjút egymás után, ahogy a távirányító reflexszerűen elkezd működni a kezemben. Végül megszólal maga a miniszterelnök úr is. „Dicső kis hazánk a kleptokrácia rögös útjára lépett, mely módszertan a nemzeti nagytőke feltámasztásának reformprogramja…” na jó, igazából nem ezt mondja, de fejemben így hangzik. Itt már a kultúra vékony máza lemállik az ember ösztönöktől hajtott testéről.
Megunom ezt is, és a távirányító után nyúlok. Pornót kapcsolok, és kataton állapotba merülök az állatias módon baszó emberpároktól. Éjfél van, és a démonok teljes egészében átvették az irányítást. Eszembe jutott Aquinói Szent Tamás nagy foglalata, ahol az önkielégítés aktusát a kárhozatos bűnök sorába emelte. Talán jelenleg csak ennyi a baj az egész világgal. A politikusok, a gazdasági elit, a véleményvezérek, az írók és költők, a fogyasztók, anyák és apák mind csak önkielégítenek. Ezért is érzem néha, hogy talán mind elkárhozunk.
Vereségem teljes tudatában, koszos lélekkel feltápászkodom a kanapéról, és bevánszorgok a hálószobába. Melankóliám a tetőfokán stagnál, de tudom, holnap újra felveszem a harcot. Rezignáltan ledobom az ágy oldalába a ruháimat, és bebújok a takaró alá, feleségem mellé. Adok neki egy puszit, és a fülébe mormolok: – Szeretlek, de az éjszaka a démonok birodalma.