- Bálity Csaba: Halászlé

Kamaszkorom meghatározó képe, ahogyan anyám áll a faház apró teraszán, előtte kempingasztalon vágódeszka, azon percekkel korábban agyonütött hal. Meg az, ahogyan apám fecskében ül a parton, félszemmel az úszót figyeli. Mindenkinek úgy mesélem, egy józsefvárosi mellékutca körfolyosós bérházában nőttem fel, de ez csak félig igaz, valójában a hétvégéket és a nyarakat a tanyán töltöttem. Ráckevén, a Duna mellett. Ettől a tanyázástól is a falra másztam gyerekként. Nem gondolkoztam az okán, talán az irritált, ahogyan apám ezt a betyár-romantikát próbálta ráhúzni a hullámpalás csehszlovák faházra, a villanyrezsóval, linóleummal, meg a tarka kárpitú heverőkkel. Nem volt semmi luxus, de nomádnak se lehetett mondani. A legnagyobb kényelmetlenséget az jelentette, ahogy a padló döngött, amikor apám éjszaka végigment a szobán, hogy az udvaron kivizelje a napközben elfogyasztott fröccs maradékát. Azzal lázadtam, hogy a családban egyedülikén teleknek hívtam a telket.
Rendszerint már pénteken nekiindultunk, apám egész héten azt várta, hogy az Egyesült Izzó hatalmas csarnokából kiszabadulva, mielőbb maga mögött hagyja a város zaját, és élvezhesse a természet háborítatlan békéjét, ahogyan a vidéki nihilt nevezte. Ügyet se vetett arra, hogy az öcsémmel a dögunalmas pecázás helyett inkább a haverokkal lógtunk volna otthon. Talán fel se merült benne, hogy tizenhat évesen ez nem annyira buli. Arra vágytam, hogy a hétvége hangjai a belvárosi házibulik zajai, vagy legalább a földszinti házmesterlakásból kiszűrődő Jó ebédhez szól a nóta foszlányai legyenek, ne a csörömpölés, ahogyan a földútra lekanyarodva, a Wartburg csomagtartójában a jénai fedele, amelyben a lesütött húst visszük a telekre, nekikoccan a tálnak. Anyám csütörtökönként munka után kiszaladt a piacra. Általában engem vitt magával, hogy a fonott kosárban haza cígöljem a zöldséget, meg a lesütni való oldalast is, arra az esetre, ha mégse lenne kapás a hétvégén. A zsír másnapra a hűtőben szilárdra dermedt. Néha arra gondoltam, bárcsak törne össze az átkozott üvegtál, amelyet soha nem használtunk semmi másra. Amikor igazán nagyot álmodtam, azt vizionáltam, hogy a Wartburg féltengelye törik el a gidres-gödrös úton. Bár akkor meg mehettünk volna HÉV-vel. De irritált a szódásüveg sercegése is, ahogyan apám a vastagfalú pohárban felereszti a savanyú bort. Félszemmel figyeltem, mikor fog kifogyni, olyankor nekem kellett bebicikliznem a faluba, hogy kicseréljem az üres szódásüveget Józsi bácsinál. Szívből utáltam az öreget, tudtam, egy váratlan pillanatban rám fogja sziszegtetni a szén-dioxidos palackot. Mégis minden alkalommal összerezzentem, ő meg a tömött bajsza alatt vigyorgott a fogatlan szájával. De vasárnap reggelenként is én kerekezhettem el az újságoshoz, hogy apám a Népsportban elolvashassa az előző nap elemes kisrádión meghallgatott meccsekről szóló tudósításokat. Számára a mocsár- és halszag jelentette a kikapcsolódást, mi gyerekek jobban vágytunk a Nagyfuvaros utcai kapualjra, ahol a salétrom és a macskahúgy bűze keveredett.
A telken még unatkozni se lehetett igazán, mert apám folyamatosan egzecírozott. Olykor a merítőhálót kellett tartanom, vagy a csalikat előszednem, máskor felmenni a faházhoz egy újabb üveg borért. A legundorítóbb a nyálkás halak tisztítása és feldolgozása volt, ezt leggyakrabban anyámmal közösen kellett csinálnunk. Azt nem tudtam eldönteni, neki örömet okoztak-e ezek a családi programok, de az biztos, hogy nyíltan sose lázadt, megadóan pucolta a halat. Apám nem volt képes okoskodás nélkül megfőzni azt a rohadt halászlét, muszáj volt hetente elmagyaráznia az elkészítés folyamatát. A fortélyait, ahogyan ő fogalmazott. Az egyetlen fortély az volt, hogy minden hozzávalót be kellett tenni a bográcsba, vagy a rezsón a fazékba, aztán egy bizonyos idő után az edény fölé tartott kézzel ellenőrizni az eredményt. Ha a felszálló gőz ragadós bevonatot képezett a tenyerünkön, le lehetett venni a tűzről. A másik tudnivaló az volt, hogy passzírozni soha, semmilyen körülmények között nem volt szabad, azt apám indokolatlan és barbár dolognak tartotta. Bele kell tenni a hozzávalókat, akkor elég sűrű lesz anélkül is, ezt mondogatta. A daraboláshoz a horgásztőrt kellett használni, amit a Stein Pisti hozott ajándékba, amikor hazajött látogatóba Hollandiából, ahová ’56-ban disszidált. A penge svédacélból készült, a lakkozott nyele állítólag valamilyen különleges fából, hogy amennyiben a kés beleesne a vízbe, akkor se süllyedjen el. Hogy ez igaz volt-e, vagy csak úgy mondták, apám se merte soha kipróbálni.
Mikor életem első, és sokáig utolsó kötelező olvasmányát elolvastam, én voltam az egyetlen az osztályban, aki legszívesebben Molotov-koktélt dobott volna Matula bácsi átkozott gunyhójára. Az öreg halász és a tengerbe már bele se kezdtem. Részben a teleknek volt köszönhető, hogy amikor az érettségi évében rongyosra olvastam a felvételi tájékoztatót, a budapesti egyetemeket és főiskolákat gondolkodás nélkül lapoztam át. Így kötöttem ki Szegeden, ahonnan csak akkor jöttem haza, amikor muszáj volt.
Az öcsémmel a Rákóczi úti közjegyzői iroda előtt állapodtunk meg, hogy eladjuk a tanyát. Rögtön a hagyatéki tárgyalás után. Két hét múlva mentünk ki Ráckevére, hogy mindent átnézzünk. Egyikőnk se járt kint már évek óta. Megbeszéltük, anyánkat nem visszük magunkkal. Félő volt, hogy mindenről valami emlék jutna eszébe, minden felesleges holmihoz ragaszkodna. Mi pedig semmit nem akartunk megtartani.
A horgászfelszerelés egy részét talán pénzzé lehetett volna tenni, de nem volt kedvünk ezzel foglalkozni, így végül szétosztogattunk mindent a szomszédok között. A főzőfülkében a fehér villanyrezsón az öntöttvas platni mellett még látszott a rászáradt pirospaprikás lé. Azt hittem, gyorsan összekapunk mindent, bedobozoljuk, aztán kuka. Hétkor kezdődött a meccs a tévében, addigra feltétlenül haza akartam érni. Valamiért mégis baromi nehéz volt. Tíz percenként ki kellett sétálnom a teraszra, elszívni egy cigit. Egészen sötétedésig maradtunk, hűvös volt, begyújtottunk öcsémmel a kályhába. Hogy ne kelljen még egyszer kijönnünk. Felizzott a papír, néztem, ahogy a keresztrejtvény újság elhamvad, apám ceruzával beírt betűivel. A skandináv rejtvényeket szerette, amikor elküldött a Népsportért, ezt a típust kellett vennem. Próbáltam rájönni, a szürkévé és áttetszővé váló lapokat vajon én hoztam-e. Nem volt ismerős, valószínűleg akkor szerezhette a fater, amikor én már nem jártam a tanyára. Néhány dolgot aztán mégis megtartottunk. Szigorúan pragmatikus alapon választottunk, csak olyan holmikat nem dobtunk ki, aminek hasznát lehetett venni vagy értékes volt. Nem akartunk szentimentálisak lenni, különösen úgy nem, hogy sose szerettünk ide járni.
A Dunából jó ideig elég volt annyi, amit a kocsiból láttam belőle. Reggelenként és délután, miközben araszoltam át a Margit hídon, felhúzott ablakkal. A rádióban a reggeli adás műsorvezetői viccelődtek. Délután egy nő fosta a szót, néha elindítottam valami nyugis zenét inkább. Negyven felett kezdett érlelődni bennem, hogy hiába a zöldövezet, jó lenne néha messzebb lenni a várostól. Észak felé nézelődtem, a Dunakanyarban. Egész jó kis házat találtam. A tulaj magának építette, de aztán elvált, vagy a vállalkozása ment csődbe, már nem is tudom, a lényeg, hogy áron alul kellett megválnia a háztól. Szerintem azóta a dupláját érheti az akkori összegnek, de eszembe se jut eladni. Leírhatatlan érzés, amikor péntekenként megpillantom a pirossal áthúzott Budapest feliratot a táblán. Van egy bizonyos Duna-szag, semmivel nem lehet összetéveszteni, de nem tudnám elmagyarázni, milyen. Na, azt imádom. Kisimítja az idegeimet.
A család is szeret kint lenni, nem csak a nejem, a gyerekek is. Pedig ők sokkal szabadabbak, mint mi voltunk ennyi idősen. Figyelünk az igényeikre, nem kényszerítjük őket semmire, amihez nincsen kedvük. Sok a meló, nagy a hajtás, de minőségi időt mindig szánok rájuk. Idén az egész téli szünetet a tanyán töltjük. A feleségem azt mondta, rendeljük meg a karácsonyi menüt. Végigtelefonáltam a jobb helyeket a környéken, kikérdeztem őket. Mindenhol azt válaszolták, passzírozzák a halászlét. Mondtam, hogy akkor tárgytalan. Ezután jött az ötlet, mekkora élmény lenne, ha magunk fognánk ki a pontyot vagy a harcsát a halászléhez. Mindent elterveztem. Téglából van egy grillező a kertben, arra bográcsot is lehet akasztani, az az autentikus, nem az indukciós főzőlap a konyhában. Megtanítom őket főzni, halat pucolni. Meg a horgásztőrt használni. Régi darab, a fa nyelén megrepedezett ugyan a lakk, de éles, mint a borotva. Kapnak egy sportfröccsöt is, szigorúan szódával, nem ásványvízzel. Attól a kis bortól, nem lesz semmi bajuk, én is kaptam ennyi idősen. Még nem mondtam el nekik, várok az utolsó pillanatig. Meglepetésnek szánom.